Commora Aula honlapja-Ne a tömegben kiabáld az igazadat, hanem azzal szemben
Az autonómia örök aktualitása miatt, egy effektív konfliktusmegoldó módszer, egy történelmi igazságtalanságokat kiegyenlítő legitim követelmény.

Keresés a honlapon

MENÜ


BELÉPÉS
Azonosító:

Jelszó:

Elfelejtett jelszó
Regisztráció



A közös tulajdonú terület

2009.10.05.
A mi udvarunkban…



A mi udvarunkban csak ecetfa nő, / A lépcsőn melyen járunk, elkopott a kő, / Miénk itt a tér, mert mi nőttünk itt fel, / Ismerős a fütty, és egymásnak felel.

(LGT: Miénk itt a tér, Presser Gábor-Adamis Anna)



Markó Béla:

Kié itt a tér?

Gondolatok egy Kárpát-medencei „vagyonközösségről”



Az elmúlt két évtizedben, ha szolidaritáserősítőre volt szükségünk egy-egy politikai nagygyűlésen, biztosan műsorba iktattuk ezt az LGT-számot... vagy valamelyik szónoknak csak eszébe jutott idézni a refrént: „miénk itt a tér"!

Erre a csattanóra obligát módon bejött a taps. Sőt, nem az elmúlt két évtized, hanem az elmúlt évezred leglényege is mintha ez lenne: ezt harsogták a hódítók, ezt sikoltották a leigázottak: miénk itt a tér.

Úgy tűnik, amíg ezt dúdolja, dobolja, dünnyögi, kiáltja, fogcsikorgatja magyar, román, szlovák, szerb, ukrán a Kárpát-medencében, addig nem tudunk a bűvös körből – önkörünkből! – kitörni. Legfőképpen a magyarok természetesen – hiszen Trianon alólunk húzta ki a „teret", és adta oda másnak –, de mind-mind azt vártuk a közös Európától, hogy végre igazságot tesz az egykori és mostani tulajdonosok között, és újraosztja valamilyen formában ezt a teret, ahol élünk, vonulunk, zenélünk, menetelünk.

Hevesen tagadta mindenki, hogy szó lehetne határmódosításról, de titkon reménykedtek a vesztesek - joggal! -, hogy legalább a mostani határokon belül ismét tulajdonba helyezik őket. Még a kilencvenes évek elején ki is izzadta az RMDSZ az ehhez szükséges szakkifejezést, az önrendelkezés szelídített, fából vaskarikázott változatát: a „belső önrendelkezést".

Az évezredvégi és évezred eleji magyarság minden bizonnyal legnagyobb illúziója: az éppen közös teret kialakító Európai Uniótól várni a saját tér jogának elismerését.

Az Európa Tanács jelentéstevői, EBESZ-biztosok, uniós megbízottak járták be a volt szocialista országokat időről időre, és a különböző jogfosztott nemzeti-etnikai közösségek lélegzet-visszafojtva lesték a szavukat, hogy hátha-hátha... Hátha kimondják egyértelműen például Erdélyben, hogy jogunk van önálló állami magyar egyetemhez, székelyföldi autonómiához, és hogy „miénk itt a tér" vagy legalább egy kisebb terecske, egy csücsök, egy sarok, egy talpalatnyi szülőföld. Nem mondta ki ezt senki, mert nem is gondolta.



A komisszárok

Idegnyugtatni, fájdalomcsillapítani jöttek ezek a komisszárok, hogy ne kerüljön homokszem a gépezetbe, és viseljük el az elviselnivalót. Cinikus vagyok? Csalódott? Nem, semmiképpen sem. Ezen már túl vagyok. És éppen erről szeretnék beszélni. Hiszen voltam valamikor olyan együgyű – akinek egy ügye van –, hogy néhai Max van der Stoelt, az EBESZ kisebbségügyi főbiztosát, ezt az okos, ravasz, de alapjában véve jóindulatú diplomatát sikerült vérig sértenem, amikor számon kértem tőle a számonkérhetetlent. Elhitettem magammal ugyanis, hogy a kisebbségi főbiztos a kisebbségek ügyét képviseli az EBESZ-ben, holott ennek éppen a fordítottja volt igaz, az EBESZ-tagállamok érdekeit kellett érvényesítenie az etnikumközi viszonyokban is. Éppen ezért kompromisszumokra, az együttélés mintáinak újragondolására hajlandó volt ugyan, de a különélésről – vagy horribile dictu, válásról – hallani sem akart. Nem akarhatott, mert nem erre volt megbízatása.

Ez volt a jelentéstevők, a főbiztosok álláspontja, és ez ma is a közös európai ház különböző rendű-rangú házmestereinek véleménye. Ez a házirend: zuhanyozó a folyosón, felváltva visszük le a szemetet, és este tíz után nem hangoskodunk.

