Honfogadások

Honfogadások

2007.7.6
(Mítoszok hajdan- s jelenkorban, posztmillecentenáriumi jegyzetek)
KISS GY. CSABA

"Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted!
Nem vész az el, ha eddig el nem veszett."
(Egykorú dal)

Két paradigma határán állva beszélünk manapság. Az egyiket posztkommunistának, a másikat posztmodernnek szokták nevezni. Billeg az értekező e két jól kicövekelt, szellemi betontuskókra alapo-zott paradigma határán, mert a mezsgye annál ingoványosabb talaj fölötti hajlékony palló. Akár a próza világában a fikció és a non-fiction határvidéke. Ahonnan én beszélek, az éppen e mezsgyének behatárolható tája. Valaminő köztes helyzet tehát fiktív és nem-fik-tív, tegnapi kommunizmus és mai posztkommunizmus, modern és posztmodern között. Köztes helyzet, vagyis bizonytalan. Ahol éppen befejeződik valami, vagy éppen kezdődik, áttűnik egymásba. Ha a térbeliséget időbeliségbe fordítjuk át, akkor az áttűnés nehezen meg-fogható pillanatáról van szó. Így vélekedem a honfoglalásról is. Rossz kérdés, hogy fikció volt-e vagy valóság. Nyilvánvalóan mind a kettő. És az érdekel benne, ami valójában tetten nem érhető. Hol lesz a va-lóságból (mert egyszer csak ideérkeztek valamiféle emberek ezeregy-száz esztendeje, akik magukat magyarnak nevezték) fikció, mert a körkép, készüljön az festékekből ecset nyomán, vagy szavakból a toll, esetleg számítógép segítségével, invenció eredménye. És ami-lyen a fikciók sorsa, rendszerint új valóság születik belőlük. Hiszen nem valóság-e a kollektív történelmi emlékezet?

Nem szeretnék megfeledkezni még egy fontos síkjáról beszéd-helyzetem köztességének. A honfoglalások, eredetmítoszok igazából csak többesszámú létezésmódjukban érthetők meg. Amelyik nép foglal, tulajdonképpen foglalási interakcióba bocsátkozik, s az is el-képzelhető, hogy egy másik néptől elfoglal egy területet. Tehát a honfoglaláshoz legalább kettő kell, az egyik, aki foglal, a másik, akitől elveszik. De akitől elvették, az is egyszer elfoglalta volt a szóbanforgó földet, hogy ne mondjunk hazát, előrelátóan védekezve a nacionaliz-mus vádja ellen.

A közép-európai honszerző törekvések világában tett kurta kalandozásnak a bevezetéséhez még egy magyarázat tartozik, miért mondtam a címben honfogadásokat, ami újításként hangozhat a ma-gyar nyelvben bevett és kanonizált honfoglalás (megjegyzendő, ez a kifejezés eredeti magyar terminus) kifejezés helyett. Tüzetes vizsgá-lódást ugyan nem folytattam abban a tárgykörben, mióta haszná-latos nyelvünkben a honfoglalás kifejezés, de nem árt fölhívni arra a figyelmet, hogy a középkori krónikákból származó érvelés általában úgy szól erről az eseményről, hogy Árpád népe hazatért, az ősök föld-jére tért vissza, jogos örökét vette újra birtokba. Mintha tehát a haza talált volna rájuk, várta volna őket, hiszen nekik, a magyaroknak volt ígérve. És nem lehet fönnakadnunk ezen a hozzáálláson, hiszen tud-juk jól, Ábrahámnak is megígérte az Úr, hogy megkapja majd ő és népe a Kánaánt. Tudom, legalábbis el tudom képzelni, mennyire sze-retnék a nacionalista víziókat festők s egyszersmind a velük bőszen hadakozók, lényegében hasonszőrűek, ha a magyar honfoglalás és a fegyveres honszerzés története kimondottan – és kizárólagosan – magyar történet volna. Lehetne mondjuk posztmodern vagy globális ostorral csépelni a barbár, ázsiai ősmagyarokat, hogy miért volt ké-pük menekültként ideérkezni és megbontani a térség geopolitikai egyensúlyát (állított is némely szláv tudós effélét a múlt században), sőt – horribile dictu – később még az európai államrendbe is illeszke-dő királyságot is volt merszük létrehozni. De sajnos: a honszerzés, valljuk be férfias vagy feminista töredelemmel, nem volt magyar sa-játosság. Még csak nem is csupán Mózes népének honfoglaló harcai-ra lehet utalnunk. Hadd említsek egy térben közelebbi példát. Így magyarázza Moldva alapítását a tudós Dimitrie Cantemir fejedelem: a bölényt űző máramarosi románok Nagy Lajos korában kifelé ha-ladván Magyarországból hont foglalandó őseik földjére térnek vissza. Ahol a római időkben éltek. Mi sem bizonyítja ezt jobban – így a Moldva leírásának (Descriptio Moldaviae, 1716) jeles szerzője –, mint az a tény, hogy a régi-új haza egyik települését Roman-nak hívják, ami egyértelműen utal az ősökre.

