Kosovo: szerb törekvések albán szemmel

Ágoston András:
Érzékeny témák (2.)
Kosovo: szerb törekvések albán szemmel

Veton Suroi civilben a legbefolyásosabb kosovói napilap tulajdonosa, ténylegesen az amerikaiak legerősebb embere Kosovóban. Nem véletlen tehát, hogy lassan főszereplővé lépett elő a bécsi Ahtisaari által kezdeményezett szerb-albán, vélhetően utolsó tárgyalási fordulóban.
Jól beszél szerbül, viaskodott már Milosevic helytartóival is. Időről időre – mindig jó politikai érzékkel – odacsap, ahol a szerb fél a legérzékenyebb. Témája általában a kettős mércék alkalmazásának valamelyik konkrét formája. Érvei letaglózóak, a dühös szerb vélemények szerint szemtelen, mint a piaci légy.
Most is a kettős mércék kérdését feszegeti. Egy minapi interjúban, miután csak úgy odaveti, hogy a szerb fél egy merész fordulattal stratégiát váltott, s a horizontális (egymás közötti), valamint vertikális (kapcsolat Belgráddal) összeköttetéssel rendelkező szerb többségű községek helyett külön szerb entitást követel Kosovóban, rámutat: a szerb fél, az új koncepciónak megfelelően ellenzi a többnyelvűséget az entitáson belül.
Ezt meg kell magyarázni. Az entitás a balkáni háborúkban kialakult értelmezés szerint formálisan területi autonómia, politikailag viszont már-már amolyan miniállam. További, koránt sem jelentéktelen különbség a két szerb koncepció (a szerb községek hálózata és az entitás) között az, hogy az összefüggő területként megjelenő entitás nemzeti szempontból, különösen bizonyos részein, igencsak vegyesnemzetiségű terület lenne.
Nos, a szerb fél új koncepciójának felvezetése közben váltig ellenzi, a többnyelvűség alkalmazását az entitás területén.
Suroi szerint az általa vezetett kosovói Konzultatív Testület (ez főleg a kisebbségi jogokkal foglalkozik) a kisebbségi jogok területén tovább megy mint az Ahtisaari-terv. A nyelvhasználat tekintetében például előirányozza az általános többnyelvűséget. Így a községekben, ahol ezek a kisebbségek nagyobb számban élnek, Suroi és az albán fél kiterjesztené a hivatalos nyelvek listáját. Az albán és a szerb mellett szorgalmazza a bosnyák, a török és a roma nyelv hivatalos használatát is. Amit persze a szerb fél ellenez. Íme a kettős mérce!
Mielőtt egyoldalúan az albán felet kiáltanánk ki az igazság bajnokának, meg kell mondani: Suroi javaslatának van egy hátulütője. Ő voltaképpen nem a török, a bosnyák és roma hivatalos nyelvhasználat bevezetéséért kardoskodik, hanem az albán nyelv „ellenzékének” felhígításáért. Jól az eszébe véste annak idején, hogy a szerb hatalom idején, még a szocialista Jugoszláviában a szerbek ugyanezt az eszközt alkalmazták, amikor az albán „kisebbség” erejét akarták, ha megtörni nem is, mert arra már a régi szocialista hatalom sem volt képes, de legalább fékezni további kisebbségek bevonásával fellazítani.
Suroi sze! mmel láth most visszatekintünk az elmúlt több mint másfél évtizedre, s ezzel összefüggésben a vajdasági magyarok autonómiatörekvésének érvényesítését, vagy éppen akadályozását célzó politikai folyamatokra, nyugodtan megállapíthatjuk: a szerb politikai elit tévedett, amikor nem számolt a lehetőséggel, hogy a majdnem száz éves szerb sikertörténet végződhet úgy is, hogy a szerbek történelme hatalmas véráldozatok, meg a feneketlen gyűlöletet keltő hódító háborúskodás után visszakanyarodik a kezdetekhez.
A szerb politikai elit a múlt század kilencvenes éveitől kezdve tartalék nemzeti stratégia nélkül igyekszik elkerülni az elkerülhetetlent: a titoi Jugoszlávia szétesését és Kosovo önállósulását.
S a szerbiai kisebbségek iránti viszonya is maradt a régi.
Most sok magyar számára hideg zuhanyként hatott, hogy a „jó, demokratikus szerb pártok”, mihelyt megkapták szavazataikat, szó nélkül félretették a rászedett magyarokat. Aki azt várta, hogy januári parlamenti választások után a szerb pártok magyar jelöltjei a nekik ajándékozott sok magyar szavazatért megfelelő arányban részesülnek majd a képviselői helyekből, hát azok most lógathatják az orrukat.
Ezt a kérdést érdemes elemezni. De nem elsősorban azt, miért szavaztak a magyarok szerb pártokra. Hiszen tudjuk, kiábrándultak és sokan sok formában keltettek bennük hiú reményeket. Most az igazi kérdés az, hogy a szerb vezérek miért nem viszonozták az irántuk még Budapesten is megnyilvánuló szimpátiát. A felelet: azért, mert a vajdasági magyarokat, s némileg budapesti politikai hatalmat is, amolyan politikai baleknek nézik. De a vajdasági magyarság számára mégsem a dölyfös szerb politikusok jelentik a nagyobb veszélyt, hanem azok magyar sajtóguruk és politikusok, akik ezt az egyszerű tényt vagy fel sem ismerik, vagy ha felismerik úgy tesznek, mintha mi sem történt volna. (Tisztelet a kivételnek.)
Ezek után marad a remény. A remény, hogy a történtek elvezetnek a tisztánlátáshoz. Budapesten is, ahol az „európai igényeknek” megfelelően a hatalom mindent megtett, hogy a vajdasági magyarság körében ne az autentikus magyar, hanem inkább a szerb demokratákat támogató európai érdek tűnjön fontosabbnak.
A vajdasági magyar média képviselői folyton a magyar pártok közötti tényleges ellentéteken lovagoltak, s inkább a demokratikus szerb politikusokat támogatták. A méteres interjúkban elhangzó szerb hízelkedésektől elbűvölten, megbújva a hazug objektivitás sáncai mögött, a magyar pártok választási kampányát lényegében lesajnálandó „magyarkodásnak” mutatták be. (Tisztelet a két, legfeljebb három kivételnek.) Erre a magatartásra nincs mentség. Aki a körtét, a gazdag szerb pártokat összehasonlítja a Magyar Összefogás (pénztelen) Koalícióval, az vagy nem ért a szakmához, vagy szembe megy a vajdasági magyarság alapérdekeivel. Lehet magyarázni a bizonyítványt, de ez a helyzeten mit sem változtat. Az „eredményt” látjuk.

