Jakabffy Éva Zoé

Filozófus, pszichológus, tudományos és környezetvédelmi újságíró
Főoldal - képgaléria
Újdonságok
Vámpír-pszichológia (új)
Pszichopaták
Hűség
A nő őstípustana
Faust
Nietzsche és a nők
A humor pszichológiája
Örömóda - Schiller, Beethoven
Négy rapszódia - Dienes Valéria
Tudósportrék - vágatlan interjúk
Malebranche szent beszélgetései
Az erény játékai
A tudomány 10 nagy rejtélye
A matematika eredete
Matt a matematikának?
Számtalan diszkalkuliás (új)
Diszlexia és agy
Agykutatás, neurobiológia
Agykutatás 2.
Függőségek és az agy (új)
Alzheimer-kór, elbutulás
Pszichológia cikkek
Pszichológia recenziók
Nevetni bolondulásig
Mitől gyorsul az idő? (új)
Az időskor pszichológiája (új)
Hipnózis, hipnoterápia
Halálközeli élmények
A bennünk lévő mások
A kreativitás pszichológiája
A luxus pszichológiája
Intelligens ház
Intelligens állatok
Újdonságok - környezetvédelem
Környezetvédelem
Életmód, egészségpszichológia
A szív
Szúnyog-karrierek
Influenza
Balkáni beszéd
MTV Delta szerkesztések
Dada - Tristan Tzara
Makine, Tournier
Gyökerek / Origins
Képgaléria
Partnerek
Kapcsolat, online tanácsadás

A vámpír vonzásában Mörk Leonóra: A vámpír vonzásában

Jakabffy Éva: Vámpír anti-pszichológia

A vámpírnak nincs pszichológiája: hisz nem olyan értelemben lelkes lény, mint az emberek vagy állatok. Lehet testét vesztett kóbor lélek, vagy árnyék nélküli test, vagy olyan, amely maga mögött hagyta a lelkét. A vér hiánya ugyanis sejtet valamit a pszichofizikai egység megbomlásából, noha a legújabb tudományok fényében mindez aligha lehetséges. A vámpír önnön halott reinkarnációja, aki az általa szívott vérből csak saját asztrális mását tudja újraéleszteni.

tovább...




Pszichológia

Elmeélre hányva

IPM, 2010. Január

/részlet/

Általában humort olvasunk, hallgatunk, művelünk, de a humorról szóló írásokat messze ívben kerüljük. Ne mondja meg nekünk senki, mitől talál el a poén, mert akkor már nem tudunk rajta nevetni. Most azonban ez a veszély, hogy megfejtjük a humor végső titkát, nem fenyeget. A Karnevál szerzőjével együtt ugyanis azt valljuk: A humor az utolsó fátyol. Levethető? Igen, de nem ajánlatos. A humor az utolsó maszk. A humor a tragédiánál mélyebb. Ahogy a bolond mélyebb, mint a bölcs.

A nevető győző

A humor és a győzelem, a humor és a harc kapcsolata nem annyira nyilvánvaló, mint amennyire mély és bensőséges. Nem csoda, hogy a humor-elméletek egyik fő csapásiránya az agresszió mentén halad. Több évszázada az emberi természetről meglehetősen rossz véleménnyel lévő angol filozófus, Hobbes – kinek elhíresült mondása, hogy ember embernek farkasa –, azt is állította: a győző nevet a legyőzöttön. Ebből mindjárt adódik az első helyzet, amelyet humorral jól kezelhetünk: amikor győztesnek érezzük magunkat.
De tudjuk jól, hogy sokszor a vesztesek is nevetnek – kínjukban. És a nevető harmadikak? Róluk se feledkezzünk meg.
A humor és nevetés lekicsinyíti tárgyát. Így a győzelem nemcsak oka, de célja is lehet a humornak. Amin nevetünk, azt eltávolítjuk magunktól, ami pedig távolodik, az kisebbé is válik. A kinevetéssel lekicsinyeljük ellenfeleinket, pláne, ha többen együtt nevetünk rajtuk. Őket kicsinyítjük, visszásságaikat azonban kiemeljük és felnagyítjuk. Így jön létre az „ellenség” egyfajta mentális karikatúrája, amely hamar konkrét alakot ölt, mint kegyetlen gúnyrajz, gyilkos tréfa vagy paródia.
Miután csúfot űztünk belőle, az „idegen”, a diktátor, a zsarnoki férj vagy főnök, egyszóval az, akiről úgy véljük, hogy boldogulásunk útjában áll, új alakot ölt lelki szemeink előtt. Hibáit túlhangsúlyozzuk, erényeiről megfeledkezünk. Sokszor csak egyetlen visszatetsző vonására összpontosítunk, és ezzel a kép igencsak leegyszerűsödik. Nevetünk például felfuvalkodottságán, modorosságain vagy idétlen megnyilvánulásain, mindegy, a lényeg, hogy csak egy, vagy kevés valamit emeljünk ki. De az találjon. Ilyenkor nem ajánlatos törődni az egyéniség komplexitásával, csupán annak fő jellegzetességeivel. Molière sem ütne, ha lemerülne Tartuffe vagy a Fösvény személyiségének mélyebb bugyraiba. Akkor közelebb kerülne hozzá, ami üdvös a lélekelemzésben, de a humorra nézve halál.






Pszichológia

A kockázat nincs elvetve

ELLE, 2009. December

Különös lehet, ha valaki éppen a világválság idején bíztatja az embereket nagyobb kockázatvállalásra. Nick Tasler, vállalati pszichológus és kutató azonban éppen ezt teszi. Szerinte az óvatosság is bajba sodorhat azáltal, hogy nem enged kimozdulni a holtpontról. Hogyan kockáztassunk… kellő biztonsággal?

Impulzivitás – à la carte

Az emberek egynegyede genetikusan impulzív. Sokszor úgy beszélnek róluk, mintha mindannyian egy kalap alá vehetők volnának. De nem. Legalább két altípusuk létezik, és ezek annyira különbözők, hogy igazából nem is lehetne együtt említeni őket. Ami mégis közös bennük, hogy hirtelen döntéseket hoznak, a pillanat hatása alatt.
Az első altípus a diszfunkcionális, magyarán vakmerő impulzív. Olyan ember, aki előtt ha elhúzzák a mézesmadzagot, mindig utána veti magát. Még akkor is, ha eközben síneken kell átszaladnia, és robog felé a vonat. Ez a „vonat” lehet fizikai veszély, de lehet társadalmi kockázat is: nevetségessé válik, megbírságolják, pellengérre állítják. Az ilyen ember is befuthat azonban. Ha valaha ő volt a falu bolondja, ma inkább médiabohóc, akit általában még nézni is ciki, de azért mindenki nézi, na jó, csak egy oldalpillantással. Szinte irigylésre méltóan nem izgatja mások véleménye: úgy tűnik, azt csinálja, amihez épp kedve támad. A legtöbbünk utoljára 3 évesen lett volna képes arra, amit ők bármikor készségesen megtesznek: mindenki szeme láttára csendesen levetkeznek, mint ősszel a fák a Petőfi-versben. Apropó. Ha egy ilyen ember esetleg nincs is tisztában azzal, hogy e költőt mi köti anyja tyúkjához, akkor is figyelmesek lehetünk rá, amint nagyban nyomkodja a gyorsítókat a legújabb kvízműsorban.
Nem minden diszfunkcionális impulzív ilyen kedves bolond. Sajnos, genetikus okból sokuk hajlik a tudatmódosítók felé, és a gátlás oldását agresszív rohamok, illetve törvényellenes megmozdulások is követhetik.

De fordítsunk egyet az impulzív étlapon. A másik oldal a funkcionális, azaz a bátor és okos impulzívaké. Ők is ugyanazt a gént hordozzák, de egy sokkal szerencsésebb konstellációban. Tasler szerint nekik köszönhetjük az emberi civilizáció felemelkedését. Ebben lehet valami. Lehet, hogy a kereket nem egy impulzív ősünk fedezte fel, de azt, hogy a kerék segítségével gyorsan és messzire eljuthatunk, már sokkal inkább. Mert kik vágytak volna, ha nem ők, távoli területek meghódítására? De ők lehettek azok is, akik el merték vetni az évezredes hiedelmeket a teremtésről vagy a lapostányér alakú Földről. (Ma persze ismét jön néhány impulzív, a nem okos fajtából, akik újra a 6 napos teremtést hirdetik, mert ma már ez az izgibb).
Az okos impulzív is éppolyan kalandor, mint butább társa, de kalandorságát remekül összeegyezteti saját maga és övéi jól felfogott hasznával. Olykor az emberiségével is. Kockáztat, miközben jó szimata sosem hagyja el. E két dolgot érdemes elsajátítani tőlük, ha magunk nem vagyunk ilyenek. (Ha pedig okos impulzívak vagyunk, vegyük tudomásul, örüljünk, és persze mindig van hová fejlődni.)