Oda kanyarodom vissza, hogy a hont valójában fogadni kel-lett. Újra és újra. Fikciót kellett készíteni erről az aktusról. A hon fog-lalásának a folyamatáról van szó. El kellett fogadni, hogy volt például egy honfoglaló, -szerző esemény. El kellett róla készíteni azokat a ké-peket, amelyek majd a kollektív történelmi emlékezet részévé vál-nak. A képeket, amelyen rajta vannak a helyek ("az emlékezet helyei", ahogy egy jeles francia tudós, Pierre Nora híres könyvében mondja), a hegyek-völgyek, a folyók, az erdők, a mezők, a termékeny föld. Az ősi kép, amely ott lebegett a honfoglalók szeme előtt, akarták vagy sem, a bibliai Kánaán rajzolata volt. Tejjel-mézzel folyó, halban s vadban gazdag vidék, ahol együtt van minden, ami kívánatos. Ígéret földje tehát. Így ábrázolják a Haza megtalálását a középkori cseh, lengyel és magyar krónikák, a prágai Cosmas, a lengyel királyi ud-varba elszármazott, Magyarországot is állítólag megjárt Gall Névte-len, a mi Anonymusunk és a többiek. Az illető nép számára ez a világ térbeli központja. A haza, az otthon tágabb értelemben, amelyre minden emberi közösségnek szüksége van létezéséhez. A nemzeti identitás nélkülözhetetlen képeivé váltak ezek az ábrázolások, meg-tanítván az utódokat arra, hogy ez a táj a haza. S ha a föld Isten ka-lapja, a haza a bokréta rajta – vallották mindahányan a Visztula, a Száva, a Moldva és a többi folyó partján, nemcsak a Tiszánál-Duná-nál.

De mi történt akkor, ha a hont fogadó nemes buzgóság – akár-ha véletlenül is – éppen egyazon tájat, tájakat szemelte ki áhítatának és azonosulásának a tárgyául? Itt áll előttünk két jeles honalapító, Szvatopluk és Árpád példája. Az egyik képen a büszke kacagányos Árpád, s mellette az alázatos, csupasz szájú – talán kissé feminin – szláv ember. A másikon pedig a daliás Szvatopluk, az uralkodó, a modernizáció fölényes mosolyával az arcán, mellette meg – tisztes-ség ne essék szólván – a kutyafejűnek látszó barbár magyar. Az érte-kező hol az egyik, hol a másik képre pillant, s korántsem valaminő univerzális bölcsesség magasságából, inkább valahonnak középről. Egy-egy pillanatra, ha egy kissé messzebb lép a képektől, úgy találja, hasonlítanak egymásra. Mármint Szvatopluk és Árpád, főleg dicsősé-ges alakjukban. Ahonnan ő méregeti őket – megint köztes helyzet-ben van –, onnan már-már föl lehetne cserélni őket egymással. A két kép szimmetriája kétségtelen, csak éppen, ami itt (melyik az itt, jó kérdés!) sötét, az ott világos, és fordítva.

Nem csodálkozhatunk tehát, ha a honalapítási mítoszokat ma-gyar-szlovák viszonylatban meglehetősen nehéz volna egy képbe beilleszteni. Hogy lássuk kissé, milyen érveket és ellenérveket hasz-nálnak századok során őseink, tallózásképpen néhány idézetet sze-retnék bemutatni.