Telt-múlt az idő, az Európa Tanácsnak, az EBESZ-nek is egyre csökkent a jelentősége, maradt az Európai Unió. Brüsszel megoldaná, mondták nekünk is naftalinszagú kritikusaink, de az RMDSZ-nek rossz a külpolitikája. Az RMDSZ kormányzásra, miniszterkedésre, mi több, miniszterelnök-helyetteskedésre fecsérli a romániai magyarság erejét, ahelyett, hogy Brüsszelben verné az asztalt.

Sőt, még nem is kellene az asztalra ütni, hiszen tárt karokkal, fogékony elmével, maximális empátiával várják, hogy bejelentsük az igényeinket.

Az RMDSZ-en kívülre szorult politikusok kicsiny, de sohasem csüggedő csapata törte a fejét folyamatosan, hogy hányféle referendumot vagy aláírásgyűjtést kellene megszervezni, majd várni, hogy az eredmény láttán az Európai Unió kimondja: miénk itt a tér! Az az Európai Unió, amely lassan-lassan még a sárgarépa, a paradicsom vagy az uborka formáját is ránk erőlteti, és megmondja, hogyan főzhet szilvapálinkát és miképpen ölheti le a disznaját a székely gazda.

A határokat fokozatosan felszámoló közös Európa kabátujját rángatják egyesek, hogy itt az ideje elismerni jogunkat a különéléshez. Ennél nagyobb paradoxont, ennél kilátástalanabb helyzetet nehéz még elképzelni is, ugye?

Hova akarok hát kilyukadni? Nem a kisebbségjogi küzdelemről, nem is az egységes magyar nemzet eszméjéről akarom magunkat lebeszélni, hanem éppen ellenkezőleg, a pesszimistáknak szeretnék válaszolni: van kiút, de nem úgy, ahogy ők gondolják. Vitassuk végig ismét, és ha szükséges, rendezzük át a prioritásainkat!



Miért?

Kilencven esztendővel ezelőtt kétségtelenül olyan igazságtalanság történt velünk, amit azóta sem felejthettünk el. Egyáltalán nem vétlen ebben az akkori magyar politika, amelynek reminiszcenciái egyébként azóta is élnek, de mindez nem lehetett volna ok arra, hogy egy népet úgy büntessenek, ahogy az akkori győztes hatalmak tették. Annál is rosszabb volt ez a büntetés, mert az is benne volt, hogy ekkora igazságtalanságba nem lehet belenyugodni.
Tehát nem csupán jogfosztottságra ítélték a magyar nemzet egy részét, hanem hol nyílt, hol lappangó revizionizmusra is, állandó reménytelen lázadásra a helyzet ellen. Reménytelen ez a lázadás olyan értelemben, hogy amikor a szlovákoktól „szereznénk vissza" valamit, a románok, szerbek, ukránok jogos önvédelemből rögtön felkapják a fejüket, és fordítva. Kilátástalan lázadásra ítéltek minket, magyarokat, és állandó rossz lelkiismeretre ítélték a szomszéd népeket. Kilencven éve félünk a kisantanttól, és ők kilencven éve félnek tőlünk. A viszony egyszerű: ilyen-olyan formában kérjük vissza a tulajdonunkat, és ők nem akarják visszaadni.

Egyre inkább meggyőződésem, hogy a XX. század által feltett kérdésre - kié itt a tér? - teljesen új, XXI. századi választ kell találni. Mi több, állítom, hogy a válasz már megszületett, csak nem vesszük észre, mert még mindig hamis - vagy a kelet-közép-európai és balkáni helyzetre nem alkalmazható - alternatívákban gondolkodunk.

Az erdélyi, a felvidéki, a délvidéki magyarok 1989 után sorra megtalálták ugyanazt a helyes megoldást, de mindannyian tele vagyunk kétellyel, hogy vajon nem mondunk-e le egy küszöbön álló nagy fordulatról, egy nagy történelmi álom beteljesüléséről, ha a klasszikus alternatívát - vagy a miénk, vagy a tiétek a tér - behelyettesítjük valami mással, a közös tér, a közös terület ideológiájával, ami egyáltalán nincs ellentmondásban az autonómia, vagyis az önálló döntés eszméjével.



A „társnemzet” gondolata

Érdekes, hogy a kilencvenes évek elejének legradikálisabb romániai magyar politikusai voltak a legközelebb ehhez a megoldáshoz, amikor a „társnemzet" gondolatát felvetették, bár ezt azóta ők is elfelejtették. Ezek a politikusok fitymálva emlegetik a „nyelvi jogokat", nem jöttek lázba a szlovák nyelvtörvény-botránytól, hiszen szerintük mindez úgyis csak tajkolás, kenés-fenés az igazán radikális megoldáshoz képest. Pedig most, majdnem húsz esztendő kisebbségi magyar politikájára visszatekintve, azt kell mondanom, szinte végig jó úton jártunk, jó helyen tapogatóztunk.