Vállalja-e Budapest a viszonosság és az egyidejűség elvét?
De, mindez már elmúlt. A gond az, hogy a magyar politikai elit nagy része még ma sem teszi azt, amit a Kosovo körül alakuló helyzet megkövetel.
Budapest persze megkapja a feladatokat az EU-ban, s azokat meg is kell oldania, de ez még nem kellene, hogy ok legyen a vajdasági magyarok autonómiatörekvéseinek mellőzésére. Nem jó, hogy néhány feltörekvő, simulékony vajdasági magyar politikus, valamint Belgrádban is be­folyásos értelmiségi alapjában véve szerb szempontú, a magyar politikai autonómiát ellenző po­litikája az irányadó. Ha Budapest most egyoldalúan csak a szerbiai demokrácia erősödése mellett teszi le a voksát (noha arra is szükség van), s az egyidejűség és a viszonosság elvének alapján nem alakít ki határozott álláspontot a nemzeti alapú politikai autonómia ügyében, azzal nem a vajda­sági magyarság alapérdekeinek érvényesülését szorgalmazza, hanem mellőzésükhöz járul hozzá.
Most még nem késő. Miért ne lehetne viszonylag rövid idő alatt akár politikai doktrínába foglalni nemzeti alapú nem-területi autonómia ismérveit. S azoknak érvényesítését szorgalmazni a viszonosság és az egyidejűség elvének alapján. Persze, hogy lehetne, hiszen nem az alkalmazható tudás hiányzik.
Van aki ezt mondja is, mások – egérútban reménykedve – csak gondolják, hogy ha Szerbia képviselői utolsó kísérletként hivatalosan is javasolják Kosovo felosztását, ezzel új helyzet állhat elő. S ennek kár lenne elébe vágni. Hiszen egy ilyen javaslat még inkább összekuszálná, netán veszélyesebbé tenné az amúgy sem rendezett viszonyokat a térségben.
Mi tagadás a Kosovo felosztására vonatkozó hivatalos szerb javaslatot az ENSZ BT döntésének pillanatáig nem lehet ignorálni. Ugyanakkor tudni kell: van rá gyors albán felelet. A délszerbiai albánok szintén hivatalosan, pillanatok alatt bejelentenék, hogy ők viszont Kosovóhoz akarnak csatlakozni.
Kosovo felosztásával kapcsolatban a Djindjic-kormány volt külügyminisztere, Svilanovic, néhai főnökével szemben kimondta: ez az elképzelés nem életké­pes. Nemcsak a délszerbiai albánok várható ellentámadása, hanem – s ezzel mintha ijeszt­getné honfitársait – a magyar veszély feléledése miatt sem. Svilanovic egy hónappal ezelőtt arról beszélt, hogy amennyiben Kosovo felosztása napirendre kerülne, a délszerbiai albánokéhoz ha­sonló helyzet alakulna ki a hat észak-vajdasági községben is, „s az ottani magyarok is előállhat­nának hasonló követeléssel”.
Hogy ilyesmivel egy volt külügyminiszter miért vagdalózik, annak csak egy magyarázata lehet. Az, hogy Kosovo miatt a szerb politikai eliten belül is a végsőkig feszült a légkör.
Egy szó mint száz: a magyar diplomácia vagy most segít a vajdasági magyarság autonó­miatörekvéseinek érvényesítésében, vagy újra magunkra maradunk, ami nekünk megaláztatás, Budapestnek viszont további politikai súlyveszteség lenne.

