A Beneš-dekrétum és a reszlovakizáció hatása

2007.10.19
Szerző: Farkas Andrea:

A Beneš-dekrétum és a reszlovakizáció hatása

A csehszlovákiai magyar irodalom kiemelkedő alakja, Fábry Zoltán – Egy ember megszólal (A cseh és szlovák értelmiség címére)1 – tollából ered az alábbi idézet: „Nyelvem, mely az emberi hang egyik legcsodálatosabb hangszere volt, kihágási objektummá szürkült. Újság a bűnös nyelvén nem jelenhet meg, rádiót tilos hallgatnom. Lekonyult fejjel járok, és némán, és ha lehet, ki sem mozdulok emberek közé. Vak, süket és mozdulatlan gettóélet ez mindenképpen: a jogfosztott emberek szégyen- és félelemterhes élet. És az ok? Egyetlenegy tény, vádak vádja: magyarságom. Magyar vagyok, tehát bűnös vagyok...”

Edvard Beneš köztársasági elnök úton Kassa felé 1945. április 4-én a vonaton nevezte ki az új csehszlovák kormányt, amelynek élén a demokrata Zdenek Fierlinger állt. A kormány első lépései között az egyik az ún. „kassai kormányprogram“ kihirdetése volt. A kormányprogram V. fejezetének végén leszögezték az alkotmány által biztosított szabadságjogokat: „Teljes egészében biztosítva lesznek az alkotmányos szabadságjogok, főként a személyi, a gyülekezeti, az egyesülési szabadság, a véleménynyilvánítás élőszó, sajtó és levél útján történő szabadsága, a magán- és levéltitok, a tanszabadság, a lelkiismereti és vallásszabadság. Tilos lesz a köztársaság polgárainak faji alapon történő megkülönböztetése.“

Ezzel teljes ellentétben a kassai kormányprogram VIII. pontja azonban a tiszta szláv nemzetállam megteremtésének tervét vázolta fel: „A cseheknek és szlovákoknak a német és magyar kisebbséggel kapcsolatos szörnyűséges tapasztalatai — hiszen a kisebbségek nagyobbrészt a köztársaság ellen irányuló hódító politika engedékeny eszközének bizonyultak, s közülük elsősorban a csehszlovákiai németek kínálkoztak fel a cseh és szlovák nemzet elleni megsemmisítő hadjáratra — a megújított Csehszlovákiát mély és végleges beavatkozásra kényszerítik.“ 2

A csehszlovákiai magyar kisebbség felszámolására nagyhatalmi beleegyezés hiányában a csehszlovák hatóságoknak ötféle lehetőségük maradt:

* az 1938 előtt magyar állampolgársággal rendelkező 36 ezer személy kiűzése;
* a pozsonyi, kisebb mértékben a kassai és a komáromi városi magyar népesség lakásainak lefoglalása azzal a céllal, hogy Magyarországra menekülésüket felgyorsítsák;
* a belső széttelepítés, ami 1945 és 1946 telén a csehországi deportálások során kb. 45–50 ezer magyart érintett;
* az 1946-ban beindított reszlovakizációs akció, amely a vagyonelkobzás és a kitelepítés alóli mentesítés ígéretével, valamint az állampolgári jogok megszerzésének a kilátásba helyezésével 350 ezer fős magyar tömeget kényszerített arra, hogy szlováknak vallja magát;
* a belső telepítésekkel, a megfélemlített magyarok menekülésével Csehszlovákia 1945 decemberében tárgyalásokra kényszerítette Magyarországot, amely 1946. február 27-én aláírta a rendkívül egyenlőtlen lakosságcsere egyezményt. Ennek keretében 1947–1948-ban összesen 70–72 ezer szlovákiai magyart telepítettek át Magyarországra a csehszlovák hatóságok és ugyanennyi szlovákot toboroztak Magyarországon az áttelepülésre.

A kormányprogram az 1938 előtt is csehszlovák állampolgársággal rendelkező, lojális és hűséges német és magyar nemzetiségű polgárok büntetlenségét és állampolgárságuk visszaadását, az elmenekült antifasiszta németek és magyarok visszatérésnek engedélyezését jelölte meg alapelvként, míg a többiek esetében az állampolgárság megszüntetését és individuális elbírálását, a bűnösök megbüntetését, csehszlovák állampolgárságuk megvonását és az ország területéről való kitiltását, s végül az 1938 után csehszlovák területre betelepültek azonnali kiutasítását fogalmazták meg. A X. és XI. pont alapján a magyar és a német tulajdonban lévő földeket államosították, a XV. fejezetben pedig elrendelték az összes csehszlovákiai német és magyar iskola azonnali bezárását.

A kormányprogram végrehajtásában, és azon belül a két kisebbség felszámolásában az Ideiglenes Nemzetgyűlés összehívásáig, 1945. október 28-ig terjedő időszakban fontos szerep jutott a köztársasági elnöki dekrétumoknak, illetve a Szlovák Nemzeti Tanács e dekrétumokat Szlovákia területén érvényesítő rendeleteinek.

Edvard Beneš köztársasági elnök az 1945. április 2. és 1945. október 27. közötti időszakban összesen 98 dekrétumot bocsátott ki. Ezeket az 1945. október 28-án megalakult ideiglenes csehszlovák nemzetgyűlés 1946 márciusában visszamenőleges hatállyal törvényerőre emelte. A 98 dekrétumból 13 vonatkozott közvetlenül a német és a magyar kisebbségre

Az 1945. május 19-én kiadott 5. számú elnöki dekrétum kifejtette, hogy kiket kell német vagy magyar nemzetiségűnek tekinteni: „Német vagy magyar nemzetiségűnek tekintendők azok a személyek, akik az 1929 óta tartott bármelyik népszámláláskor német vagy magyar nemzetiségűeknek vallották magukat, vagy pedig a német vagy magyar nemzetiségű személyeket tömörítő nemzeti csoportok, alakulatok vagy politikai pártok tagjai lettek.”