Erdélyben közel egy évszázada folyik a harc, időnként a szó szoros értelmében, a tér birtoklásáért. Atavisztikus indulattal próbálta meg annak idején Kolozsvár polgármestere, hogy a Mátyás-szobrot román trikolórokkal körbekerítve, és a sétatéri padokat is piros-sárga-kékre festve valamiképpen eltüntesse a magyar történelem és kultúra nyomait. Karcsú katolikus vagy protestáns templomtornyok mutatják az erdélyi épített örökség magyar és szász jellegét, és velük szemben a magyarok számára nyomasztó ortodox hagymakupolák jelentek meg mindenfelé. Már a két világháború között úgy választották ki ezeknek az ortodox vagy görög­katolikus templomoknak a helyét, hogy uralják a teret. Jó példa erre Marosvásárhely főtere. Azt hirdetik ezek az építmények is, hogy: miénk itt a tér; szakralizálva egyúttal a tulajdonjogot.

Ezzel szemben az utóbbi idők magyar küzdelmei azért tűnhettek eleve lépéshátrányosnak, mert nem a külön, hanem a közös teret tűzték ki célul.

Persze, ismétlem, teljesen természetes, hogy a közös térről, a Kárpát-medencei vagyonközösségről mindig a vesztesek álmodoztak meglehetősen naivul, a realitásérzékét az emigrációban elveszítő Kossuth Lajostól errefelé. A nemzetállamaikat frissen kiteljesítő népek erre nyilván nem voltak hajlandók, de egyezzünk meg, hogy nem is olyan régen, az egységes Európai Unió is romantikus álomnak tetszett. Ki hitte volna, hogy a német márkát, a francia frankot vagy az olasz lírát olyan könnyen el lehet felejteni?



Együttélési modellt kidolgozni

Ebben a pillanatban valószínűleg az lenne a feladatunk, hogy a közelmúlt pozitív és negatív tapasztalataiból kiindulva próbáljunk egy lehetséges együttélési modellt kidolgozni oly módon, hogy a közös döntések és az önálló döntések egymásba illesztésével egy működőképes rendszert mutassunk föl. Egy megvalósítható tervet és hozzá a „megvalósíthatósági tanulmányt". Ennek a modellnek minden bizonnyal a „vagyonközösség" gondolatán kell alapulnia, de a külön - személyi és közigazgatási - autonómiákat is magában kell foglalnia. Nem úgy, ahogy a XX. században képzeltük, nem az orosz Matrjoska-babák egymásba-rakós mintája szerint (nagy nemzetállam, kisebbecske nemzeti terület stb.), hanem másképpen, rugalmasabban, nyitottabban. Ez lehetne a következő időszak nagy kihívása.



Tanulságos ilyen szempontból az aradi Szabadság-szobor története.

Erős pozícióban, kormányban volt az RMDSZ, amikor 1999-ben kihoztuk az aradi várból az 1923-ban lebontott és azóta félig földbe temetve sínylődő Zala György-alkotást. Viszonylag nagy politikai befolyásunk volt akkor is, amikor 2004 áprilisában hosszú hónapok sikerei, kudarcai, ilyen-olyan tánclépései után a Tűzoltó téren felállítottuk ezt a szobrot, amelynek - mi is tudtuk, a románok is tudták - központi nőalakja Hungáriát jelképezi.

Soha nem fogom elfelejteni az akkori román miniszterelnökkel folytatott késhegyre menő vitáimat vagy a művelődési miniszter pálfordulásait. Milyen jól is látszott akkor, hogy mire megy ki az egész! Hol azt javasolták, hogy szétszedve állítsuk ki a szoborcsoportot, afféle kazettákban, hol pedig arról akartak meggyőzni, hogy az aradi váron belül helyezzük el. Vagyis: muzeális környezetben, múzeumi tárgyként még elfogadható lett volna, de egy élő téren, a XXI. századi romániai valóság részeként nem. És ezt a törésvonalat számoltuk fel azzal, hogy megegyeztünk, mégis állni fog a Tűzoltó téren a szobor, de ugyanazon a téren elkészül egy másik emlékmű is, egy román diadalív. El is készült, de nem valami sikerült munka.

Mindegy. Az a fontos, hogy ott, akkor ráleltünk egy megoldásra, amely ugyan senkinek sem tetszett igazán, de gyanúm szerint nincsen más jövő számunkra, mint ez: a közös tér. Jelképesen, persze. Hiszen a nagy közös teret, Erdélyt külön terek is alkotják, és ennek így kell lennie: a már működő magyar iskolák sora, az eljövendő állami magyar egyetem, a majdani különböző autonómiaformák. De ahhoz, hogy ezt megvalósíthassuk, tisztáznunk kell, kié lesz itt a virtuális tér, kié lesz végül is a Kárpát-medence egyik vagy másik szeglete.