Impulzivitás-gyorstalpaló

Ezt a két képességet, a merészséget és a jó megérzést kell tehát fejleszteni, de szigorúan csak együtt. Ne úgy csináljuk, mint egyes testépítők, akik tömegnövelés címén felszednek 30 kilót, amiből 29 zsír, s mire ezt a 29-et leszálkásítják, lediétázzák, az 1 kiló izomnak is nyoma vész.
Szépen, dekánként szedjük fel az izmot, vagyis adagoljuk fokozatosan a merészség elixírjét!
Vannak az életben teljesen felesleges, „mezei” kockázatok, afféle bátorságpróbák, de ne ezeken trenírozzunk. Sokkal inkább olyan mérsékelt kockázatokon, amelyeken nyerhetünk is valamit. Például amikor veszünk/eladunk valamit, és elvileg alkudhatunk. Mifelénk ez viszonylag ritka, és az óvatos genetikájúak inkább megalkusznak, mintsem hogy alkudjanak. Miért, amikor ennek semmi kockázata? Azért, mert a túl óvatos emberek a kockázatmentes helyzeteket is úgy élik át, mintha kockázatosak lennének. Mi a legrosszabb, ami történhet, ha fél gurigát kérünk régi hintaszékünkért? Talán némi visszatetszést keltünk? Ez a bizonyos „némi visszatetszés” hihetetlen sok mindentől elriasztja az óvatos duhajokat. Az efféle hozzáállás pedig olyan mély medret vájhat magának, amelyből egyre nehezebb kikecmeregni. Alakulóban a szociális fóbia…
Minket viszont éppen az ellenkező útvonal érdekel, amelynek célpontja a merészség sokkal tágasabb és több lehetőséggel teli birodalma. Mindenkit kerülgetnek kisebb-nagyobb lehetőségek. Ne hagyjuk ki őket csak azért, mert gyengébb napunk van! Az okos impulzívak például – ezt is érdemes eltanulni tőlük –, még ha rossz passzban vannak is, pillanatok alatt összekapják magukat, ha lábuk elé gurul egy lehetőség, és fantasztikus szimattal képesek ezt észrevenni. Az igazi lehetőségek ugyanis sohasem olyanok, mint amilyennek elképzeljük őket. Gondoljunk a mesékre, néha csak arról van szó, hogy valakit öreganyánknak kell szólítanunk…
Akármilyen napunk is lenne, énünk egy része maradjon nyitott a váratlan lehetőségekre. Ne hagyjuk, hogy a „teljesen be vagyok havazva”, a „hulla (fáradt) vagyok”, az „egész nap csak rohangálok, mint pók a falon”, az „ilyen időben a kutyát sem verik ki”, a „macskajaj”, az „én hangulatember vagyok” és hasonlók teljes lényünket maguk alá temessék. Tartsunk magunkból valamit a felszínen, még ha csak egy őrpontot is.

Energiakoktél az agynak

Segíthet ebben Tasler egyik gyakorlata is, melyet azoknak írt, akik folyton a veszélymenedzsmenttel vannak elfoglalva. A gyakorlat félelmetesen egyszerű. Vetítsünk magunk elé pozitív jövőképeket, amelyek azért megmaradnak az „elvileg lehetséges” dimenziójában. Továbbfűzve: ha már részletesen, ragyogóan, 3D-s virtuális realitásban látjuk a vágyott jót, próbáljunk meg mi magunk is belekerülni a képbe. Mintha ott lennénk, abban a másik valóságban. Túl messze van, vagy nem megy? Nem tudunk elszakadni attól, ami van? Akkor kitartás! Idővel önmagunkkal kapcsolatos képzeteink is rugalmasabbakká válnak majd, éppúgy, mint izmaink a nyújtó gyakorlatok hatására.
S hogy miért is kell ennyit ábrándoznunk? Nem, nem azért mert ez egy mágikus eszköz. Nem fogjuk rögtön bevonzani azt, amiről képzelődünk. (Ilyen is van, de ahhoz még ennél is ügyesebben kell képzelődni). Mindez arra jó inkább, hogy felpörgessük elménket a megfelelő energiaszintre. Az agyat ugyanis energizálja, ha jutalmazó dolgokra gondolunk. Ilyenkor megnő a dopamin-kibocsátás, ami fokozza az éberséget, tettrekészséget, magát az impulzivitást is. Ugyanezért locsoljuk agyunkat kávéval, de nem árt, ha nem csak toljuk, hanem húzzuk is a szekeret.
A kockázatkeresők egyik szerencséje, hogy az életkor előrehaladtával is fiatalok maradnak, állandó lelkesedésük, tervezgetésük és játékosságuk folytán. Talán nem fogynak ki a dopaminból? Ezen agyi hírvivő mennyisége az életkorral csökken, ám ők eleve magasabb szintről indulnak. Az óvatosak kevéske dopaminját azonban valósággal elfogyasztja az idő. Ne engedjük, hogy így legyen, mert az visszahúzódásba, sőt akár vészmadárságba is torkollhat. Ne mi legyünk azok a szülők, nagyszülők, akik 24 órás ügyeletben aggódják halálra magukat. Bizony Isten, érthető, hogy nagy erre a kísértés, hiszen annyi bajról lehet hallani. Mégis, álljunk le, kezdjük azzal, hogy mától csak 23 órát aggódunk, a fennmaradó 1 órában azzal foglalkozunk, mi minden jó jöhet még. De éppolyan intenzitással, mint amilyennel aggódnánk. Nem ér csalni!

Az agyi mintázatfelismerés

E ponton segíthet ki minket a merészség szükséges társa, a megérzés. Ha ezt a képességet birtokba vennénk, jóval kevesebb aggódni valónk maradna. Csak akkor aggódnánk, amikor az valóban jogos. A szorongás bajnokai sokszor épp akkor felejtenek el szorongani, amikor ténylegesen ott ólálkodik körülöttük a baj.
De hogyan lesznek egyik napról a másikra jó megérzéseink? Sehogy. Néhány napba biztos beletelik, de az igazság az, hogy inkább hónapokba-évekbe. Megfigyelték, hogy aki egy adott terület gyakorlásával kb. 10 000 órát eltölt – ez 10 évre lebontva napi 3 órát jelent –, az abban virtuózzá válik (hacsak nem eleve reménytelen eset). Vagyis ezen az egy területen fantasztikus megérző képességet fejleszt ki. Sok ilyen területen minden a pillanatnyi döntéseken múlik. Ilyen például a párbajtőr, de ilyen a sürgősségi orvosi ellátás is. Az igazi profik a ráció megkerülésével, ösztönösen is villámgyorsan átlátják a helyzetet, s még abban a pikoszekundumban reagálnak. Ez az, amire ma még egyetlen mesterséges intelligencia sem képes. Éppúgy gyengébbek ebben nálunk, mint az arcfelismerésben…
Nem véletlen az egybeesés. A fusiform face area apró terület az agyban, amelyről sokáig annyit lehetett tudni, hogy az arcok felismerésére szakosodott. Később kiderült, hogy sok minden másra is jó. Bárhol működésbe jöhet, ahol bonyolult mintázatokat kell gyorsan azonosítani. Egyik sakkbajnoknőnknél vizsgálták külföldi agykutatók, vajon mi a titka annak, hogy ránéz egy sakkállásra, és azt 3 másodperc alatt meg tudja jegyezni. Agyát szkennelve egy ilyen feladat végrehajtása közben, a kutatók arra lettek figyelmesek, hogy ez a bizonyos arcfelismerő központ jött intenzív működésbe.

Az élet sakktábláján

Mivel maguk a társas szituációk is összetettek, és jellegzetes mintázatokat követnek, kézenfekvő a következtetés: ezek is olyanok, mint az arcok, vagy a sakkállások – és ezeknek is megvannak a maguk zsenijei, akik kiválóak a társas helyzetek gyors felismerésében és kezelésében. Ennek, a sakkal szemben, nincsenek bajnokságai és világbajnokai. Ám valójában egész életünk helyzetfelismerő verseny – melyben impulzív harcmodorban is nyerhetünk, feltéve, hogy az intuíció is társunkul szegődik.
De hogyan fejlesszünk ki ilyen univerzális megérzőképességet? Segíthet az álmok megfigyelése. Ezekben felszínre kerülnek olyan rejtett információk, amelyeket agyunk a környezetünkből, illetve saját testünkből vett föl, de éberen elsiklottunk felettük, a külső ingerek özöne és a szakadatlan belső beszéd miatt.
Utóbbiakat éberen is érdemes felfüggeszteni olykor. Ezt segíti elő az az ősi gyakorlat, amikor figyelmünket a gyertyalángra, füstölőre, egy csillagra, vagy a légzésre stb. összpontosítjuk. Majd úgy követjük kívülről gondolataink áramlását, mint egy folyóét, amelynek a partján állunk. Ez elvezethet a belső csendhez.
Hogyan? A belső csend az impulzivitás szolgálatában? Igen! Lecsendesült agyunk segítségével biztosabban ismerjük fel a kínálkozó alkalmakat, s olyan jól időzítünk, mint a legjobb formájukban lévő párbajtőrözők. E gyakorlatok ráadásul agykérgünket is vastagítják, és ily módon felvértezve már bízhatunk abban, hogy bontakozó impulzivitásunk okos impulzivitás lesz.




Pszichológia

Az időtlen luxus

IPM, 2009. December

Az ember ősidők óta komoly áldozatokra képes azért, hogy a saját lehetőségei felső határát jelentő, viszonylagos luxusban ünnepeljen. Ilyenkor feldíszíti az anyagi világot, hogy az úgymond nem anyagi hatalmak előtt kifejezze saját méltó voltát és odaadását. Ugyanezen az alapon díszítik fel az emberek szent helyeiket. Ha nem így tesznek, ha semmivel nem emelik ki ünnepeiket más napok közül, akkor szembefordulnak az általános emberi természettel, amely ünnepet kíván, az ünnepben pedig luxust. Egyszóval a fényűzés, a lakoma, a túlontúl is nagyvonalúnak tűnő ajándékozás teljesen normális jelenségek, melyek vágya szinte minden emberben már a kezdetektől gyökeret ver, hogy aztán soha el ne hagyja, hogy jelen legyen álmaiban éppúgy, mint jeles napjaiban és nosztalgikus merengéseiben.