A válogatás persze némiképp önkényes, és csak néhány jel-legzetes szín fölvillantására vállalkozik. Hiszen, gondoljuk meg, mi-lyen óriási mennyiséget jelent a két irodalomban az Árpádról, illető-leg Szvatoplukról szóló művek halmaza. A romantika korának tár-gyalása akár egy vaskos kötetet is megtöltene. A kis idézethalászat nem kíván semmi tanulságot közvetíteni, ennyiben teljes mértékben posztmodern. A megnyilatkozások igazságtartalmát nem kívánom mérlegelni, azt megtették, vagy megteszik még, a történet bölcs bú-várai. Mi most ne arra figyeljünk, hanem az argumentációra és a bi-zonyításhoz használt képekre, történetekre. Más szóval: próbáljuk meg tetten érni, hogyan születik a fikció. Nem fogok közbeszólni, hogy most hegyezzék a fülüket, talán ez a születés pillanata. Lehet, hogy mindenki másképpen fogad belőlük hont, vagy másképpen de-konstruálja magának a honfoglalás epikáját. Ebben teljes a befoga-dók szabadsága, sőt az is szabadságukban áll, válasszanak maguknak idézetet, hőst, Árpádot vagy éppen Szvatoplukot, mindenki tetszése szerint, esetleg együtt mind a kettőt. De azt sem zárhatom ki, hogy elvessék egyszerre őket, mondjuk azért, mert új hazát, új kulturális kódot, jelképrendszert akarnak keresni maguknak. Ám a hon fiktív elfoglalásának a szándéka nem erre utal. A foglalás fikciós mivoltá-nak a hangsúlyozása közvetett módon jelzi a történelemhez fűződő kapcsolatot, finom célzás arra, hogy van valami tennivalónk ebben a millecentenáriumi esztendőben a honfoglalással, ha más nem, annyi, hogy fiktívvé tesszük, így biztosítván a történelmi emlékezet konti-nuitását.

Lássuk tehát a medvéket. Beszéljenek az idézetek.

Bél Mátyás alias Matej/Mathias Bel: "Felső-Magyarországot a szlávok délről telepítették be – még a hunok és a gepidák előtt." (Institutiones linguae germanicae, Lőcse, 1718).

Pavel Doležal: "A mi magyarjaink... utolsó ideérkezésükkor a dunáninneni Hungáriában régen megtelepedett szlávokra találtak..." (Grammatica bohemo-slavica. Előszó, Pozsony, 1746).

Michal Bencsik alias Bencsik Mihály: "...csak szlovákul beszél-nek és valószinűleg Szvatopluk népének maradékai, annak a Szva-topluknak, aki az érkező magyaroknak és hunoknak eladta a földet – egy fehér lóért és egy nyeregért, majd kiűzték hazájából. Az ő szláv népe az ország hegyes vidékeire menekült, Morvaország és Szilézia szomszédságába." (Novissima diatea, Nagyszombat, 1722).

Ján Kollár (1793–1852) a nemzeti megújulás nagy költője, meg-határozó személyisége így írt Mi egykor (Bývali jsme) című versében: "Szvatopluk virágzó dicsőségét elragadta a rabló magyar kéz". Híres szonettkoszorújának, a Dicsőség-Szlávság leányának (Slávy dcéra) V. ré-szében (Acheron) a pokol tájain mutatja a szurokban, fertőben fővő gonosztevőket, a szlávok hóhérait, köztük találjuk Batu kán mellett Árpádot is (552. szonett). Mintha a kitűnő Dugonics András Etelkáját olvasnánk, ahol a legellenszenvesebb szereplő, az álságos Róka tót (vagyis szlovák) nemzetiségű.

Július Botto (1848–1926) a szlovák nemzeti tudatról írt, sokat idézett összefoglalásában a következőképpen summázza a magya-rok bejövetelének egyik eseményét: "907 augusztusában kegyetlen csata zajlott Pozsony mellett a morva tartományban a magyarok és IV. Lajos német király serege között, amelynek végzetes következ-ményei lettek. Valószínűleg itt esett el Mojmir is mint a keresztények szövetségese a barbárok ellen, akik pusztulással fenyegették az euró-pai művelődést." (Slováci. Vývin ich národného povedomia, 1923).

