Egyéni és kollektív kisebbségi jogok

Egyéni és kollektív kisebbségi jogok

2007.6.13
Balázs Sándor
Kardos Gábor vitaindítójának címében - Egyéni vagy kollektív kisebbségi jogok? - van egy szócska, a "vagy", amely a magyar nyelvben többértelmű. Két dolog szétválasztását jelentheti ("Itt az idő, most vagy soha"), de használható "más szóval" értelmében is ("Kémia vagy vegytan"). Ez a kis nyelvészkedés talán közelebb visz e jogok megnevezésének lényegéhez, s ugyanakkor az ezzel kapcsolatos álláspontok közötti eltérést is szemlélteti. Jogelméleti értékezésekben megtaláljuk azt a változatot, amely szembeállítja a jognak e két formáját (azzal a céllal, hogy az egyiket, a kollektív jogot kizárja a jogi terminusok közül), de felleljük azt a verziót is, amely azonosítja a kettőt, nem tesz különbséget közöttük, állítva, hogy a kollektív jog egyben egyéni jog is, pontosabban az egyéni jogok felölelik a közösségi jogokat is. Hozzászólásomban az "és" szót helyeztem el a két fogalmat jelölő kifejezés közé, ezzel jelzem álláspontomat, mely szerint a kettő nem olvad össze, de nem is merevedik egymást kizáró (az egyiket, a közösségű jellegűt értelmetlennek tartó) ellentétpárrá.

Az és/vagy körüli vita kapcsán Kardos megemlíti, hogy a kollektív jogok ellen fellépők rendszerint négy érvet használnak fel: 1. a történelmi indoklást, 2. az elméleti meggondolásokat, 3. a gyakorlati érveket és 4. a politikai jellegű argumentumokat. Nem érdektelen utalni arra, hogy ez a négy megközelítési mód a romániai demokratikus ellenzék néhány elméleti szakértőjének egyik kerekasztal-megbeszélésén jól körvonalazódott. Ha már közvetlen eszmecserére nem kerülhetett sor egyfelől a román és egyes romániai magyar, német, cigány jogászok, politológusok, másfelől a vitaindító között ebben a témában, hadd vállaljam az utólagos képzeletbeli moderátor szerepét közöttük.1

1. Történelmi indoklás. Akárcsak Kardos Gábor, a beszélgetés résztvevői is a természetes jogok locke-i bölcseletére utalnak akkor, amikor megállapítják: az egyénekre szakadt társadalomban kialakult jogképzet az egyén jogaiként tételeződött, így az egyéni jogok kizárólagosságának távoli történelmi gyökerei vannak. Petru Gavrilescu ehhez hozzáteszi, hogy a francia forradalom megerősítette ezt a koncepciót: egyértelműen kimondatott, hogy az emberi jogok egyes személyek jogait jelentik. Figyelemreméltó ennek kapcsán Gabriel Andreescu eszmefuttatása: a román szakember kétféle jogelméleti alapállást jelöl meg, az egyik az "esszencialista", a másik a "funkcionalista". Az egyéni jogokat abszolutizáló esszencialista elméletek abból indultak ki, hogy a jog lényege szerint az emberi lény méltóságának kifejezését jelenti, márpedig ez minden körülmények között személyhez kapcsolódik. A másik tábor viszont a jog funkciójára helyezi a súlyt, eszerint az emberi jog a személy védelmét fejezi ki államhatalommal szemben. A román elméleti szakember lehetségesnek tartja ennek a két változásnak az összekapcsolását - a "funkcionalista módon esszencialista" megközelítést -, de ez még mit sem változtat azon, hogy a történelmileg kiformált s csak az egyéni jogokat elfogadó elmélet alapvetően módosulna.