Nem mindenki jön a világra aranykanállal a szájában, a legtöbb gyermeket mégis hamarabb beoltják a luxus iránti vággyal, mint bármely más oltóanyaggal. Az első mesék valamelyikében máris felbukkan a luxus, éspedig szinte mindig a lehető legtökéletesebb formában, kapcsolódva a varázsláshoz, a kívánságok azonnali teljesüléséhez: „terülj, asztalkám!”, aranytojást tojó tyúk, Aladdin csodalámpája és a hétmérföldes csizma. A luxusok luxusa egyben olyasmi, ami a valóságban nincs: a palota kacsalábon forog, a házikó mézeskalácsból van, a kerítés kolbászból. Ez az ősluxus minden létezőnél pompásabb, gazdagabb, s persze sokszor ehetőbb is – alkalmazkodva gyermeki vágyainkhoz.S hogy nyomába érhet-e mindennek az a luxus, amelyet a valóság kínál? Sikerül-e elmés tervezőknek visszacsempészni életünkbe feledésbe merült gyermekkori álmokat, meséket?

tovább...




Pszichológia

Kreativitás - az eredetiség eredete
Az eredetiség eredete


IPM 2009. Augusztus

Arthur Koestler, a XX. század nagy alternatív gondolkodója feltámasztotta a vadzseni mítoszát, mondván: a kreatívak nem kultúrlények, és a világ kutatása során megtartják gyermeki gátlástalanságukat, mesterkéletlenségüket valamint kamaszos szenvedélyüket. Nem törődnek a tiltásokkal, és van bátorságuk elfelejteni, amit már tudnak. Ha nem egyenesen tudatlanok…

Úgy, mint Faraday, az elektromos és mágneses tér modern fogalmának atyja, aki járatlan volt a matematikában. Vagy Edison, aki megdöbbentően tájékozatlan volt a tudományokban – s ezzel ki is hívta a nála jóval képzettebb, de kevéssé alkotó szellemű szakértők támadásait. Ám Darwin sem volt birtokában annyi tudásnak az egyes fajokkal, az összehasonlító anatómiával és morfológiával kapcsolatban, mint vezető természettudós kortársai, akik azonban a tudomány hatályán kívülinek tekintették az olyan végső kérdéseket, mint a fajok kialakulása és az élet keletkezése. Lévén hogy az akkor elfogadott egyetlen lehetséges választ a vallás nyújtotta, az evolúció képtelenségnek tűnt, illetve fel sem merült. Mára viszont ez megfordult, olyannyira, hogy aligha tudnánk valamely biológiai, sőt gyakran pszichológiai témáról nem-evolúciósan gondolkodni – s ez a vallásos emberek többségére is igaz.

tovább...




Pszichológia

Lóvátett szemek Lóvátett szemek

ELLE, Beauty and Beach, 2009. június

Egyre inkább terjed a testi-lelki kozmetikázás, részben a szépség- és gyógyszeripar jóvoltából. Hogyan hat vissza e „feljavítottság” én-érzésünkre, azonosság-tudatunkra? És hogyan hat azokra, akiknek az eredményt szánjuk?

Ellenállhatatlanul vonz mindaz, ami ellenállhatatlanná tesz, vagy legalábbis ezt ígéri… titkos vágyakat teljesít: szebbé, többé, nagyobbá válni. Közben hangsúlyozzuk, milyen fontos a természetesség. De vajon a természetben mindig minden természetes? Az, ahogy a szépiák vagy kaméleonok színüket váltogatják, vagy ahogy a macskák felborzolják szőrüket, hogy méretesebbnek tűnjenek – csupa ösztönös viselkedés, melyekben azonban megtalálhatjuk a mai kozmetikázás gyökereit. A „természetben” is az az élőlény sikeres, amely fel tudja hívni magára a figyelmet, mikor szaporodásról van szó, egyben el tud rejtőzni, vagy védekezni tud, ha vadásznak rá. A mai camouflage e legősibb mozgatórugóból ered; vagyis lényege szerint éppen hogy – természetes. Ezért nem is mér végső csapást az identitásra. Felöltözve nem lesz valaki kevésbé önmaga, mint levetkőzve; kifestve pedig egyenesen jobban hasonlít ahhoz a képhez, melyet magáról saját agyában őriz. Az ugyanis rendre szebb a valóságosnál (annál, amilyennek őt mások ítélik): ezt onnan tudjuk, hogy az emberek nagyobb része az átlagnál szebbnek tartja magát, márpedig ez matematikai lehetetlenség… tehát énképünk illúzión – ámbár általános illúzión – alapul.
Ami a mentális kozmetikázást illeti, ez egyelőre a tengerentúlon elterjedtebb, errefelé kevésbé vagyunk vevők rá. Mi még nem akarunk kémiai úton hozzájutni plusz IQ-pontszámokhoz, enormis emlékezeti tárhoz, mesterséges boldogsághoz… egyelőre. Ám egy következő nemzedékben lehet, hogy egyesek ilyen úton tesznek majd szert előnyre, mondjuk az egyetemi felvételin. És lehet, hogy gyermekeink is szeretnék majd az ő példájukat követni… Ha bizonyos lenne, hogy a mellékhatások elenyészők, magunk is könnyen elcsábulnánk: szuper agy, folyamatos szárnyalás, kreativitás. Nos, így lennénk inkább önmagunk? Vagy úgy, ha ragaszkodnánk természettől kapott, kissé megkopott képességeinkhez?
Merthogy „önmagunknak lenni” feltétlen érték. Legalábbis a régi agy számára. Talán a feljavított elme majd másképp látja… Ma azonban arról, akiről azt mondják, „nem önmaga”, valami nagyon lesújtó dolgot állítanak. Nemcsak szavait kérdőjelezik meg, hanem gesztusait, egész lényét is. De ki „önmaga”? Aki teljesen kozmetikázatlan, natúr? Azt ma már nemigen fogadná be a társadalom: azonnal visszatetszést keltene rasztás hajzatával, nem is szólva az illatokról… Nem járna jobban az sem, aki minduntalan kendőzetlen őszinteségével adná bizonyságát önnön-magaságának. A mai embernek, ha elfogadható kíván lenni, a testiek mellett érzelmi dezodorokat is alkalmaznia kell. A túl nagy érzelmi amplitúdókat – dühkitöréseket, heves zokogást, sőt a féktelen örömrohamokat is – kevés helyen tolerálják: ezért az emberek folytonosan egy általános, jó-közepes emocionális hullámhosszra próbálnak hangolódni. Ha nem megy, akkor érzelmi hangtompítókkal próbálkoznak, amilyen a relaxáció, meditáció: ezek, ha rendszeresen végzik őket, tényleg segítenek az érzelmek kontrollálásában. És a pszichoterápia? Ez inkább az érzelmek alkímiája, mint csillapítása: az érzelmek mélyebb megélése, valamint kibeszélése útján vezet azok átalakításához. Kevésbé pozitív hatású emo-dorok a nyugtatók, mert függőséget okoznak; nem szólva most az egyéb addiktív szerekről.

Kozmetika-kozmosz

Szabályosan szép, örökké fiatal emberek, tökéletesen éles érzékszervekkel és kiváló intelligenciával? Csupa boldog, sugárzó, egymást szerető lény, akik a tetejébe még olyannyira leleményesek, hogy minden utópia ellenségét, az unalmat is legyőzik? Lehet, hogy így fest a jövőnk…
Van azonban egy leküzdhetetlen hajlamunk, mely éppoly ősi, mint az, hogy többnek akarunk látszani. Ez a hajlam pedig ennek a párja, kiegészítője: hogy másokat pontosan olyannak akarunk látni, amilyenek. Különösen párválasztás esetén, mivel ilyenkor a génekre vagyunk kíváncsiak, nem arra, ami a genetikai adottságokat leplezi, vagy jobbnak mutatja.
Ezért ahogy terjed a kozmetikázás, egyre inkább résen vagyunk. Megtanuljuk a látványból, a teljes benyomásból kivonni azt, ami mesterséges. Azt is megtanuljuk, hogy semmi és senki nem az, aminek és akinek látszik. A „sztárok” nem az örök fiatalság génjével születtek, hanem az idegméregtől néznek ki úgy, mint saját unokáik: lám, már nincs is mimikájuk. És akinek azért nincs, mert annyira poker-face? Az érzelmi kozmetikázás bajnokain is kezdünk átlátni: a mosoly mögé odaképzeljük az elhárított agressziót, s a túlzottan nyugodt vonások tulajdonosáról úgy véljük, belülről rejtett konfliktusok rágják…
Vajon ez odáig is elmegy, hogy a szőkét lassan már barnának látjuk – merthogy többnyire annak indult –, a dúsat laposnak – ugyanezért –, a simát szőrösnek, az íveltet bozontosnak, a fitost karvalynak? A mosolyt, a szélesre tárt karokat, az egész „nyitott vagyok” típusú testbeszédet pedig betanultnak vesszük, olyasminek, ami csupán elrejti a valódi személyiséget? Gyakran vélekedünk így? Akkor elég naprakészek vagyunk, felvértezve a különféle trükközések ellen. Csakhogy mindenféle trükközés ellen mégsem.
Ugyanis látórendszerünk abszolút becsapható, látáson alapuló döntéseink pedig tetszés szerint manipulálhatók – egyetlen feltétellel: hogy a „csaló” profi munkát végzett. Hagyjuk, hogy a plasztikázott, vagy photoshopozott arc elvarázsoljon – de csak akkor, ha természetesnek hat. Így vagyunk a műaromákkal, műmosolyokkal, a hamisított márkákkal és a bókokkal. A rutinos hízelgők, akik amúgy mindenkinek ugyanazt a néhány elnyűtt bókot ismétlik, ezekkel mégis elzsongítják az agyat és elaltatják a kritikai érzéket. Ellenben az őszinte rajongók sokszor keresik a szavakat, melyek meg is kapják a maguk jutalmát: az észrevétlenül maradást, vagy a leereszkedő „legyünk csak barátok”-at.

