Nem csak a levéltárak, a tömegsírok is meg fognak nyílni!

2007.11.02
"Nem csak a levéltárak, a tömegsírok is meg fognak nyílni!"
- nyilatkozta a Vajdaság Mának és a Magyar Rádiónak Matuska Márton, az 1944-es történések kutatója

A vajdasági magyarság ezekben a napokban emlékezik az 1944-ben ártatlanul kivégzett több tízezer nemzettársára. Évtizedeken át utalni sem volt szabad arra, hogy mit műveltek a szerb partizánok a magyarok által lakott településeken. 1990-ben aztán Matuska Márton publicista folytatásos tárcája az újvidéki Magyar Szó napilapban megtörte a jeget. Azóta Szerbiában megszűnt az egypártrendszer, sőt, Slobodan Milosević 2000-ben bekövetkezett bukásával sokak szerint a rendszerváltás is lezajlott. Ennek ellenére a levéltárak mind a mai napig nem nyíltak meg az 1944-45-ös események iránt érdeklődő kutatók előtt. Matuska Mártonnal a legnagyobb temerini tömegsír mellett megtartott csütörtök esti megemlékezés után beszélgetett munkatársunk, Ternovácz István.
- Hatvanhárom évvel a második világháború befejezése után mit lehet tudni a Vajdaságba bevonuló partizánok által elkövetett magyarirtásról?
- Sok mindent földerítettünk, dokumentáltunk. Nagyon sok könyv jelent meg már erről. A napokban két új könyv hagyta el a nyomdát. Az egyik, Teleki Júliának a csurogi magyarság tragédiájával foglalkozó könyvének a harmadik kiadása, amely újabb névsorokat tartalmaz és újabb kiadást ért meg az a kötet is, amely Magyarkanizsa, Adorján és Martonos magyarságának a gyásztörténetét dolgozza föl. Ezt Forró Lajos, a már Magyarországon élő tanár írta meg. Az ő első kötete is valamikor a kilencvenes évek közepe táján jelent meg, most viszont kiegészítve immár szinte teljes feldolgozásában tárja elénk a ’44-ben történteket. De ezek mind csak epizódok, még mindig hiányzik egy olyan átfogó, teljes dokumentációval alátámasztott könyv, amely teljes képet nyújt a ’44-es vajdasági történésekről. Azt tudtuk már a kilencvenes évek elején is, hogy szinte minden délvidéki magyarlakta helységben történt tömeges vérengzés. Talán egyik kezünkön meg tudnánk számolni, hogy melyik helységben nem volt ilyen. Sőt, Ómoravicáról eddig magam is azt mondtam, hogy ott nem történt ilyesmi. A minap kaptam egy magnófelvételt, amelyen egy néhai bajsai polgár elmesélte, hogy a topolyai haláltáborban voltak moravicaiak is, akik ottvesztek. Valószínű, hogy erről még maguk a moravicaiak sem tudnak. Őközülük eltűnt egy ember nyomtalanul, és nem gondolták azt, hogy ő is a tömeges magyarirtásnak vált áldozatául. Az ilyen szórványos esetek soha nem lesznek már földerítve. Én nagy megnyugvással venném azt is, ha előkerülnének azok az államilag, vagy hatóságilag összeállított névsorok, amelyek a 44-es áldozatoknak a nevét tartalmazzák. Ilyen van szinte minden helységből, csak ezeket még nem adták a kezünkbe.
- A témával foglalkozó kutatók, újságírók az áldozatok eltérő létszámáról számolnak be. Van, aki 15-20 ezer ártatlan áldozatról beszél, mások 40-50 ezret említenek. Hol az igazság?
- Én magam azt szoktam említeni: bizonyos, hogy több tízezer áldozatunk lett. Ennél pontosabbat sajnos nem merek határozottan állítani. Visszatérve azonban arra, hogy ki mit mond és menyire eltérőek a vélemények, korábban, amikor elkezdtük nyilvánosan feszegetni ezt az ügyet, akkor a tagadók, azok teljes mértékben tagadták, hogy bármi is történt. Azt állították, hogy akkor itt a háborús bűnösöket vonták felelősségre, és minket a földbe akartak szinte taposni amiatt, hogy nem ezt mondtuk, hanem azt, hogy tömegmészárlás folyt. Akik akkor ilyesmit állítottak, mára már elhallgattak, és most azt próbálják bebizonyítani, hogy tulajdonképpen az ártatlan áldozatok száma néhány ezerre, legfeljebb tízezerre tehető. Ha ehhez hasonlítjuk azt, ami korábban volt, akkor azt mondhatjuk, hogy csak nem volt hiábavaló az erőfeszítés, amit vállaltunk. Nagyon sokan itt összefogva, ki-ki a maga módján végezte a kutatást. Ha összeszámolnánk, hogy ki mindenki írt már könyvet: Mojzes Antal Bajmokról, a Balla testvérpár Bezdánról, az imént említett Teleki Júlia szülőfalujáról Csurogról, és sorolhatnám tovább. Tehát vannak már ilyen könyvek, amelyek a helyi eseményeket igen pontosan rögzítették. Most ezeket, az egy-egy szegmentumot rögzítő részeket kellene összehozni egyetlen kötetbe azoknak a részeredményeknek alapján, amelyek többek között az én adattáramban is vannak.