S most hadd szólaljon meg a képzeletbeli moderátor: mi történik akkor, amikor a személy az emberi méltóságához hozzátartozónak érzi nemzeti identitását, ezt viszont egymaga nem képes ápolni, csak úgy tudja megszilárdítani, ha azt a bizonyos funkcionalitást - az államhatalommal szembeni védelmet - saját közössége révén biztosítja? A szigorúan egyénre szabott jog ebben az esetben az esszencialitás (emberlényeg) elvének nem tud megfelelni. A történelmi megokolás érzésem szerint figyelmen kívül hagy egy alapvető szempontot: éppen a történetiséget. Azt, hogy az ilyen teóriák megszületésekor a nemzeti kisebbség mint társadalmi kategória nem létezett - tehát ez a jogelméleti koncepció egy adott történelmi korhoz kötötten fogalmazódott meg -, napjainkban, egy más történelmi kontextusban, amikor az anyanemzettől elszakított nemzetrészek meg akarják őrizni kollektív identitásukat s ezt egyénenként nem tehetik meg, a valamikor meghirdetett, az atomizált társadalmak testére szabott "egyén-jogi kizárólagosság" aligha fogadható el. Az más kérdés, hogy a huszadik század végén ezek a múlt megcsonkításából eredő érvek még a nemzetközi dokumentumokban is tovább élnek.

2. Elméleti érvek. Tulajdonképpen a történelmi indokok is elméleti jellegűek, hiszen egy bizonyos jogelméleti megközelítésre hivatkoznak, alapmondanivalójuk azonban különbözik azoktól a teoretikus argumentumoktól, amelyekre Kardos Gábor utal. "Elméleti érvek - írja Kardos Gábor -, amelyek tagadják, hogy az emberi jogok fogalma magában foglalná a közösségi jogokat." Nos ez nem jelenti a kollektív jogok megtagadását, hanem csupán azt tételezi, hogy az egyén jogai nem ölelhetik fel a közösségi jogokat, ami nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy ezek működjenek - nem személyhez kötötten. Ennek szellemében Valeriu Stoica úgy vélekedik, hogy a kollektív jogok vagy nem léteznek - ez a történelmi érvelés konklúziója -, vagy ha vannak, akkor nem a személyre, hanem az államra vonatkoznak. (Ilyen például az állami önrendelkezés.)

Ezzel fellazul a kizárólagosság, az, hogy a jogoknak csak egyetlen formája képzelhető el, az emberi méltóság kifejezésének egyéni joga, elismertetik a kollektív jog is, csak nem az egyedhez kötötten. A "vagy"-nak itt helye van a két terminus között, de csak a "vagy az egyik, vagy a másik" - vagy egyéni, vagy kollektív jog - alternatíva értelmében, ám más és más viszonyítási rendszerben. Egyszer a személyhez kapcsolva, másszor valamilyen egyéntől független dimenzióban (állam, helyhatóságok, egyetemi tanácsok és így tovább kollektív jogaként). Ha ezzel a merev szétválasztással a moderátor nem is ért egyet, azt elfogadja, hogy a kollektív jog mint nem az emberi jog fogalmába foglalható közösségi jog valóban létezik.

Megvan azonban ennek az elméleti érvrendszernek a fonákja is, amelyre Kardos nem hivatkozik, de amelyet a román demokratikus ellenzéki körökben erőteljesen exponálnak. Míg a történelmi (feltételezett) alátámasztás az egyéni és kollektív jogok közé szükségtelennek tartja kitenni még a két dolog közötti választást lehetővé tevő "vagy"ot is - hiszen ebben a láttatásban az egyetlen lehetőség az egyéni jogok elfogadása, a másik, a kollektív jog csak fikció, nem alternatíva -, míg azok, akik a kollektív jogokat az emberi jogokon kívüli közösségek szintjén ismerik csak el, addig van egy olyan megközelítés is, amelyben arról van szó, hogy maga az alternatíva (egyéni vagy kollektív) jelent funkciót. Tehát nyelvtanilag az "avagy", a "más szóval" értelmében kellene összekapcsolni az egyéni és kollektív jogok fogalmát, ugyanis a kettő összeolvad. Érdemes idézni erre nézve Valeriu Stoicat: "kollektív jogok azok az egyéni jogok, amelyeknek szükségük van bizonyos intézményesített kollektív keretre, amelyben érvényesülnek." (45.) A moderátor erre rábólint, valóban, a kisebbségi kollektív jogok gyakorlásához megfelelô feltételhálózat kell, hiszen e nélkül nem funkcionáló jog lenne az, amit mi kollektív jogként elvárunk. De ez már átvezet a következő argumentációhoz.