A kozmetika tehát nem szorítkozik az arcra, a testre, hanem szinte világelv. Nemcsak a szemek kozmetikázottak, hanem a külső személyiség is – nyomában pedig a belső, melyre visszahat. Nemcsak a száj, de a szavak is – velük pedig legsajátabbnak hitt gondolataink.
Aki nem száll be a kozmetika kisded játékaiba, az könnyen veszít az Evolúció Nagy Játszmájában. Ott ugyanis egyetemes csalás dívik. A nehéz fajsúlyú csalások mellett – mint sikkasztás, korrupció, népámítás – ott vannak a könnyűek is, azok az apró trükkök, amelyekkel az emberek kinézetüket és imázsukat emelik. Ez a világ, lássuk be, nem a natúr szépségeké és személyiségeké, nem az igazságé és pláne nem az őszinteségé. Minden negyedik beszélgetésben elhangzik egy hazugság. És ezekből csak minden ötödik lepleződik le. Hazudik a látvány is, amelynek alapján tizedmásodpercek alatt feltérképezzük egymást. A külsőből általánosította a népi „pszichológia”: „vörös kutya, vörös ló, vörös ember egy se jó”, ma pedig a szőkék kapják meg a magukét… Az emberek szeretnek gyorsan túljutni a töprengés szakaszán és dönteni, majd learatni (remélhetően) jó döntésük hozamait. A töprengést, amennyiben emberekről van szó, a fentiekhez hasonló sztereotípiák kellemesen és gazdaságosan lerövidítik. A szépnek látott embereknek minden más jót is tulajdonítunk, ahogy ezt a mára klasszikussá vált szociálpszichológiai kísérletek tanúsítják. E „holdudvarhatásként” ismert jelenségnek is megvan azonban – mint mindennek – a maga ellenpontja: az „üres szépség”, a „buta szépség”, az „elkényeztetett szépség” társítások. (És ellen-ellenpontként: az előnytelen külsejű bölcsész.)

A szépség és csapdái

A szépség tehát nemcsak egyféle. Fejünkben ez a szó, hogy szép, több valóságot takar. Melegséggel telítődik, ha arra gondolunk, akit gyerekkorunkban a legszebbnek láttunk – vagy arra, akit ma látunk így. Csodálattal vegyül a valaha rajongott színészek és szerelmek kapcsán. Elismeréssel azoknál, akikről tudjuk, hogy a szépségükhöz vezető út lemondással és akaraterővel volt kikövezve: egykori „tehenek”, „szúnyogcsődörök”, „pápaszemes kígyók” (hogy csak a legkedvesebbeket említsük). A szépséghez csupán akkor társul ellenérzés, ha visszaélnek vele, mondjuk, ha az előbbiek hiú majmokká s buta libákká válnak… Vagy ilyen benyomást keltenek.
A szépség elsődlegesen kellemes a szemnek, a szép címlaplányos lapokat szívesebben veszik meg a hölgyek is, mint azokat, amelyeken átlagos külsejű nő szerepel. A szépség ezen túl – másodlagosan – egyfajta testbeszéd is, mely elmond valamit, még mielőtt tulajdonosa megszólal. Ez az üzenet, mint láttuk, általában pozitív. Ha mégsem az, akkor az illető beleesett valamely szépség-csapdába.
Kísérletileg bizonyított, hogy az átlagos arcokat látjuk szépnek. Számítógéppel sok-sok arcot átlagolva, az eredmény-arcot a nézők szebbnek ítélik, mint azokat, akikből előállt. Ennyi az egész: legyünk átlagosak! Fontos a szimmetria, mert hirdeti a szuper géneket – s ugyebár a potenciális partnereket a génjeink érdeklik. Teremtsük meg az átlagosan ovális arcforma illúzióját hajbeállításokkal, az arcpír pozicionálásával. Szemöldökünket szedjük, szájunkat kontúrozzuk átlagosan íveltre… hogy aztán univerzális tetszést arassunk. Már ha végre észrevettek minket.
Vannak ugyanis nálunk sokkal feltűnőbbek. A dialektika dialektusában – melyet már kezdünk feledni – az „átlagos szépség” tézisre következik az „átlagfeletti szépség” antitézis. A túlzás szépsége. Az állatok is vonzódnak a feltűnő kulcsingerekhez. Ennek emberi megfelelői az óriásira pumpált izmok. Egyesek belekattannak: ők az ún. izom-diszmorfiások, akiknek semmi sem elég nagy. Ezek szerint léteznek kebel- és ajak-diszmorfiások is? Mind egyetlen üzenetet óhajtanak közölni: „nemhogy sok tesztoszteron / ösztrogén kering a véremben, hanem egyenesen rengeteg”. Hogy jó üzlet-e ilyesféle hormon-versenyszámokban indulni? Minél inkább győzelemre állunk, annál őrültebbnek tartanak, de sebaj: a hírnév kárpótol…
Tézis, antitézis, szintézis? Nem: a nemihormon-alapú szépségeszménynek újfent ellentézisével találkozunk, mely korunk testideáljából – sovány, sőt még soványabb – fakad. Ez sem puszta koholmány: a sovány az fiatalabb, a fiatalabb pedig termékenyebb. Ugyanezért kellettek a bőséges ösztrogén bizonyítékai is. A kettő azonban egy ponton mindenképpen ütközik, ez pedig: a csípő. Legyünk nyíltak: a tekintélyes hátsó éppúgy a nőies jelleget „dúsítja”, mint a telt keblek, ajkak és hajzuhatag. Egy mai nő mégis minden erejével a lefaragásán fáradozik.
Vajon a divat, amely – feltesszük – a homloklebenyen keresztül hat, el tudja némítani az ősi, ösztönösebb agyi régiók elképzeléseit, vagy valamiféle kompromisszum születik a végén? Melyik agyrész mondja ki az embernél az utolsó szót? Egyéne válogatja. Végül is az az ember jár jól, akinek szuper homloklebenye van – mivel ez magasabb intelligenciát is jelent. De e homloklebeny azt is tudja, mikor kell – magát lecsendesítve – utat engednie az ösztönös, mélyebb agyrészeknek.

Láthatóvá tett belső szépség

Egy új felfedezés alapjaiban kérdőjelezi meg nemcsak a „szépség = átlagosság, szabályosság” egyenletet, hanem az összes univerzális szépségeszményt is. Eszerint az agy éppen hogy a meglepő, a szokásostól eltérő látványt részesíti előnyben. Sablonos és nem sablonos képek közül az utóbbiakat nézzük tovább. Miért? Mert érdekesek, ki kell fürkészni, mit is ábrázolnak. Ilyen képekkel találkozva, az agy kifejezi örömét: belső ópiumszerű anyagokat bocsát ki.
Amikor azt mondjuk egy arcra, hogy „érdekes”, ez néha azt jelenti – eufemisztikusan –, hogy nem szép. Mégis, az érdekes arcok felkeltik figyelmünket, időzünk rajtuk. Végül lehet, hogy jobban tetszenek majd, mint a szabályosak – mivel kifejeznek valamit az illető egyediségéből?
Ez az a pont, ahol a mindig külön emlegetett külső és belső szépség találkozik. Valójában ami megragad a másik emberben, az sokszor éppen itt kereshető. Mindig ellentétekben gondolkodunk erről: külső, avagy belső szépség. Talán mert a férfiak, amikor a nőkkel kapcsolatos igényeiket próbálják kifejezni, oppozícióba állítják ezeket azzal, hogy olyanokat mondanak: „nekem a külső nem annyira számít”, ugyanakkor kívánságlistájukon rendre a testi adottságok szerepelnek első helyen.
Mindebből aligha tudjuk kihámozni, hogy ténylegesen, a nettó női vonzerőben mekkora szerepet játszik a „külső” avagy a „belső”. Hogy mi is az a „kisugárzás”, mely szó a szépségversenyeken is szájról szájra jár. Talán csak arra utal, hogy fogadjuk el a végeredményt; hogy a szépség valami sokkal több, mint a vele kapcsolatos korlátolt elképzeléseink…




Pszichológia

Loreley A nő (ős)típustana

A nő démonizálásáról, misztifikálásáról „posztfeminista” nézőpontból

ELLE MAN, 2009. Április

A nőnek nincs típustana, mondotta még Hamvas Béla, s talán ma sem nyilatkozna másként. Szerinte ugyanis a nőről nincs mit mondania a pszichológiának, de még a világirodalomnak sem, sőt, a nőnek történelme sincs. Csupán mitológiája, ez azonban alig megfogható, mivel a nő maga irracionális lény… Lehet, hogy számunkra ez a nézet tűnik megfoghatatlannak. Ám számos évszázados hagyományra rímel, a nőről alkotott extatikus vagy éppen becsmérlő, de mindenképpen szélsőséges elképzelésekre. Miből eredhetnek ezek? S élnek-e ma is, ha nem tudatos, hát álomszerű formákban, vagy épp álomtalanul a férfilélek mélyén?

tovább a teljes cikkhez...