„Az erdélyi magyarság rituális meggyalázása”

Én magam is sokszor állítottam, hogy nem célokban, csak eszközökben különbözünk mi, erdélyi magyar politikusok. Ez igaz is, nem is. Előveszem a 2004-es szoborállítás utáni nyilatkozatokat: „Önmagában örvendetes az aradi Szabadság-szobornak a vár fogságából való kiszabadítása, ám valójában annak felavatása a román diadalívvel szemben egyet jelent a magyar politika, illetve az erdélyi magyarság rituális meggyalázásával. Már rég nem a szabadság eszméjének a hirdetéséről van szó, hanem az RMDSZ sikerpropagandájáról, kampánypolitikájáról, elterelni a figyelmet az erdélyi magyarság súlyos gondjairól", mondta Tőkés László, és készséggel elismerem, a „külön tér" eszméjét követve, nagyon is sok igazság volt ezekben a szavakban.

Csakhogy ismét fel kell tennem a kérdést: mi a megoldás? „[H]a nyolcvan évet tudott várni az emlékmű a felállításra, akkor még 2-3 évet várhatott volna. Európa meghozta volna számára a méltányos rendezést, és nem lett volna pártpolitikai érdek áldozata", hangzik ugyanabban a nyilatkozatban. Nos, a „külön tér" követői számára nyilvánvalóan apró lépésnek tűnik minden olyan változás, amely a szembenállást oldva, közös tereket hoz létre, és ilyen megközelítésben a „vagy-vagy" ideológiája helyett az „is-is" puhának, megalkuvónak tűnhet.

Holott ma Európa a közös adminisztrálás és közös felelősség elvét próbálja érvényesíteni. Mi Romániában vagy véleményem szerint a felvidéki és délvidéki magyarok is, amikor éppen kormányon voltak, ennek a közös építménynek az alapjait raktuk le mindannyian: közös tulajdon, közös adminisztrálás. A részesedés arányáról lehet vitázni a közös tulajdon esetében, de a vagyonközösség tényéről nem. Elmondtam már többször is, megismétlem: a szlovák nyelvtörvény azért rendkívül aggasztó, mert ismét vita tárgyává teszi ezt a már itt-ott működgető, de még „be nem telkelt" vagyonközösséget.



A közös tulajdonú terület közös megjelölése

Mint ahogy a kétnyelvűség - a kétnyelvű feliratok, a magyar nyelv nyilvános használata - Romániában vagy másutt nem aprócska vívmány, engedmény vagy könyöradomány, hanem tulajdonképpen maga a lényeg: a közös tulajdonú terület közös megjelölése. A többi pedig - az autonómia is -, tehát hogy melyik vagyonrészt ki és hogyan adminisztrálja, ezután következik. (A magyar és szlovák miniszterelnök minapi szécsényi találkozójának különféle értelmezéseihez nem akarok most én is egy újabbat hozzáadni, de pillanatnyi szkepszisem ellenére látok egy halovány esélyt abban, hogy a kiadott nyilatkozat közvetve elismeri: van egy közös probléma. Precedens értékű lehetne az is - apropó, Európa -, hogy az EBESZ-főbiztos állásfoglalásához igazodni kívánnak. A többit majd meglátjuk!) Volt egy fészekből fészekbe, pártról pártra szálló román ultranacionalista politikus, a szakmája szerint nyelvész, George Pruteanu, aki a kilencvenes évek végén torkaszakadtából tiltakozott a kétnyelvű feliratozás és általában a nyilvános anyanyelvhasználat törvénybe iktatása ellen. Amikor látta, hogy semmiképpen sem tudja megakadályozni a kétnyelvű helységnévtáblák és hasonló feliratok megszavazását a parlamentben, bizarr százalékos megoldást javasolt. Vagyis: ha egy településen, mondjuk, húsz százalék magyar van, akkor a magyar felirat betűméretei a román felirat húsz százalékát tegyék ki, ha harminc százalékról van szó, akkor harminc százalékát és így tovább.

Persze az ő elképzelése szerint a román felirat mindig százszázalékos lett volna mint hivatalos kiindulópont, mert egyébként mi ironikusan azzal replikáztunk, hogy akkor kölcsönösségi alapon a kilencvenkilenc százalékos magyar lakosságú településen fogadják el, hogy a román felirat egy százalék. Köznevetség tárgyává lett az ötlet, de akkor is elgondoltam, hogy ez a Pruteanu a lényeget illetően jó helyen kapiskált, amikor felvetette a közös szellemi, kulturális térből való arányos részesedés kérdését.

Mint ahogy általában érvényesül is egy ilyen arány abban a pillanatban, amikor például önkormányzati képviselőtestületet választanak egy település lakosai.



A közbirtokosságról

Székelyföldön van egy nagyon érdekes, bizonyos megközelítésben történelmi csökevénynek tetsző tulajdonforma: a közbirtokossági erdő. Ebben minden családnak megvan a pontos részaránya (például 3/112 vagy 5/112 stb.), ezt a részt nem veheti ki az erdőből, nem is tudja azonosítani, hogy melyik az, viszont megkapja a megfelelő rész tűzifát, és az esetleges profitból is arányosan részesül. A restitúcióért folytatott küzdelemben talán a legnagyobb eredmény az volt, hogy ezt a tulajdonformát visszaállítottuk.