3. Gyakorlati érvek. A személyek közössége számára biztosított jogok ellen valóban a leggyakoribb ellenvetés az, amit Kardos jelez, miszerint egy ilyen jog megcsorbítaná az egyéni jogokat. Az egyén elveszne a tömegben, mások döntenének helyette, kiszolgáltatottá válna. (Renata Weber: "Ha a közösséget védelmezed, ez igen gyakran azzal a veszéllyel jár, hogy a közösséghez tartozó egyént kedvezőtlen helyzetbe hozod." Ehhez viszont hozzáteszi: "igen, de teszed ezt a közösség javára" [51.]. Íme a veszély és az előny szembesítése.)

S ezen a ponton körvonalazódik a kollektív jog fogalmának kettős értelme. Egyfelől ilyen jognak nevezik azt, amelynek gyakorlására az egyén egymagában nem képes, tehát csakis közösségi társaival együtt van lehetősége arra, hogy érvényesítse (s ehhez szükségesek a Valeriu Stoicatól idézett intézményi feltételek). Ez járhat az említett rizikóval, azzal, hogy a közösség esetleg az egyén óvására él jogosítványával. Másfelől a kollektivitásnak mint jogi személynek az elismerése, amely maga érvényesíti az egész kollektivitást megillető jogokat (természetesen bizonyos intézményi adottságok birtokában). Az első esetben az egyéni jogok érvényesülnek közösségi alapon, a másik esetben a közösség élvez jogokat és sugároztatja ki ezeket a kollektivitás tagjaira.

Érdemes ennek kapcsán hivatkozni Smaranda Enache nagyon becsülhető érvelésére: Romániát nemzeti államként definiálja az alkotmány. Ekképpen a román nemzet jogi személyként tételeződik, hiszen azok a jogok, amelyekkel az állam rendelkezik, a nemzet jogai. Felteszi a kérdést a jogászoknak a nemzeti kisebbségre vonatkozóan: "milyen erkölcsi alapja van annak, hogy bizonyos jogot kap a nemzet, ugyanakkor visszautasítják az ugyanilyen típusú jog megadását egy olyan közösségnek, amely lényegileg nem különbözik a nemzettől?" (55.) A kérdés ilyen beállításából ki lehet olvasni azt, hogy a kollektív jog gyakorlásának azon változatára utal, amelyben maga a közösség, a nemzet, nemzeti kisebbség érdemli ki a kollektív jogot, nem pedig - mint az első esetben - az állampolgárok mint személyek érvényesítik jogaikat az államot megillető jogokon keresztül, vagy - a kisebbségre nézve - e kollektivitás tagjai élvezik személyi jogaikat a közösség közvetítésével.

A jogérvényesülésnek e zónájában még a romániai magyar kisebbség iránt megértő demokratikus ellenzéki gondolkodóknak is kételyei vannak a tekintetben, vajon ha a kollektív jogokat mint közösséget megillető jogokat gyakoroljuk, nem fog-e ez oda vezetni, hogy a közösségünk egyedeinek személyisége csorbul meg. Hiszen az ilyen értelmű kollektív jogot nem minden személy külön-külön élvezi, hanem kollektivitásuk vezéregyéniségeinek akaratán, döntésein keresztül realizálódik. S mi a biztosíték arra, hogy ezek a döntések valóban kifejezik a kollektív akaratot? S ha egyáltalán jogi személynek akarjuk elfogadtatni nemzetrésznyi közösségünket, kik lesznek azok a személyek, akik ennek a kollektivitásnak tagjai?

Lényegében két kérdőjel gördül elénk, és sajnos még a jóindulatú román értelmiségiek sem mindig értik, hogy ezeket a kérdőjeleket mi magunk fel tudjuk oldani. A nemzetrésznyi közösséghez tartozásnak van egy ősrégi ismérve: az önbesorolás. Mindenki, aki Romániában magyarnak tartja magát s vállalja az ehhez a közösséghez való tartozást, személyként része annak az entitásnak, amely a kollektív jogot birtokolja. Persze ezt nem könnyű eldönteni, ehhez a kataszter elkészítésére van szükség, fel kell mérnünk, hányan vagyunk s hányan vállaljuk önmagunkat. Ami pedig a közösségi jogainkat érvényesítő személyeket illeti, erre nézve a legitimitást kell felmutatni. Mindkét vonatkozás a belső demokrácia érvényesítésével valósítható meg, persze nagy erőfeszítések árán. Belső választások - ez az a bűvös szókapcsolat, amelyet manapság oly sokat hallunk. Ha sikerül ezt a belső legitimizáló folyamatot következetesen végigvinni, aligha merülhet fel az a kétely, hogy az önmagát saját akaratából közösségnek kikiáltott nemzetrészben a maga által megválasztott (és mondjuk visszahívható) megbízottjai a kollektivitástól elszakadva, saját önös érdekeiknek megfelelően próbáljanak élni az egész közösség jogaival. Ezzel megválaszolhatjuk Kardos Gábornak és Monica Macoveinek szinte ugyanúgy megfogalmazott figyelmeztető kérdését. "Ki gyakorolja a kisebbségi közösség nevében a kollektív jogokat, ha az etnikum több szervezettel is rendelkezik. Ha azonban a közösségnek csupán egyetlen szervezete is van, hogyan garantálható a demokratikus döntéshozatal a szervezeten belül?" (Kardos Gábor) "Ha vannak kollektív jogok, ki gyakorolja azokat? Egy közösségben természetesen egy, két vagy három ember, aki ily módon kishatalom birtokosa lesz." (Monica Macovei) Szerinte fennáll az a veszély, hogy ekképpen elkülönüljön egymástól a hatalom és a közösségben élő személy.