Pszichológia

Diana, II. János Pál Hosszú gének, nagy lelkek

részletek

Szerkesztett változat: ELLE, 2009. Február

Az önzetlenségről sokan úgy vélik, hogy az csupán látszólagos. Innen a mondás is: „minden szentnek maga felé hajlik a keze”. Újabban az evolúciós pszichológia is amellett teszi le a voksát, hogy önzetlenségünk valójában saját hasznunkat szolgálja: később mi is kaphatunk segítséget, ha rászorulunk. Megéri azért is, mert ha tényleg sikerül elhitetnünk magunkról, hogy mélyen együtt érzünk embertársainkkal, olyan glória övezheti fejünket, mint az imádott angol hercegnőét, Teréz Anyáét vagy előző pápánkét. De vajon ők csak elhitették, hogy milyen kiválóak? Ennyire jó színészek lettek volna? Egyikük biztosan, hiszen még tanulta is a mesterséget… A legújabb eredmények szerint azonban, amelyek egy izraeli genetikai laborban születtek, a gyökerek mélyebbre nyúlnak. Mélyebbre a génekbe, és mélyebbre az evolúciós előtörténetbe.

Tovább a teljes cikkhez...



Pszichológia

Andromeda
A titokzatosság titka


ELLE 2008. Szeptember

Érték-e ma a titokzatosság, amikor úgy tűnik, minden ellene dolgozik? A tudomány, amelynek révén egyre többet tudunk magunkról. Vagy a személyiségre vonatkozó normák. „Légy őszinte” – halljuk és mondjuk sokszor –, „fejezd ki szabadon az érzéseidet”, „légy önmagad”, vagy a kapcsolatra nézve: „beszéljétek meg nyíltan”... Mindig, minden helyzetben követve ezeket, nem sok tere marad a titoknak. Holott agyunknak alapvető igénye, hogy folyamatosan új információkat fejtsen meg. A rejtély megoldása, a titok kibogozása során ugyanis opioidok szabadulnak fel az agyban, ami különleges örömérzéssel jár.

A tudományos kutatás abból született, hogy mi, emberek a titkok nyomába eredtünk. Évszázadok vizsgálódásainak eredményeként mára bepillanthatunk agyműködésünkbe, tudhatjuk, mitől alszunk vagy ébredünk fel, mi történik, ha szerelmesek leszünk vagy amikor a halál közelségébe kerülünk. Új vizsgálati eszközeink megmutatják, hogyan néz ki magzatunk, milyen nemű és mit csinál éppen. Műholdak felvételein láthatjuk a Mars felszínét. Lassan már azon sem kell spekulálnunk, hogyan lett ember az ember, sőt, hogy miként jött létre az élet. Létünk és itt-létünk misztériuma szertefoszlani látszik. A tudomány bizonyítékai egyre kényszerítőbben hatnak, így ma már nem lehet csak úgy mindenben kételkedni, módszeresen, ahogy néhány száz éve Descartes tette.
Akadnak azért még töprengenivalóink, de ezek köre egyre szűkül, és egyre inkább részletkérdésekről van szó. Mindazt, ami nekünk fontos, úgy tűnik, már eldöntötték előttünk. Már senki nem veti fel komolyan az antik görögök módjára, hogy a világ a tűzből, a vízből vagy az apeironból (határtalan, végtelen) keletkezett-e. Ám a görögök által megfogalmazott „ismerd meg önmagad!” mégis esélyt adhat arra, hogy titokra leljünk.

(tovább...)




Pszichológia

Undor Az undor gyökerei

Szerkesztett változatok: Origo, IPM

Az undor érzése egyetemes, mégis igencsak új keletű abban a formában, ahogy az embernél megjelenik. Nálunk, szemben az állatokkal, a primér, zsigeri undor mellett kialakult a morális undor is: sokan undorítónak nevezik például a hazugságot, a képmutatást, a zsarnokoskodást. A képzettársításon alapuló undor is elsősorban emberi jelenség, melyet a mindennapi kommunikációban is kihasználunk: ha azt mondjuk valakire, hogy „férges”, a férgek iránti gyakori ellenszenvre építve jobban meg tudjuk utáltatni, mint ha egyszerűen azt mondanánk, hogy rosszindulatú. Ugyanez történhetett nagyban, amikor egy-egy elszánt politikus úgy fanatizálta hallgatóságát az ellenséges népcsoport tagjai ellen, hogy azokat „csótányoknak” titulálta...

Az undor – akár a félelem, a düh, a szomorúság és az öröm – az összes kultúrában megtalálható, alapvető emóció. A genny, a férgek, a rothadó élelem, vagy a guberáló állatok kiváltják a világ minden pontján felismerhető, egyetemes arckifejezését: ráncolt orr, nyitott száj, felhúzott ajkak. Ha erős a viszolygás, mindezt torokszorítás, émelygés, sőt hányás is kísérheti.

Emberi és állati undor

Az undor „ősi” érzésnek tűnik, de vajon megtalálható-e az állatoknál? Sokuk elutasítja a savanyú vagy keserű ételeket, vagy akár ki is köpi azt, ami nem ízlik neki, mint a majom és a macska. Ugyanezt teszi az emberi csecsemő is. Az undor azért alakult ki az evolúció során, hogy visszatartsa az állatokat a szennyezett vagy romlott ételek fogyasztásától. Ám kizárólag emberek utasítanak el táplálékot azon az alapon, hogy honnan ered és mi érhetett hozzá. Márpedig az undorhoz ez is hozzátartozik, állítja Paul Rozin pszichológus (Pennsylvania Egyetem, Philadelphia), az undor-téma szakértője, aki szerint az undor több és bonyolultabb, mint az étel egyszerű elutasítása: a fenti ismereteket is magában foglalja.
Az emberi undor arra is kiterjed, amiről csak tudjuk, hogy szennyezett: egy különben ehető ételt, amely azonban – akár futólag, ártó szándék nélkül – érintkezett valami undorító dologgal, „szennyezettnek” érzünk. Valószínű, hogy Rozin vizsgálati alanyainak többségéhez hasonlóan, mi sem innánk meg azt a narancs dzsúszt, amelyben egy sterilizált csótány úszkált, sem azt, amelyet egy mégoly alapossággal kitisztított éjjeliedényben szolgálnak fel.

„Valódi”-e a morális undor?

Az emberi undorhoz sem kellenek azonban feltétlenül ismeretek. Egy nem leöblített WC azonnal és biztosan kiváltja az erős, zsigeri undort. Ám „undorítónak” nevezhetünk olyan dolgokat is, amelyeket nem érzékelünk: így válthat ki undort egy részben emberi embrió, állati kromoszómákkal, vagy egy bakteriális génekkel kezelt élelmiszer-növény. Sőt, egy korrupt politikus, vagy egy adózással kapcsolatos javaslat is ezt a jelzőt kaphatja. Jonathan Haidt (Virginiai Egyetem, Charlottesville) pszichológus – Rozin tanítványa – az általa tanulmányozott összes nyelvben talált legalább egy olyan szót, amely az undor elemi, zsigeri fajtájára éppúgy illik, mint az elvontabbra, amelyet morális undornak is neveznek.
De undor-e ez egyáltalán? Amikor Rozin egy kísérlete során arról kérdezte az embereket, felvennék-e Hitler gondosan kitisztított pulóverét, a legtöbben hevesen tiltakoztak: úgy tűnt, elemi undort éreznek. Mégis, Paul Bloom pszichológus (Yale Egyetem, New Haven) kételkedik az ilyen undor valódiságában. Bloom szerint, ahogy az ember nem érez tényleges (fizikai) vágyat egy kocsi, vagy valódi szomjat a tudás iránt, valódi undort sem keltenek benne absztraktabb témák.
Ismert, hogy az undort a szívverés lelassulása kíséri, míg a haragot a szívverés gyorsulása. Haidt és tanítványa, Gari Sherman kísérletük során szívmonitorral követték nyomon alanyaik pulzusának változását, miközben olyan filmet vetítettek nekik – például egy neonáci gyűlés felvételeit –, amely általában morális felháborodást vált ki, de zsigeri undort nem ébreszt. A résztvevők undorról és haragról számoltak be. Pulzusuk eközben nem emelkedett, hanem csökkent. Azoknál, akik azt mondták, hogy a torkuk is elszorult, a szívverés lassulása nagyobb mértékű volt. Haidt szerint ez az első fiziológiai bizonyíték arra, hogy a társadalmi, morális undor erős kapcsolatban áll a zsigeri undorral, vagyis valódi undor, nemcsak metafora, vagy egyfajta harag.
Agyi képalkotó eljárással készült munkák szintén kimutatták a zsigeri és morális undor közti átfedést. Jorge Moll kognitív idegtudós (Rede Labs D’Or, Rio de Janeiro) és munkatársai MRI-vel (Mágneses Rezonancia Vizsgálat) 13 ember agyában monitorozta a véráramlás változásait, mialatt azok vagy olyan helyzetekre gondoltak, amelyek általában zsigeri, vagy olyanokra, amelyek morális undort váltanak ki. Majd összehasonlították a kétfajta undor által aktivált agyterületeket (a nagyobb aktivitást fokozott véráramlás jelzi). A zsigeri és morális undor területei közt jelentős átfedést találtak: az ún. orbitofrontális kéreg, amely többek közt kellemetlen érzéki ingerekre reagál, mindkettőnél fokozott aktivitást mutatott.