Pešt’-Budinské Vedomosti volt a szlovák politikai élet legfonto-sabb sajtóorgánumának a címe a Bach-rendszer bukása után. Ahogy a címe is elárulja, Pest-Budán jelent meg, eléggé praktikus okokból, hiszen itt volt az országos politika, ergo a szlovák politika központja is. 1861-ben látott napvilágot első alkalommal a lap, a beköszöntő cik-kében így fogalmazott a szerkesztő: "Mi, szlovákok, mint ennek a földnek emberemlékezet óta örökösei élünk itt, ősi szülőföldünkön, mely bölcsőnk, és amelynek legrégibb lakói vagyunk (...) A történel-mi jogot pedig elismerjük, mivel e jog bennünket magyar hazánk legrégibb örököseként, a magyar szent korona alapvető részeként tart számon..." (Program, 1861. 1. szám).

Igazságtalan volna, ha nem hallgatnánk meg magyar forrást is. Mikszáth Kálmán (1847–1910) talán a közelgő évforduló miatt is megérdemli, hogy idézzük. Szlovák kapcsolatai közismertek, mint-hogy írásainak szlovák vonatkozásai szintén minden magyar olvasó előtt tudottak. A Noszty fiú esete Tóth Marival című regényében a me-gyegyűlésen ekként érvel Padák nagytiszteletű úr, a szlovákok szó-szólója: "Lám az Árpádok idejében jó volt a tót nyelv, hiszen a legré-gibb magyar nyelvemlék, a híres ‘halotti beszéd’ jóformán tótul van. Az Árpád-házi királyok tótul nevezték el a vármegyéket (...) Sőt me-rem mondani, tisztelt közgyűlés, hogy a régi magyar királyok még családi szentélyükben is a szláv nyelvet használták. A szláv volt az anyanyelvük. (...) négy Béla királyunk volt; a Béla név pedig semmi egyéb, mint a latin Albertusnak, Albusnak szláv fordítása: Bjela. A magyar királyok tehát még fiaikat is szláv névre keresztelték..."

A magyarok és a szlovákok honfogadási fikcióit egymás mellé állítva eltöprenghetünk a hasonlóságokon és a különbségeken. Né-hány évvel ezelőtt egy lengyel kutató, Leszek Hensel Vörösmarty és Ján Hollý eposzait vizsgálva mutatott rá a magyar és a szlovák hon-alapítási mítosz – azaz irodalmi műben megformált változásainak – archetipikus különbségére. Elemzésének eredménye, hogy a múlt ér-telmezésében a két főhős – Árpád, illetőleg Szvatopluk – annak a két ősi archetipusnak felel meg valójában, amelyet Káin és Ábel testesít meg az ószövetségi történetben a pásztor és a földművelő alakjában (Mit poczštku w literaturze słowackiej i węgierskiej okresu odrodzenia na-rodowego. Slavia, Praha, 1991. 2.), Így a szembenállás, a konfliktus öröktől fogva létezik, és föloldhatatlan – üzenik a romantika korában született művek. A két mítosz némiképp egymás ellenében született.

Létezik azonban másféle fikció is, mégpedig a közös honalapí-tás mítosza. Timon Sámuel (1675–1736), a jeles történetíró Imago an-tiquae Hungariae (A régi Magyarország képe) című munkájában (Kassa, 1733) Szvatopluk szövetséget köt a magyarokkal; ő úgy magyaráz-za, hogy a nevezetes fehér lovat a szlovákok tanácsára, vagyis a ma-gyarok által elfoglalt terület szláv lakóinak a biztatására küldték a morva uralkodónak. Timon azt fejtegeti, hogy a szlovákok által la-kott földet a magyarok a szlávok fennhatósága alatt hagyták, akik így elfogadták a honfoglalókat szövetségesnek, és közös államban egye-sületek. Föntebb idézett munkájában Bél Mátyás arról is megemléke-zett, hogy a szlovákok a magyarokkal szinte egy nemzetté nőttek össze. Választhatjuk tehát ezt a fikciót is. Kinek melyik tetszik.

Befejezésül hadd idézzem Szvatopluk jótanácsát. A monda szerint, amikor érezte közeledni halálát, a morva uralkodó magához hívta fiait. Megmutatott nekik egy vesszőt, s eltörte. Majd az összefo-gott vesszőnyalábot vette elő, hogy lássák, együtt milyen nehéz összetörni őket. Szvatopluk és Árpád utódaiként talán magunkra is érthetjük a történetet.
forrás: uni-miskolc.hu