A reszlovakizáció, vagyis az elmagyarosodott szlovákok visszaszlovákosításának (az eredetükben szláv, de neveltetésük, meggyőződésük alapján megukat már más nemzetiségűeknek vallók visszatérését „őseik nemzetéhez“) tervét a szlovák politikai vezetés már 1945 elején megfogalmazta, gyakorlati megvalósítása azonban csupán 1946 tavaszán kezdődött meg. Közeledett ugyanis a párizsi békekonferencia, a reszlovakizáció „eredményeit” pedig Csehszlovákia érvként kívánta felhasználni, mondván, hogy az országban a lakosságcsere és a reszlovakizáció után nem marad több 200 000 magyarnál. A prágai kormány jóváhagyását követően a Megbízottak Testülete 1946. február 15-én bízta meg a Belügyi Megbízotti Hivatalt, hogy dolgozza ki és terjessze elő a reszlovakizáció irányelveit. A Megbízottak Testülete az előterjesztett irányelveket 1946. április 2-án hagyta jóvá, majd Viktory belügyi megbízott 1946. június 17-i hirdetményével hivatalosan is útjára indította a reszlovakizációt.

Szlovákia területét az akció szempontjából két részre osztották. Az első csoportba az 1938. évi bécsi döntés által kijelölt határvonaltól délre eső járások (a magyar etnikai többségű terület), a másodikba pedig azok a szlovákiai járások kerültek, ahol szórványosan éltek a magyarok. A reszlovakizáció végrehajtása a járási és a helyi reszlovakizációs bizottságok feladata lett. Elnökeit a belügyi megbízott nevezte ki, tagjai között kötelezően szerepelt a járási tanfelügyelő és további három személy, akiket a járási elnök nevezett ki.

Az 1946. július1-jéig tartó reszlovakizációs kampány során állampolgársága visszaszerzése, a kitelepítés és a vagyonelkobzás alóli mentesülése reményében 352 038 személy kérte szlovákká minősítését, számuk azonban ezt követően még tovább nőtt. (1945 elejétől 1949 közepéig mintegy 200 000 magyar hagyta el a Felvidéket. A Beneš-dekrétumok negatív eredményei már az 1950. évi népszámlálás adataiban tükröződtek: a szlovákiai magyarság hivatalos lélekszáma ekkor érte el a mélypontot, 367 733 főt.)

Az 1948. október 25-i 245. sz. törvény, hűségeskü letétele után biztosította a magyar nemzetiségű személyek részére az állampolgárság visszaadását.

Az trianoni Magyarország határain kívül rekedt magyarság sorsát igen érzékletesen tükrözi vissza Fábry Zoltán: „Nemzetiségi hovatartozás szerint ítélni elevenek és holtak felett – a kommunizmus nevében: ez a legnagyobb lehetetlenség. És mert teljesen váratlanul jött: inszcenálni kellett mesterségesen. Ez csak fokozza a bűn nagyságát. [...] Egy államban a kisebbség csak ott zavaró momentum, ahol zavart lehet kelteni vele, ahol vizet zavar, ahol kisded játékok gyerekes duzzogást és kocsmai hősködést inszcenálnak: ki a legény a csárdában. Igazi demokrációban a kisebbség léte sosem okozhat zavart. A kisebbség: tükör. A többség csalhatatlan tükre. Aki fél beletekinteni a tükörbe, annak vaj van a fején, az mindenért a tükröt okolja, és az kell, hogy a végén összetörje a tükröt. Nem volt elég a magyar példa? A magyarok annak idején a nemzetiségi tükröt, ha nem is törték el, de a sarokba állították, és így elfelejtették. Baj jöttével ezt az elfeledett, elhanyagolt tükröt mások szedték elő, és mutatták meg a világnak. És ez a tükör lett az erkölcsi bizonyítvány: bűnjel. És ezzel a bűnjellel marasztalták el 1918-ban történelmi vétekben a magyarságot, és büntették — kegyetlenül. Aki azonban összetörni kényszerül a tükröt, és kidobni: ott rábizonyíthatóbb, indulatosabb a vétek, és ezért megbocsájthatatlanabb.“3

1Pozsony, 1992. vissza a szöveghez
2Vadkerty Katalin: A reszlovakizáció., Pozsony, 1993. vissza a szöveghez
3Fábry Zoltán: Üresjárat 1945–1948 – Napló a jogfosztottság éveiből. Pozsony, 1991. vissza a szöveghez

Források:

A csehszlovák köztársasági elnök 33. számú alkotmánydekrétuma a német és a magyar nemzetiségű személyek csehszlovák állampolgárságának rendezéséről

A Szlovák Nemzeti Tanács 6. számú rendelete a német és a magyar nemzeti kisebbség oktatásügyének és istentiszteleti nyelvének rendezéséről

A reszlovakizáció végrehajtásának kihirdetése

Útmutatás a magyar nemzetiség fogalmának magyarázatához

A 245. számú törvény a magyar nemzetiségű személyek állampolgárságáról

A Magyar–Csehszlovák Vegyesbizottság tájékoztatója és előzetes összeírási ív a lakosságcseréről
forrás:natarch.hu