A távolságtartás emóciója

Hogy a zsigeri undor időnként hatással van az etikai ítéletekre, azt mutatja a következő munka. Susan Fiske és Lasana Harris pszichológusok (Princeton University, New Jersey) MRI-vel vizsgálták, milyen hatást keltenek alanyaik agyában a drogosokról vagy csövesekről készült képek. Az eredmények lesújtóak: az amygdala és az insula „felforrósodott” – ezek a félelem, illetve az undor agyterületei. Ráadásul a középső prefrontális kéreg – amely akkor szokott aktiválódni, amikor emberekre, társas helyzetekre gondolunk, nem pedig tárgyakra – aktivitása lecsökkent. A kutatók szerint ez úgy értelmezhető, hogy ellenérzéseik miatt az alanyok ezeket az embereket tárgynak tekintették, figyelmen kívül hagyva, hogy ők is elmével rendelkező lények, s mint ilyenek, együttérzést válthatnának ki.
Az undor tehát, amint felüti fejét, minden emberi érzést kiölhet. A zsigeri undor lényegében a távolságtartás emóciója: a szennyező dolgokat szeretnénk elkerülni. Épp ezért – állítja Marc Hauser (Harvard Egyetem, Cambridge) pszichológus – az evolúció számára az undor megfelelő nyersanyag lehetett ahhoz, hogy a társas állatoknál, és az embernél létrejöjjön a csoporton kívüli és a csoporton belüli közti megkülönböztetés. Az embereknél az ilyen mi-ők megkülönböztetések sokszor morális súllyal is rendelkeznek; persze itt nem futballcsapotokról van szó, hanem például vallási felekezetekről vagy politikai irányzatokról.
Milyen evolúciós haszonnal járhattak az ilyen megkülönböztetések? Egyes elméletek szerint a csoportközi konfliktusok nagymértékben serkentették a csoporton belüli együttműködést – a közös ellenség összehozta az embereket –, utóbbi pedig segítette a túlélést. Ezt mutatja, hogy a túlélésben legsikeresebb fajok egyben a legkooperatívabbak is. Haidt szerint az undor éppúgy szolgálja a csoportot, mint az egyént; ha a zsigeri undor a fizikai test őrzője, a morális undor a szociális testet hivatott védeni – s épp ez az, ahol az undor olykor a legsötétebb oldalát mutatja.
A történelem során a propagandisták előszeretettel használták az undort fegyverként, a mi-ők csoporthatár őrzésére. A náci propaganda csótányoknak, illetve patkányoknak titulálta a zsidókat; a Hutu bujtogatók a ruandai népirtás során a tuszikat aposztrofálták csótányokként. A zsigeri undor itt is, akárcsak a csövesekkel kapcsolatban, erős emocionális korlátokat épített ki az empátiával szemben. Ezért mondhatta Hauser, hogy az undor a legutálatosabb emóció.
Moll szerint a morális undorral kapcsolatos agyi hálózatunk szolgál az előítélet, a sztereotípiák, sőt olykor a fizikai agresszió forrásául. A viszolygás gyakori, de igen kétséges alap morális ítéletek meghozatalára. Gondoljunk csak bele, hogy a múltban például undorral tekintettek – és egyesek tekintenek ma is – a nőkre, főleg a menstruáló nőkre; az értelmileg és fizikailag fogyatékosokra; továbbá az eltérő fajúak és azonos neműek közti szexuális kapcsolatra. Az ilyen előítéletek azonban egyre szalonképtelenebbé válnak.
Mégis, a mögöttük húzódó érzések, felülírhatatlannak tűnő fizikai undorok tovább élnek, sokszor még azt is megakadályozva, hogy a másikat emberszámba vegyük. Különösen igaz ez akkor, ha a fizikai és a morális undor egyaránt feltámad, és egymást erősíti. Akkor szinte a negatív emóciók lavináját indíthatja el, ami az arra hajlamosaknál szélsőséges, elutasító kirohanásokban artikulálódik.
A gondolkodási, érvelési sablon ilyenkor így szól: „ők undorítóak, és ráadásul ők is tehetnek arról, hogy ilyenek”. Tehát a hajléktalan nemcsak piszkos és büdös, hanem büdös neki a munka is, és azért hajléktalan. A külső, taszító vonásokhoz ilyenkor hasonló belső vonásokat társítanak. Aki piszkos, az belül is piszkos, vagyis bűnös – magára a bűnre pedig gyakran alkalmazzuk az „undorító” kifejezést.
Lehet undorodni a túlsúlyosaktól, hozzátéve, hogy természetesen ők tehetnek állapotukról. Nagyon bölcsek tudunk lenni mások helyett. A hajléktalan helyében mi akarnánk is, és találnánk is munkát. Vagy a másik esetben, ha látnánk, hogy kúszik fölfelé a mérleg nyelve, nem zabálnánk annyit. Anonim internetes fórumok hemzsegnek az ilyen fröcsögésektől. Absztinensekben undort kelt az alkoholista, a drogos, és sokszor a dohányos; ezt kísérheti a teljes értetlenség, a morális felháborodás, amely a nem függőben erősíti saját felsőbbrendűségének érzését. Bár a tudomány egyre inkább kimutatja, mennyire genetikai, agyi adottságokon múlik, hogy valaki hajlamos a függőségre, a nem függők még mindig a misztifikált „akaraterőnek” tulajdonítják példaértékű életvitelüket. Ilyen entitás azonban nem létezik, legalábbis nem az agytól, annak bonyolult kémiai folyamataitól függetlenül, amelyekre ráadásul a korai bevésődések is rányomják a bélyegüket.
Szép dolog a saját akaratba vetett bizalom, csak hát ne mások ócsárlásával hizlaljuk. Az egoizmus ilyetén felhizlalása ugyanis szintén visszatetsző. Ha sokat ítélkezünk, miközben magunkat tömjénezzük, megnyugodhatunk: lesznek, akik majd minket is undorítónak találnak…

Undor és személyiség

De ne legyünk ítélkezők az ítélkezőkkel szemben sem, hanem vegyük górcső alá, hogy ők miért is olyanok, amilyenek, illetve milyen személyiségvonások függenek még össze az undorral.
Haidt, Rozin és munkatársai készítettek egy kérdőívet, amely azt mutatja ki, mennyire hajlik valaki az undorra. Feljegyezték, milyen hevességgel fejezik ki az emberek egyetértésüket vagy egyet nem értésüket a következő és hasonló állításokkal:

- Bizonyos körülmények közt hajlandó lennék majomhúst enni.
- Zavarna, ha egy tanórán egy emberi kezet látnék spirituszban.
- Nyilvános WC-kben semmilyen testrészem nem érhet a WC-üléshez.
- Egyáltalán nem borítana ki, ha egy üvegszeműt látnék, miközben kiveszi az üvegszemét.
- Még ha éhes lennék, akkor sem ennék a kedvenc levesemből, ha azt egy használt, bár alaposan megmosott légycsapóval keverték fel.
- Nem szívesen aludnék egy takaros hotelszobában, ha tudnám, hogy ott előző éjjel egy ember szívrohamban meghalt.

Noha az undor alighanem be van épülve az ember morális képességébe, a viszolygás morális súlya egyénileg eltérő.
Vizsgálatok szerint az undorodósság az egyik fő személyiségvonással áll korrelációban, ez pedig az ún. neuroticizmus, amely nemcsak azt fedi, hogy valaki hajlamos a neurózisokra, hanem általában véve hajlamos a negatív emóciókra. Ez gyakran önmaguk ellen fordul. Az önvádlásban szenvedő depressziósokra jellemző például a harag befelé fordítása. És ami az undort illeti? Talán leginkább az anorexiások azok, akiknél az undor önmagukra, pontosabban saját testükre irányul. Ők érdekes módon egyáltalán nem találják undorítónak mások kövérségét, ellenben saját magukon minden gramm vélt vagy valós fölösleget elviselhetetlenül visszataszítónak éreznek.
Az undor lehet a vezető érzés egyes kényszerneurotikusoknál, ám itt nem egészen a saját testről van szó, inkább mindarról, ami azt beszennyezheti, mint a mosakodási kényszer esetében. A tisztaságmánia pedig már egyértelműen a kifelé irányuló undor kifejeződése.
Ám a fokozott undorral élők közt vannak, akik nem magukra, vagy tárgyakra vetítik ezt az érzést, hanem emberekre, embercsoportokra, állatfajokra. Őket nem tekintik betegnek, csupán kirekesztő magatartásuk lehet feltűnő. Ők az iskolai osztályokban a kiközösítések bajnokai, később pedig a fajgyűlölő csoportosulásokban járhatnak élen. Ám hiába irányul másokra ez az ellenséges érzés; mivel állandó haraggal társul, saját szervezetüket is megmérgezi. A harag és ellenségesség ugyanis az az érzelem, amely legtöbbet árthat a testünknek, elsősorban a szívünknek. Az ellenségesek bizonyítottan gyakrabban lesznek szívinfarktus áldozatai. Tehát ha sokat ellenségeskedünk, azzal végül is magunkat ölhetjük meg.
A félelemmel társuló undor más szindrómákra jellemző: ide tartozik a fóbiák egy része, különösen, amelyek egyes alsóbbrendű állatokra vonatkoznak, mind például a pókok és hüllők. Civilizált körülmények között ezek viszont nem okoznak különösebb panaszt, így talán a legmindennapibb és legenyhébb pszichés zavart jelentik.
Bár azt mondjuk, hogy zavarokról van szó, mindnek megvan a maga evolúciós gyökere: a hüllők vagy rovarok hajdan még közvetlenebb veszélyt hordozhattak; éppígy a piszok (amely ha hagyjuk eluralkodni környezetünkön, ma is veszélyes). És bizony a sokat kárhoztatott ellenségeskedésnek is megvannak a gyökerei: az idegen mindig gyanús volt, jobb volt távolságot tartani tőle, fenyegethette a csoporttagok életét vagy kivívott területét; ugyanakkor az idegen a közös ellenség a csoporttagok számára, ami pedig az egyik legnagyobb összekovácsoló erő.
Összekovácsolódni pedig mindig is megérte hosszú történetünkben: szólóban játszani igencsak kockázatos volt. Az ellenségességet tehát csakis az együttműködéssel együtt lehet és kell értelmezni, még akkor is, ha túlkapásai igencsak visszataszítók, azaz undort keltők.