Dokumentum:

Orbán Viktor

Kérem, engedje meg, hogy szíves tájékoztatására csatoljam a civil szervezetünk által ké­szített Memorandumot nemzetünk helyzetéről, a 21. század kezdetén.
A jelen értesítésemet egyidejűleg megküldöm azon Kárpát-medencei politikusoknak és társadalmi szervezeteknek, továbbá M. Szabó Imre újságíró, TV szerkesztő publicistának, akik/amelyek tevékenységükkel a fenti értékek mellett következetesen hitet tettek és tesznek.
Megkülönböztetett tisztelettel
Éhn József, elnök, a
„Társaság a Kárpát-medence Magyarságáért”
civil szervezet elnökségének megbízásából

A NEMZET ÁLLAPOTA A KÁRPÁT-MEDENCÉBEN,
A 21. SZÁZAD KÜSZÖBÉN

(Köntörfalazás nélküli elemzés a szomszédos országokban élő magyar közösségek és az anyaország viszonyáról, 2007 március idusán)

A környező országokban élő magyar közösségek helyzetét érintő, a közelmúltban meg­történt és a 2007. folyamán esedékes választási események várható, előre kiszámítható tapaszta­latai mellett immár nem lehet, nem lenne tisztességes, úgy elmenni, hogy azok okainak őszinte feltárása ne történjen meg. Ezek az össze-függések ugyanis, a magyar közösségek helyzetét ille­tően, minden szomszédos országban azonos jegyeket hordoznak. A mögöttünk lévő másfél évti­zed reményeiből és csalódásaiból ugyanis néhány, egyértelmű következtetés nyilvánvalóvá vált:

- Az anyaország érdekérvényesítő képességének, sőt valós szándékának hiányában, gyor­suló ütemben folytatódik a határainkon kívüli nemzetrészeink erkölcsi és gazdasági eróziója, amelynek egyenes következménye a gyorsuló asszimiláció,
- A külhoni magyarok, látva az anyaország tehetetlenségét, saját politikusaik eredmény­telenségét, ’nota bene’ a vezető politikai pártoknak a többségi hatalomhoz simulását, fokozatosan feladják a magyar identitásuk megőrzésének fontosságába vetett hitüket. Iskoláskorú gyermekeik közül mind többet iratnak nem magyar anyanyelvű iskolába, mind többen látják gyermekeik jö­vőjét a beolvadásban, vagy az áttelepülésben, választások esetén egyre többen szavaznak át a nem magyar pártokra, ezzel remélvén a legjobbat cselekedni, mind a saját, mind gyermekeik jö­vőjéért.
- Már alig remélnek valamit az anyaországtól, hiszen azt látják, hogy a támogatások nem javítanak a helyzetükön, azokat számukra ismeretlen érdemek szerint osztják el, a befolyásolás megőrzését szinte kizárólagos szempontnak tekintve.
- Identitásuk tudatos képviselete esetén hátrányos helyzetbe kerülnek gazdasági és foglal­koztatási esélyeiket illetően, s ettől a sunnyogó diszkriminációtól senki sem képes őket megvé­deni,
- Keresztény egyházaink, mint a magyarság utolsó bástyái, súlyos válsággal küzdenek: el­kobzott vagyonukat nagyon lassan, lepusztult állapotban, a fenntartásukhoz szükséges ingatlanok nélkül kapják vissza, fennmaradásukért, intézményeikért, erejüket felőrlő harcot kell vívniuk a többségi nemzet által aránytalanul támogatott, többségi egyházak nyomulásával szemben. (Foly­tatjuk)
Forrás: Hírlevél VMDP