Egész Erdélyről mint egy magyar-román-szász-sváb-roma stb. szellemi-kulturális közbirtokosságról kellene előbb-utóbb készíteni egy „megvalósíthatósági tanulmányt". Neves nyelvészünknek, Szilágyi N. Sándornak volt a kilencvenes években egy törvénytervezete, amelyben a román nyelv mellé próbálta fölemelni a magyart, és egy bonyolultnak látszó képletben szabályozni a nyelvek viszonyát. Akkor illúziónak tűnt ez a tervezet, utólag viszont azt kell mondanom, hogy csak túlságosan előreszaladt az időben.

Hiszen sokak számára csupán szimbolikus jelentőségűnek tűnhet az az RMDSZ-követelés is, hogy Romániában ismerjék el „államalkotó tényezőnek" a történelmi kisebbségeket. Nehezen megfogható, konkrétumokra nehezen lefordítható meghatározás ez, különösen olyan megközelítésben, hogy az államot egyének alkotják. De az államot ma Kelet-Közép-Európában vagy a Balkánon nem egyének, hanem éppenhogy nemzetek alkotják: egy-egy nemzet egy-egy államot. Ezeket a nemzetállamokat kellene felcserélni a régiók, nemzetek, nemzeti-etnikai közösségek államaira, amelyekben mindannyian társtulajdonosok vagyunk. Ki kellene alakítani a „különlétek" együttlétét, és társtulajdonosként igazgatni ezeket a közös államokat.

Kié a grund? Bokáéké, Ács Ferié­ké? Mindannyiunké, akik „itt nőttünk fel"! Vagy készül már valami, és mi még nem tudunk róla? Beszéljük meg!



Az írás megjelent az Élet és Irodalom LIII. évfolyam, 38. számában, 2009. szeptember 18-án.

forrás: VMDP hírlevél




Szóljon hozzá

Név:
E-mail:
Az e-mail cím nem jelenik meg az oldalon
Szöveg:





HÍREK
Felvidéki magyar térkép
- 2009.05.20.





Magyar élettér autóatlasz
- 2009.05.20.





Történelmi emlékesztető
- 2009.05.19.

Felvidék
Honföldünk


Nemzeti dal
- 2009.03.14.

LINK KLIKK: Esküszünk,
hogy rabok tovább
nem leszünk


Utassy József gondolata
- 2009.03.15.

Én szemfedőlapod lerántom:
Kelj föl és járj, Petőfi Sándor!
Zúg Március, záporos fény ver,
Suhog a zászlós tűz a vérben.
Hüvelyét veszti, brong a kardlap:
Úgy kel föl, mint forradalmad!
Szedd össze csontjaid, barátom:
Lopnak a bőség kosarából,
A jognak asztalánál lopnak,
Népek nevében! S te halott vagy?!
Holnap a szellem napvilágát
Roppantják ránk a hétszer gyávák.
Talpra Petőfi! Sírodat rázom:
Szólj még egyszer a Szabadságról!


A Szent Korona Őrzője
- 2009.03.11.

A Szent Korona Őrzőjének Eskü alatt tett Nyilatkozata.



Új menü
- 2009.02.27.


- Autonómia hírek máshonnan
- Mi az autonómia?
- Az autonómia kivívásának a formái
- Decentralizált autonómia
- A kisebbségi autonómia (működő
modellek, magyar elképzelések)

- Az autonómia és az új világrend
- Felvikéki hírek
- Preambulum
- Aláírásgyűjtés az autonómiáért
- A szlovák alkotmány nem tiltja az autonómiát
- A felvidéki magyarok történelme
- Csehszlovákiai kisebbségi szerződés
- Beneš-dekrétumok
- Szlovákiai nyelvtörvény
- Polgártársaim, barátaim
- Múlt, jelen, jövő
- Szlovákok igazi történelme
- Dálesz
- Erdélyi hírek
- Erdély és Székelyföld autonómiája
- Vajdasági hírek
- Vajdasági autonómiaterv
- Kárpátaljai hírek
- Kárpátaljai autonómiatervek
- Kárpátaljai autonómia-koncepciók
- A KÁRPÁTALJAI MAGYAR AUTONÓMIA
- Horvátország, Szlovénia,
Ausztria hírek

-

- Magyarországi autonómiahírek
- Magyar címer története
- 1868-as kisebbségi törvény
- Miért a 20. század?
- Autonómiák Európában

- English news
- Observations on the Beneš Decrees
- EÚ-us hírek
- Finn autonómiamodell
- Dél-Tirol és Korzika autonómiája
- Katalán autonómia
- Baszk autonómia
- Kínai autonómia - Másfajta autonómiák
- Saját írásaink
- Rólunk írták
- Az Emberi Jogok
Egyetemes Nyilatkozata

- A modern szabadságjogok
- Kirándulások a Zsitva folyócska
mentén

- Mátyusföld és Csallóköz,
Dunamenti-síkság
- Nem igaz
- Egy város a Duna két patján
- Slovenské aktuality
- Autonómia SK
- Commora Aula články
- Okolo autonómie Text
- Slováci a maďari jedna rodina
- Štúr a autonómia
- Fantázia képek
- Komáromi képek
- Olimpia 2016 Commora Aula
- Gondolatok


Történelmi párhuzam
- 2009.03.05.