Hasznos és káros undor

Az agyi undorközpont, az insula az ízleléssel is kapcsolatos. Az elülső insula főemlősöknél az ízekre reagál, legyenek azok kellemesek vagy kellemetlenek. Ha mások undorodó arcát látjuk, az aktiválja a jobb oldali insulát – ennek észlelése szoros kapcsolatban van a kellemetlen íz (vagy szag) észlelésével.
Az undor ezen felül lehet hasznos és káros. A hasznos undor arra vonatkozik, ami megfertőzhet, amitől betegek lehetünk. Sok helyen jó is lenne kiépíteni undort, például dohányosoknál, alkoholistáknál, kábítószereseknél. Ilyen esetekben az undor hiánya az, ami negatív, illetve, ha volt is primér undor, felülírta azt a rákövetkező kellemes érzet. Elvileg a szervezet akkor működne tökéletesen, ha mindentől undorodna, ami számára káros, és vonzódna mindahhoz, ami számára hasznos. De ez nem mindig valósul meg, és bizonyos manipuláció is van a mögött, hogy például egy-egy káros élvezeti szertől vagy élelmiszertől nem undorodunk. Utóbbiakat sokszor bizonyos színezékekkel varázsolják vonzóvá, melyek egészséges benyomást keltenek; ízfokozókat használnak és mindezt ráadásul esztétikus vagy rafinált csomagolással látják el. És így máris ránk lőcsölhető a nem is olyan friss húsáru, vagy a tartósítószerekkel teletömött puding, lekvár. Persze ezt majdnem mindenki tudja, de a közvetlen benyomások erősebbek, és így fogyasztunk… – amit bizonyít, hogy ezek a termékek milyen hosszú ideig forgalomban vannak.
A lényeg, hogy legalábbis bizonyos fokú undort felülírhat, ha ingerületbe jön az agyi jutalmazó központ. Emberek sokszor egy elsőre taszítónak érzett partnert is elviselnek, sőt, az undor akár vonzalommá is alakul, ha a jutalmazó hatása erős. Olyan ez, mint a kávé esetén, amelyet keserű íze miatt a legtöbben eleinte rossz ízűnek találnak, ám ezt hamarosan feledteti az általa keltett agyi élénkség. A partner által előidézett „jutalom” pedig akármi lehet, egyéni érzékenységtől függően. Egy egzotikus utazás hátterén például szőke herceggé varázsolódhat a nem túl előnyös küllemű kérő. A puszta pénz ilyetén hatása szintén közismert. De vonzerőt kölcsönözhet a hírnév, a befolyásosság vagy a jutalmazó központot szintén kellemesen csiklandozó humorérzék is. A listát mindenki bővítheti tetszése és ízlése szerint…




Pszichológia, genetika

Hűség Génjeinkben kódolt hűség

ELLE, 2007. November

(részletek)

Az elvonási tünet és a „hiányzol” érzése között nincs túl nagy különbség… legalábbis ami az agyi kémiát illeti. Például mind az opiátok, mind a szerelem, illetve szeretet megváltoztatják az ítélőképességet. A Bartells–Zeki-féle agyi képalkotással nyert képek megragadóak. Azt mutatják, hogy a szenvedélyes szerelemben csakúgy, mint az anyai szeretetnél a negatív érzelmekben vagy a depresszióban szerepet játszó területek mellett (mint amilyen az oldalsó prefrontális kéreg) a kritikai érzékért felelős területek is deaktiválódnak (mint a középső prefrontális kéreg).
Ahhoz a végletes elfogultsághoz tehát, ahogy egy anya megítéli gyermekét, vagy egy szerelmes a szerelmét – gyakran meglepve ezzel a környezetet –, e deaktivációk vezetnek.


A hűtlenség természetes?

A szerelem kezdetén mind a hűségeseknél, mind a hűtleneknél beindul a dopamin-gyár. A dopamin az agyi jutalmazó központban fejti ki hatását, és ennek eredménye az eufória, a megváltozott észlelés és a felfokozott szexualitás. A dopamin mellett sok más agyi hírvivő is szerepet játszik a szerelemmel járó módosult tudatállapotban. Ezek közül kiemelkedik a fenil-etilamin (PEA), egy természetes amfetamin-származék, amelynek hatásai hasonlók is az amfetaminhoz: energia-fokozódás, felgyorsulás, csökkent alvásigény…
Az agyi jutalmazó kör legismertebb központja a már említett nucleus accumbens: ez egy sor olyan tevékenységgel összefügg, amelyek feldobnak, a kedvenc ételek fogyasztásától egy jó komédia nézésén át a szerelmeskedésig. Ugyanezen az agyi területen fejti ki hatását a legtöbb tudatmódosító szer, ezek közül is elsősorban a kokain.
Minden ilyen élményre kialakul azonban előbb-utóbb a tolerancia (hozzászokás), ez a kábítószerek esetében rendkívül gyors folyamat, épp ez teszi veszélyessé használatukat. De még például a vicceknél is tetten érhető a megszokás: a viccek addig nevettetnek meg, amíg legalább egy bizonyos fokig az újdonság erejével hatnak. No és a szerelem? Újabban ennek is megadják a „szavatossági idejét”: közelítőleg 1-3 év. Ez nem túl sok az örök hűség mércéjével mérve, de a kokainhoz viszonyítva már nem tűnik annyira rövidnek.
Az élmények jutalmazó, illetve élénkítő hatásához tehát nagy mértékben hozzájárul azok újdonsága. Legyen szó akármilyen kellemes élményről, egy idő után már nem jutalmazók, hanem semlegesek, sőt telítődés esetén szinte már kellemetlenek, büntetők.
Ennek alapján teljesen irracionális lenne a hűséget bárkitől is elvárni, de…


…a ragaszkodás felülírja az újdonság vágyát?

„A tartós kötődés boldogítóbb, mint az újdonság.” Akik így éreznek – és nem kevesen vannak ilyenek –, azokban a hűség génje egyszerűen felülírja az újdonság iránti, máskülönben csillapíthatatlan igényt. Ez a gén – az oxitocin, illetve vazopresszin közvetítésével – ráveszi a dopamint arra, hogy ha nem is olyan mértékben, mint eleinte, de tisztességgel termelődjék az újdonság elmúltával is, szerencsés esetben az ezüst- és aranylakodalomig, vagy netán egészen a sírig. Ugyanez a gén meggátolja, hogy a lehetséges új partnerek megjelenése a réginél sokkal elsöprőbb „jutalmazó” hatást gyakoroljon.


Konzekvenciák

A hűség-gén felfedezése igazi tudományos szenzáció, beláthatatlan folyományai lehetnek. Pro primo: megváltozhat az egész világképünk, morálfelfogásunk. A hűség többé nem emberi erény, hanem genetikai program; ráadásul egyszerű genetikai program, egygénes játék.
Új paradigma keretében találjuk már magunkat, a neve: molekuláris pszichológiai szemléletmód. Ez a tudományközi tudományág komplex viselkedéseket és érzelmeket – melyeket leginkább humánnak hittünk – a biokémiára, illetve a génekre vezet vissza.
Ebből következik – pro secundo –, hogy e viselkedések és érzelmek farmakológiai, illetve genetikai úton befolyásolhatók, ha akarjuk (mint pl. az autisták gyógyításánál), ha nem (mint az üzleti, politikai világ manipulációiban).


Segítség az autistáknak?

Az autisták nem képesek érzelmi kötelékek kiépítésére és súlyos kommunikációs zavaraik vannak, pl. nem észlelik a hozzájuk beszélők szándékát, érzelmeit, a jóindulatot, az iróniát… Az emberek helyett a tárgyi világ, a nagy összefüggések helyett az apró részletek kötik le figyelmüket, sőt sokszor kizárólag ezeket észlelik.
Mivel a hűség-gén nemcsak a monogámiáért, hanem a kötődésért általában is felel, az sem kizárt, hogy e gén mutációi okozzák a szociális viselkedés olyan mélyreható zavarait is, mint az autizmus. A hipotézist az Emory Autizmus Kutató Központban kezdték vizsgálni, elsősorban az oxitocin és a vazopresszin receptorait kódoló gén mutációit keresve.
A cél a szociális agy megértése: miért lépnek az emberek kapcsolatba egymással, és mi az, ami autistáknál nem működik? Eddig két tanulmány mutatott ki – igaz, mérsékelt – összefüggést a vazopresszint kódoló gén és az autizmus között.
Egyfelől reményt adhat az autizmus gyógyítására, hogy a mezei pockok szociális hajlamait erőteljesen lehetett befolyásolni génjeiken keresztül. Másfelől az emberi agy, illetve viselkedés bonyolultsági szintje az állatokéhoz képest más nagyságrendű: így az olyan típusú kötődésnél, mint a felebaráti szeretet, vagy pláne az ideákhoz, értékekhez való ragaszkodás, az állatkísérletek csak közvetett módon juttatnak minket információkhoz. Az autizmussal élőknél azonban a kötődési zavarok nem e komplexebb érzelmeknél kezdődnek, hanem elemi szinten, a korai anya-gyermek kapcsolatnál. A legtöbb emlősnél ez többé-kevésbé hasonló, mint az embernél: így az állatkísérleteknek mégis csak lehet mondanivalójuk az autizmusról.