- Matuska Márton azon kevesek közé tartozik, aki már 1990 előtt is kutatták ezt a kérdést. Hogy látja, bízhatunk-e abban, hogy előbb-utóbb majd megnyílnak a levéltárak, hiszen 17 éve lehet ezt a témát nyilvánosan kutatni úgy, hogy ne fenyegessék börtönnel az embert. A történelmi levéltárak azonban a mai napig nem nyíltak meg a kutatók előtt…
- Biztos vagyok benne, hogy nem csak a levéltárak, hanem a tömegsírok is meg fognak nyílni. Tudni illik, itt van mellettünk, ahol most beszélgetünk, a legnagyobb temerini tömegsír. Nem tudjuk, hogy hányan vannak benne. Lehet hogy nyolcvanan, lehet, hogy százhúszan. Csak úgy saccolgathatjuk. De ugyanez a helyzet a Szabadkán egymás mellett elhelyezkedő tömegsírokkal is. Pontosan azt sem tudjuk, hogy hány tömegsír van ott. Azt meg végképp nem, hogy egy-egyben, vagy a sokban együttesen hány ártatlan áldozat lett elföldelve. Nagyon sok tömegsírt nem is tudunk számon tartani, vagy véletlenszerűen tudjuk meg azt, hogy például Verbászon is van tömegsír. A helyét nagyjából rögzítettük, hogy hol, de nincsenek ott már olyan nagy számban magyarok, hogy megemlékezést tartanának. Zsablyán, Csurogon és Mozsorban nincsenek is magyarok. Vidékről járunk oda, hogy a megemlékezést megtartsuk. Mozsoron talán az idén november 10-én megtartjuk az első megemlékezésünket. Zsablyán és Titelen beadtuk a helyi hatóságoknak az igényünket, hogy szeretnénk megtartani a megemlékezést. Elég bizonytalan a helyzet, tudni illik, még nem kaptunk semmilyen választ. Egyelőre azt merem mondani, hogy ez azért biztató, mert korábban a kérést mereven elutasították, most pedig erre még eddig nem került sor. Zsablyán egyébként a kilencvenes években az akkori polgármester tudtával és beleegyezésével egyszer majdnem tartottunk egy megemlékezést, de az utolsó pillanatban üzent, hogy ne menjünk oda, mert nem tudja garantálni az életünket. Akkor ezt el is halasztottuk, viszont két évvel ez előtt megtartottuk az első megemlékezést. Csurogon pedig több mint tíz éve, hogy folyamatosan megtartjuk, noha a helyi szerb lakosság nem tud beletörődni abba, hogy ott emléke álljon azoknak az ártatlan magyaroknak, akiket ott 1944 őszétől 1945 január 23-ig lemészároltak. A mészárlás csak azért nem folyt tovább, mert azon a napon a maradék magyar lakosságot kisöpörték a faluból, mindenüket elvették, és azóta se térhettek vissza oda, ahol éltek.
- A Sajkás-vidéken kollektív háborús bűnössé nyilvánították a magyarságot és elűzték őket onnan. Járekra, a haláltáborba kerültek, ahol sokan elvesztek. Miután a túlélők szabadultak, alá kellett írniuk egy dokumentumot, mely szerint sosem térhetnek vissza szülőfalujukba. Ezek szerint a Sajkás-vidéken az egykori magyarlakta települések közül, még csak Mozsorban és Titelen nem emlékeztek meg az ártatlanul kivégzett magyarokról.
- Igen. És az is egy újdonság a megemlékezések vonatkozásában, hogy tavaly Járekon is tartottunk megemlékezést, és most, mindenszentek napján ismét megkoszorúztuk a szerény faluszéli fakeresztet a szeméthegyek között. Ott volt valamikor a járeki német temető, ahová eldugták azokat, akik naponta tucatszám haltak meg a – nyugodtan mondhatom – járeki haláltáborban. Bizonyítékaink vannak rá, hogy ebben a táborban minden reggel a falut körüljárta egy egylovas kocsi és az utcára kirakott halottakat, mint a fahasábokat szedte össze. Ezeket a halottakat, a járeki németek felnyitott kriptáiba zsúfolták be. Miután megteltek, akkor gödröt ástak, és ott hantolták el a meghaltakat. Ma is ott vannak. Ezeket a tömegsírokat nehéz elképzelni, hogy föltárják, tudni illik lakóházakat építettek fölébük. Na de, hogy ha onnan indulunk ki, hogy 1990-ig, amikor a történelmi VMDK először szólt nyilvánosan ebben az ügyben, hogy tudni illik, ki kell kutatni, hogy mi történt itt a délvidéki magyarokkal 1944 végén, 45 elején, tehát, hogyha ahhoz hasonlítjuk a mai állapotot, akkor azt mondhatjuk, hogy tettünk már valamit.
Ternovácz István
forrás: vajdasagma