Stefan Marko Daxner: "Magyarország számunkra csak annyiban létezik, amennyiben benne elismerést nyerünk." (1861)
most mi is megfogalmazzuk ugyanezt
Bósza János: "Szlovákia számunkra csak annyiban létezik, amennyiben benne elismerést nyerünk. (2009)"


Az önrendelkezésről
- 2009.03.05.

Aki esetleg mégis úgy gondolná, mi köze mindehhez, annak ajánlanám szíves figyelmébe Martin Niemüller, a német protestáns lelkipásztor gondolatait.
"Amikor elvitték a kommunistákat, én hallgattam, mert nem voltam kommunista. Amikor elvitték a szociáldemokratákat és a szakszervezeti embereket, én hallgattam, mert sem szociáldemokrata, sem szakszervezeti ember nem voltam. Amikor eljöttek és elvitték a zsidókat, én hallgattam, mert nem voltam zsidó. És amikor eljöttek és elvittek engem, már nem maradt senki, aki szólhatott volna értem."


Vígh Károly
- 2009.03.05.

„Magyarországon és máshol is (Szlovákiában is- a szerk. megj.) láttuk és megéltük, hogy a történelmi traumák és frusztrációk önsajnálatból történõ ápolása a nemzetekbõl a legrosszabb erõket szabadítja fel, amelyek csak a katasztrófát ismerik, és csak ebbõl táplálkoznak. Miért nem vagyunk képesek valami újat, reménytelibbet kezdeni?- kérdezi Churchill…”

Az élet
- 2009.03.02.

Az élet egy nagy cirkusz, ahol tanár a bohóc és nebuló a közönség.

Cikkajánló:
- 2009.03.01.

Slota sértegethet minket, klikk a képre





Autonómia terv. klikk a Commora képre
- 2006.09.01.








Szavazás a Commora Aula honlapról
- 2006.12.08.

Szavazás!

Indult 2006.11.10-én
- 2006.11.11.

Felmérés
Kell-e nekünk az autonómia

Igen minél hamarabb
Igen, de majd később
Igen, ha a szlovákok is akarják
nem tudom
Nem, mert úgyse lehet
Nem, mert rossz az időzítés
Nem, mert nincs rá szükség


Véletlen link.



Kukac.sk link felvidéki magyar fórum
- 2007.12.15.









Rovásírás
- 2007.06.09.





Újévi mondóka
- 2008.01.01.

Adja a Teremtő, hogy -
Minden rügyed megfakadjon!
Minden magod kihajthasson!
Minden dalod szívből jöjjön!
Minden napod tündököljön!
Minden szájat etethessél!
Minden élőt szerethessél!
Minden mi él üdvözöljön!
Minden álmod teljesüljön!
Minden bánat odébbálljon!
Minden csoda megtaláljon!
Minden napod egészségben,
Minden perced békességben
Teljen, az új esztendőben!
Úgy legyen!
Varga Ibolya


Lao Ce
- 2008.01.24.

Egy bölcs hadvezér azt mondotta:
"Mint a vendég, nem mint a gazda:
nem vonulok hüvelyknyit előre,
inkább egy lábnyit vissza."
Ez a tétlen cselekvés,
az erőszak nélküli siker,
az ellenség nélküli háború,
a fegyvertelen győzelem.
Harcban az ellenség ócsárlása
megsérti az út-at;
ha két hadsereg összecsap,
a kíméletesebb győzelmet arat.


Szlovák-magyar barátság
- 2009.03.14.

LONG LIVE

Szózat
- 2009.03.14.

LINK KLIKK: Szózat
Szózat ének


Vörösmarty Mihály Szózat
- 2009.03.14.

Hazádnak rendületlenül
Légy híve, oh magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.

Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszú harc alatt.

És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.

S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
"Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!"

Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erő,
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.

Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.

Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sülyed el,
Népek veszik körul,
S az emberek millióinak
Szemében gyászköny ül.

Légy híve rendületlenül
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.

A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.


Hun imádság
- 2009.03.14.

Kr.u. 410-460-ban keletkezett. Hun ezüstveretes szíjvégen rovásírással írva, a Kijevi Nemzeti Múzeumban van. A kijevi múzeumban őrzött hun övvereten, szíjvégen levő rovásírásos ima gyönyörű.

HUN IMÁDSÁG

MIATYÁNK ISTENÜNK
BENNÜNK VAN ORSZÁGOD.
ELŐTTÜNK SZENT NEVED
TÖRVÉNY AKARATOD.

MINDENNAPUNK GONDJÁT,
MAGADON VISELED.
BŰNEINKET MINT MÁSNAK,
NEKÜNK ELENGEDED.