Porlasztott bájital

Mint minden kutatás esetén, számolni kell ugyanakkor negatív következményekkel is. Az oxitocin hatásait nemcsak humánus célokra használhatják fel, hanem arra is, hogy másokat manipuláljanak. Újabban egy önkéntes jelentkezőkkel végzett érdekes kísérlet bizonyította az oxitocin hatásosságát. A kísérlet során befektetési játékot játszottak, és a résztvevők egy részével orrspray segítségével oxitocint lélegeztettek be. Nos, ezek a résztvevők jóval könnyebben bízták rá pénzüket a „befektetőre”: 29 játékosból 13 az összes pénzét átadta. Az ugyanilyen létszámú kontrollcsoportból viszont, akik csak placebót szippantottak be, mindössze 6-an fektették be minden pénzüket.
Úgy tűnik tehát, hogy az oxitocin hatására az emberek veleszületett óvatossága lecsökken. Ez azonban csak személyközi helyzetekre igaz: amikor a játék „befektetőit” véletlenszám-generátorral helyettesítették, az oxitocin nem befolyásolta a döntést. Az oxitocin tehát nem általában a kockázatvállalást növeli, hanem a másik emberbe vetett bizalmat.
Mivel e „bizalomszérum” előállítása olcsó és egyszerű, valószínűleg sokan élnek majd vele az üzlet és a politika világában… például választások előtt az összegyűlt tömegeket bizalmuk megnyerése vagy befolyásolás céljából bőségesen bepermetezhetik oxitocinnal.
Erre azonban nem mindig van szükség. A reklámszakemberek például – állítja Antonio Damasio agykutató – eddig is éltek olyan fogásokkal, amelyek az agy oxitocinszintjét emelik meg. Boldog párokat, családokat, gyönyörű kisbabákat, vonzó nőket mutatnak, szexuális utalásokkal élnek. Az emberek agyában ettől felbuzog az oxitocin… és vásárolnak! Egyébként magának a „hűség” szónak is lehet ilyen hatása. Ezt ismerhette fel a marketing, amikor bedobta a „hűség-kártya”, „hűségprogram”, „hűség-csomag” fogalmakat…


Újra divat a hűség?

Nemcsak a genetika és a molekuláris pszichológia helyezte új keretek közé a hűséget; a filozófiában is megjelent egy új hűség-paradigma.
Ennek egyik szószólója a kortárs francia filozófus, Alain Etchegoyen, aki külön könyvet szentel az újonnan felfedezett hűség dicséretének. Úgy látja, ezt az értéket most már szabadon választhatjuk, és nem a zord erkölcs kényszeríti ránk. Abban a korban, amikor meghatározóan az egyház vezette életünket, amikor a társadalmi rend szűk korlátok közé szorította az embereket, s amikor a hűség azzal a szóval rímelt, hogy örökkévalóság, akkor a szexuális kalandozás a morális renddel szembeni lázadás volt.
Akkor a hűtlenség számított vagányságnak – most a hűség. Hiszen ma minden afelé hat, hogy hűtlenek legyünk: az Interneten keresztüli kapcsolatok létrehozása, a Viagra, az individualizmus, a földrajzi mobilitás… minden egy irányban hat: vágyat ébreszt, amelynek azon nyomban eleget kell és lehet tenni. A hűség az emberi identitás legbelsejében lakozik. Hűnek maradni, elsősorban azt jelenti: megőrizni az identitást, az időben ugyanannak maradni. Ebből az ellenállásból meríti teljes értékét a hűség. Azelőtt azért nem csalta meg valaki a házastársát, mert félt Istentől, a törvénytől, a szomszédok pletykálásától.
Most a hűség nem a „férjuramnak” szól, hanem az egyenrangú individuumnak, aki egyszeri és egyedi, és mint ilyennek, áldozunk neki hűségünkkel, miközben tőle is ugyanazt várjuk. Ez már az egyenlők közti hűség. A barátság terén nem jelent kizárólagosságot, de a szerelemben igen. Ennek alapja az a tapasztalat, hogy aligha lehet egyszerre több emberbe szerelmesnek lenni. Az igazi szerelem kizárólagos. Vannak ugyan, akik a szerelmet több komponensre bontják, és megkérdőjelezik kizárólagosságát. Például azt mondják, hogy a vágy, a szenvedély és a társ-szerelem teljesen külön utakon is járhatnak. Biokémiájuk is különböző. Más dolog kívánni, más őrülten szeretni, és megint más tartós kötelékben élni valakivel. Ennek alapján egyszerre három különböző emberbe is „szerelmesnek” lehet lenni. A tapasztalat mégsem ezt mutatja. A szerelem ennél egységesebb állapot, és lényegében – szinte definíció szerint – az egyvalakire való kényszeres ráirányulást jelenti: a három komponens közül tehát a szenvedélyt.

(tovább...)




Pszichológia

Kifutunk az időből – vagy bele sem futunk?

ELLE, 2007. Október

Minden sejtben ott ketyeg a genetikai óra, és minden sejt magán hordja az eltelt évek kitörölhetetlen nyomát. Ez mutatkozik meg a DNS-szálak végein lévő telomérákon, amelyek úgy képzelhetők el, mint a cipőfűzők végén lévő borítás. Ezek a DNS-t védik a károsodástól sejtosztódás során, maguk azonban minden osztódásakor kopnak, rövidülnek egy kicsit. Egyesek örökletesen hosszabb telomérákkal rendelkeznek, mint mások, ennek a „genetikai arisztokráciának” a tagjai jóval ritkábban lesznek szívbetegek vagy rákosak, mint a többiek, és az átlagnál hosszabb életre számíthatnak. A lényeg azonban nem a természet ezen igazságtalansága, hanem az életmód és a telomérák közti összefüggés.

Ha jók is az adottságaink, hosszúak a teloméráink, akkor is tönkre tudjuk tenni őket, és biológiai életkorunk mindjárt több lesz a valósnál. Pakli cigaretta naponta: plusz 8,8 év; tetemes zsírdepók: plusz 7,4 év; állandó stressz: plusz 10 év. Mi magyarok még kolbásszal, virslivel, tarjával is vénítjük magunkat, meg az örökös rántott húsokkal. Teloméráink ilyen megszabdalása esetén ne álmodjunk 100 aktív és egészséges évről, vagy imádkozzunk buzgón a kutatókhoz: állítsák már elő az örök ifjúság és egészség elixírjét!

De ne essünk át a szamár túloldalára sem. Nézzük meg előbb tüzetesen az innenső oldalon látható egészségőrültek szomorú gyülekezetét. Testük megszállottait, akik ásványvízbe meredve ülnek a baráti vacsorán, és kerek egy másodpercenként megfeszítik farizmaikat, hogy az is kerek maradjon. De miért is nem sikerül megőrizni fiatalságukat, ha egyszer mindent ennek rendelnek alá? Mert folyamatosan szoronganak, hogy fiatalok és egészségesek maradjanak, amitől öregítő stresszhormonok szaladgálnak folyamatosan a szervezetükben.

(tovább...)




További pszichológia cikkek:

Nevetni bolondulásig

Nem viccből nevetünk

Dienes Valéria pszichológiai írásairól

Halálközeli élmények kutatása
A halálközeli élmény pszichológiája


Hipnózis és szóvakság

Diszlexia cikkek, interjú

Tudósközelben: Csépe Valéria pszichológus kutató, akadémikus

Pszichológia könyvfordítások:

Alain de Mijolla: A bennünk lévő mások
Rimbaud, Freud, Beethoven és mások a pszichológia tükrében

Alain Etchegoyen: A hűség ereje egy hűtlen világban
A kortárs francia filozófus esszéje hűségről és hűtlenségről

Viktor E. Frankl: Orvosi lélekgondozás
A karizmatikus bécsi pszichiáter filozófiai elmélete az emberről, s az ebből kibontakozó irányzat, a logoterápia lényege és módszerei.

Énelméletek. Személyiség és egészség
Tanulmánygyűjtemény a személyiség- és egészségpszichológia tárgyak elsajátításához.

Pszichológia recenziók:

A bennünk lévő mások - Ismertető Alain de Mijolla kortárs pszichoanalitikus könyvéről

Pléh Csaba: A pszichológia örök témái
A pszichológia történetének és kortárs irányzatainak esszenciája, szakértők és laikusok számára egyaránt.

Forgács Attila: Az evés lélektana
Mindennapi és különleges táplálkozási viselkedések a pszichológia és pszichoarcheológia tükrében

Márkus Attila: Számok, számolás, számolászavarok
Hol találhatók agyunkban a számolás központjai? Miért alakulhat ki a diszkalkulia? Okok és terápiás lehetőségek, a neurológus kutató saját eredményeinek tükrében is.

Bánki M. Csaba: Agyunk fogságában
Tudományos és népszerűsítő könyv az egészséges és a beteg agy jelenségeiről, azok idegrendszeri hátteréről.

Oliver Sacks: Fél lábbal a földön
A népszerű neurológus ezúttal saját esetét dolgozza föl - balesetétől, halálközeli élményétől kezdve a reménytelenség szakaszán át - midőn egyik testrészével elveszíti kapcsolatát - felépüléséig, melyben a zene különleges szerepet játszik.

Vas József Pál: Egy elmeorvos tévelygései - gondolatok a pszichoterápiáról
Formájában a zene, tartalmában a zene, az élet és a terápia ihlette könyv: saját életének művészi feldolgozásával, esettanulmányokkal és esszékkel, melyek a pszichoterápiát tágabb - filozófiai és neurobiológiai - kontextusokba is helyezik.

Vass Zoltán: A rajzvizsgálat pszichodiagnosztikai alapjai - projekció, kifejezés, mintázatok