4. Politikai érvek. A fenti kérdésfeltevés meghosszabbítása az a kollektív jogok elvárásától eltanácsoló levezetés, mely szerint vissza lehet élni a jognak e formájával, s a történelem bizonyította: ezt bizony sokszor meg is tették. Kardos Gábor utal arra, hogy a totalitarista rendszerekben miként ment ez végbe. Hitler hírhedt demagógiájával azonosította a népet és a vezért, s így a népnek kijáró kollektív jogokat ő maga mint a "nép megtestesítője" változtatta át diktatórikus egyszemélyi jogokká. Wolfgang Wittstock hasonló példával él a romániai német kisebbség 1940 utáni történelméből. A fasiszta Németország erejének növekedésével Románia az itt élő németeknek törvényesen autonómiát biztosított. S a német elméleti szakember szerint ez jelentette a romániai német népközösség felbomlásának a kezdetét. Az történt ugyanis, hogy a német etnikum élére került vezetők - a közösség többségének akarata ellenére - elhatározták, hogy a romániai szász és sváb fiataloknak a német hadseregben a helyük. Ezek az emberek elszakadtak a családjuktól, sokuk elpusztult vagy nem tért vissza. S mind a német közösségnek törvényesen megadott kollektív jog önkényes, egyes személyek által érvényesített módja miatt.

Ezek a példák aligha meggyőzőek, inkább csak figyelmeztetnek egy reális veszélyre, amelyet a közösség belső demokratizálásával el lehet kerülni.

Kardos Gábor felteszi a kérdést: Van-e megoldás? Ugyanezt kérdezik a kerekasztal mellett ülő romániai jogászok, politikusok is. A román ellenzéki teoretikusok becsületére legyen mondva: bár legtöbbjük a jelenlegi körülmények között nem tartja érvényesíthetőnek a kisebbségek kollektív jogait, de nem zárják ki annak az esélyét, hogy ha megérik rá a helyzet, alkalmazni lehet őket. Maradjunk Lucian Mihai következtetésével, aki egyetért Valeriu Stoica álláspontjával a kollektív jogra vonatkozóan: "lehet, hogy a jövőben szükséges lesz ez a fogalom, s következésképpen intézményesíteni, törvényesíteni, alkotmányosítani fogják". Ezt talán megszívlelik azok is, akik egyáltalán nem akarják befogadni ezt a közeli vagy távolabbi jövőnek szánt fogalmat.

Jegyzetek

1 A kerekasztal-megbeszélés szövege megjelent a Drepturile Omului (Az ember jogai) címû folyóirat 1993. decemberi számában (44-69). A résztvevôk a felszólalás sorrendjében: Valeriu Stoica, Sinkó István, Nicolae Gheorghe, Varga Attila, Renate Weber, Gabriel Andreescu, Monica Macovei, Tanase Tavala, Wolfgang Wittstock, Smaranda Enache, Petru Gavrilescu, Ivan Gheorghe, Vera Cîmpeanu, Lucian Mihai. Ugyanebben a számban közli Gabriel Andreescu a Drepturile minoritatilor: drepturi ale omului? (A kisebbségi jogok: az ember jogai?) címû tanulmányát (15-22), amely ugyancsak idevágó szöveg.
forrás: hhrf.org