TE KEZED VEZET
KÍSÉRTÉSEKEN ÁT,
S LEFEJTED RÓLUNK
GONOSZ JÁRMÁT.

TIÉD A NAGYVILÁG
ÖSSZES HATALMA, ÜDVE,
MINDÖRÖKTŐL KEZDVE,
LEGYEN MINDÖRÖKRE.


Petõfi Sándor: A szájhõsök
- 2009.03.17.

Meddig tart ez őrült hangzavar még?
Meddig bőgtök még a hon nevében?
Kinek a hon mindig ajkain van,
Nincsen annak, soha sincs szivében!
Mit használtok kofanyelvetekkel?
Évrül-évre folyvást tart a zaj,
És nem ott-e, ahol volt, a nemzet?
Nincs-e még meg minden régi baj?


Tenni, tenni! a helyett, hogy szóval
Az időt így elharácsoljátok;
Várva néz rég s oly hiába néz az
Isten napja s a világ reátok.
Nyujtsátok ki tettre a kezet már
S áldozatra zsebeiteket,
Tápláljátok végre a hazát, ki
Oly sokáig táplált titeket.



Áldozat s tett, ez a két tükör, mely
A valódi honfiút mutatja,
De ti gyáva s önző szívek vagytok,
Tettre gyávák s önzők áldozatra.
Hiszem én, hogy mint a fák tavasszal,
Megifjodnak a vén nemzetek,
De ti hernyók új lombot nem adtok,
Sőt a régit is leeszitek.



S oh mi vakság! fölemelte még a
Népszerűség őket paizsára,
Az elámult sokaság, miképen
Megváltóit, karjaiba zárja.
Megváltók? ők a hon eladói,
Elveszünk ez ordítók miatt...
Rólok tudja ellenünk, hogy félünk,
Mert a félénk eb mindég ugat.



Én ugyan nem állok a sereghez,
Mely kiséri őket ujjongatva,
És ha egykor közibök vetődöm,
Nem egyébért lépek e csapatba,
Csak azért, hogy fölfordítsam majd ez
Ál nagyok győzelmi szekerét,
S haragomnak ostorával vágjam
Arcaikra a bitó jelét!

Petőfi Sándor


Soviniszta
- 2009.03.26.

Illyés Gyula szerint patrióta az, aki jogot véd, soviniszta az, aki jogot sért.

Táncsics Mihály:
- 2009.03.30.

Az egyenlő szabadság
és az egyenlő jogok teszik
a forrást, melybül
mindenki egyaránt
meríthet jólétet,
bolgogságot, áldást.


József Attila
- 2009.04.03.

«az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétségben vagyunk.»
(József Attila)


A harc, melynek nincs győztese
- 2009.05.18.

Miért ne-ken

Nyelvlecke
- 2009.05.18.

Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke

2009.3.11
Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke

Egyik olaszóra során,
Ím a kérdés felmerült:
Hogy milyen nyelv ez a magyar,
Evrópába hogy került?

Elmeséltem, ahogy tudtam,
Mire képes a magyar.
Elmondtam, hogy sok, sok rag van,
S hogy némelyik mit takar,

És a szókincsben mi rejlik,
A rengeteg árnyalat,
Példaként vegyük csak itt:
Ember, állat hogy halad?

Elmondtam, hogy mikor járunk,
Mikor mondom, hogy megyek.
Részeg, hogy dülöngél nálunk,
S milyen, ha csak lépdelek.

Miért mondom, hogybotorkál
Gyalogol, vagy kódorog,
S a sétáló szerelmes pár,
Miért éppen andalog?

A vaddisznó, hogy ha rohan,
Nem üget, de csörtet - és
Bár alakra majdnem olyan
Miért más a törtetés?

Mondtam volna még azt is hát,
Aki fut, mért nem lohol?
Miért nem vág, ki mezőn átvág,
De tán vágtat valahol.

Aki tipeg, mért nem libeg,
S ez épp úgy nem lebegés, --
Minthogy nem csak sánta biceg,
S hebegés nem rebegés!

Mit tesz a ló, ha poroszkál,
Vagy pedig, ha vágtázik?
És a kuvasz, ha somfordál,
Avagy akár bóklászik.

Lábát szedi, aki kitér,
A riadt őz elszökell.
Nem ront be az, aki betér . . .
Más nyelven, hogy mondjam el?

Jó lett volna szemléltetni,
Botladozó, mint halad,
Avagy milyen őgyelegni?
Egy szó - egy kép - egy zamat!

Aki "slattyog", mért nem "lófrál"?
Száguldó hová szalad?
Ki vánszorog, mért nem kószál?
S aki kullog, hol marad?

Bandukoló mért nem baktat?
És ha motyog, mit kotyog,
Aki koslat, avagy kaptat,
Avagy császkál és totyog?

Nem csak árnyék, aki suhan,
S nem csak a jármű robog,
Nem csak az áradat rohan,
S nem csak a kocsi kocog.

Aki cselleng, nem csatangol,
Ki "beslisszol", elinal,
Nem "battyog" az, ki bitangol,
Ha mégis: a mese csal!

Hogy a kutya lopakodik,
Sompolyog, majd meglapul,
S ha ráförmedsz, elkotródik.
Hogy mondjam ezt olaszul?

Másik, erre settenkedik,
Sündörög, majd elterül.
Ráripakodsz, elódalog,
Hogy mondjam ezt németül?

Egy csavargó itt kóborol,
Lézeng, ődöng, csavarog,
Lődörög, majd elvándorol,
S többé már nem zavarog.

Ám egy másik itt tekereg,
-- Elárulja kósza nesz -
Itt kóvályog, itt ténfereg. . .
Franciául, hogy van ez?

S hogy a tömeg mért özönlik,
Mikor tódul, vagy vonul,
Vagy hömpölyög, s mégsem ömlik,
Hogy mondjam ezt angolul?

Aki surran, miért nem oson,
Vagy miért nem lépeget?
Mindezt csak magyarul tudom,
S tán csak magyarul lehet. . .!



A magyar nyelv szépségeiről sokat lehetne beszélni, hiszen nem csak Európában számít egyedülállónak. Az angolok például már nem értik Shakespeare 1600-as évek körül íródott műveit, azok eredeti nyelvezetét "óangolnak" nevezik. Érdekes belegondolni, hogy az azóta eltelt majd' 400 évben mennyit változott a nyelvük. Velük ellentétben azonban mi, magyarok a mai napig megértjük pl. az Ómagyar Mária Siralom 1300as évekre datált hangzását.
...és, hogy mit mondanak a külföldiek a magyar nyelvről? Néhány idézet:

Grimm Jakab meseíró (XIX. század), aki egyben az első német tudományos nyelvtan megalkotója is: "a magyar nyelv logikus és tökéletes felépítése felülmúl minden más nyelvet".

N. Erbersberg bécsi tudós (XIX. század): "Olyan a magyar nyelv szerkezete, mintha nyelvészek gyülekezete alkotta volna, hogy meglegyen benne minden szabályosság, tömörség, összhang és világosság."

George Bernard Shaw drámaíró (az amerikai CBC-nek adott interjújában sokkal bővebben kifejtve) mondta: "Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az ér zelmek titkos rezdüléseit."

Grover S. Krantz amerikai kutató: "A magyar nyelv ősisége Magyarországon /.../ meglepő: úgy találom, hogy átmeneti kőkori nyelv, megelőzte az újkőkor kezdetét /.../ az összes helyben maradó nyelv közül a magyar a legrégebbi."

Ove Berglund svéd orvos és műfordító: "Ma már, hogy van fogalmam a nyelv struktúrájáról, az a véleményem: a magyar nyelv az emberi logika csúcsterméke." (Magyar Nemzet 2003. XII. 2. 5. o.)

Teller Ede atomfizikus halála előtt pár évvel ezt mondta Pakson: "...Új jeles felfedezésem, miszerint egy nyelv van, s az a magyar." (Mai Nap, Budapest, 1991. 9.)
Nem különös-e, hogy a magyar tudomány minden erőt bevetve igyekszik lefokozni a magyar nyelvet, ám a külföldi szakvélemények ennek az ellenkezőjét hangsúlyozzák: nyelvünk egyedülálló nagyszerűségét, ősiségét, mi több, van ki a magyar nyelv Kárpát-medence-i ősi volta mellett is kiáll.
A genetikai eredményekből már tudjuk: teljes joggal.)

De ne csak a nyelvünket, hanem annak teremtő erejére vonatkozó véleményekre is figyeljünk:

Isaac Asimov scifi író: "Az a szóbeszéd járja Amerikában, hogy két intelligens faj létezik a földön: emberek és magyarok."

Enrico Fermi olasz atomfizikustól mikor megkérdezték, hogy hisz-e az űrlakókban, azt válaszolta: "Már itt vannak, magyaroknak nevezik őket!"

A magyar anyanyelvű nagy matematikusok is többször vallották: hja, magyar anyanyelvvel könnyű nagy matematikusnak lenni.
/VARGA CSABA : Mire lehet büszke a magyar (részlet)/
És ami mosolyt csalhat az arcotokra: Gyimóthy Gábor (Firenze 1984. X. 12.) Nyelvlecke című írása. Figyeljétek meg, hogy a mozgást kifejező igére hányféle szinonimát használ! Már kétszer is nekiugrottam, hogy átszámoljam, de egyszer 63 jött ki, másszor meg 81 - de talán a számok annyira nem is lényegesek, mint a magyar nyelv gazdagságának ténye. Talán nincs is a földön még egy ilyen nyelv, mint a mienk! Szerintem joggal lehetünk büszkék rá.
Forrás: Transylvania, 40 évf. 2. szám.
beküldő: olvasó



Ez a honlap a Commora Aula magántulajdona