Autonómiatörekvés normális

Autonómiatörekvés normális

2007.7.23
Szilágyi Zsolt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) alelnöke: „Tisztáznunk kell, hogy az autonómiatörekvést normalitásnak vagy anormalitásnak tekintjük. Ennek a kérdésnek az eldöntésében a funkcionalitásból kell kiindulni. Ha erdélyi magyarként az én életemben Bukarest több gondot okoz, mint amennyi problémát megold, akkor az autonómiatörekvést normálisnak kell tekintenünk, hiszen funkcionális igényt képvisel.”
Petar Ladjevic, Kostunica kisebbségi megbízottja nemes egyszerűséggel megállapította, hogy a magyar választók névjegyzékére vonatkozó négypárti követelés – rasszizmus. Később Belgrádban belátták, hogy a jelenlegi körülmények között, amikor a nemzetközi közösség szeme úgy is Szerbián van, a ledorongolás nem módszer. Djordje Vukadinovic, egy Kostunica-párti politikai folyóirat főszerkesztője az újvidéki Dnevnik nevű napilapban Ladjevicet mentegeti. S „tudományos” vizekre evez. Szerinte a választási rendszer megváltoztatása a választás évében nem lenne indokolt. Mint ahogy nem lenne indokolt a VMSZ és a Demokrata Párt által javasolt 12 kisebbségi garantált képviselői hely sem. Ha viszont nincsenek garantált parlamenti helyek, nincs szükség a kisebbségi választói névjegyzékre sem.
Hogy a négypárti magyar álláspont megkapja a nemzetközi elutasítást is, megszólalt a választási rendszer elemzésére beállított, nemzetközi pénzekből gazdálkodó „civilszervezet” a CESID egyik szerb nemzeti érzelmű szakértője is. Blagojevic azt állítja, hogy a magyar választók névjegyzékére vonatkozó négypárti követelés nem rasszista, de szegregációs törekvés. Blagojevic úr attól félti a magyarokat, hogy e fogalom tényleges tartalmával ellentétben, saját magukat külö­nítik el valamiféle kerítés mögé. Ez az állítás körülbelül olyan, mintha valaki annak idején azt mondta volna, hogy az amerikai négerekkel szemben nem az amerikai fehérek alkalmaznak szeg­regációt, hanem a négerek maguk különítetik el saját magukat.
Ennyit a belgrádi tudományról.
A belgrádi támadások mégis hasznosak lehetnek: erősíthetik a négypárti összefogást. Különösen akkor, ha még egy fontos részletkérdésben sikerül tisztázni a meglevő jelentős kü­lönbséget. Hogyan kell felállítani a magyar választói névjegyzéket?
Időigényes bejelentkezési eljárásban, bizonytalankodva, a vajdasági magyarokra súlyos anyagi terheket kiróva, ahogy azt a Várady-Korhecz-Józsa törvénytervezet előirányozza, vagy inkább a VMDP javaslata szerint? Ismeretes, hogy a VMDP a vajdasági magyarokat mentesíteni kívánja a drága és időigényes bejelentkezési eljárás alól. Mert a dolgok természete szerint a ma­gyar választói névjegyzéket az általános választó névjegyzék alapján – kivonat formájában – a községi közigazgatási, belügyi szerveknek kell elkészíteniük. Ingyen és bérmentve, úgy, ahogy azt Horvátországban az ott maradt szerbek részére a horvát hatalom már régen megtette.
Ha a vajdasági magyar pártok valóban szükségesnek tartják a magyar választói névjegy­zéket, akkor egyeztetniük kell álláspontjaikat. A választóiknak világosan meg kell mondani: vál­lalniuk kell az időigényes és költséges eljárást, vagy a végrehajtást – a magyar választói névjegy­zék kivonatként történő felállítását – a szerb állam illetékes szerveitől követelik?
Eredményt csak akkor remélhetünk, ha Belgrádban közös négypárti követeléseket produ­kálunk.

Dokumen hiányosságokat. Valóban, a törvény biztosítja a magyar diákok számára az anya­nyelven történő tanulást minden tantárgy (kivéve a szerb, mint környezetnyelv) esetében, de ez több iskolában sincs szavatolva. Reméljük, hogy az egyes helyeken jelentkező tanárhiányt eny­híteni fogják a visszaköltözött Szabadkai Tanítóképző Iskola által kibocsátandó új magyar taná­rok.
A tankönyvek terén komoly hátrányok érik a magyar tanulókat. Szerb nyelven kiadott, szerbről fordított tankönyveket kényszerítenek a magyarokra, melyek kisebbik problémája a nyelvileg és helyesírásilag nem kielégítő fordítás. Az igazi baj ezekkel (főleg a történelem és földrajz könyvek esetén) a valódi kisebbségi érzést kiváltó tartalom, a magyarság bűnös vagy másodrendű népként való bemutatása. Az ilyen tartalmú könyvek nagyban serkentik az asszimi­lálódást, hiszen fiatal korban a legkönnyebb befolyásolni az emberek érzületét. Magyarországról behozandó, a szerbiai oktatási programmal összeegyeztethető, modern tankönyvekre van szük­ség. A vajdasági horvátok már Zágrábban kiadott könyvekből tanulhatnak.
A Nemzeti Kisebbségek Jogainak és Szabadságának Törvénye szerint a kisebbségi nem­zeti tanácsok jelentik a kulturális autonómiát Szerbiában. Habár, a törvény maga kimondja, hogy ezeknek a szerveknek csak tanácsadói jogkörük van, döntéshozói nincsen. Így nem is lehet auto­nómiáról beszélni. Ellentmond egymásnak Petar Lađević és Józsa László is, mivel az előbbi kul­turális, az utóbbi perszonális autonómiának nevezi ezeket a tanácsokat. Ebből is kiviláglik, hogy a Kostunica vezérletével működő (nem legitim, elektoriális úton megválasztott) nemzeti tanácsok nem tudják ellátni a kisebbségek megmaradását elősegítő feladatokat.
A Szerb Köztársaság Oktatásügyi Törvénye kimondja ugyan, hogy a kisebbségeknek jo­guk van az óvodától az egyetemig az anyanyelvükön tanulni, az egyetemi oktatás terén ez még­sem érvényesül. A dokumentumban felsorolt főiskolákban valóban folyik magyar nyelven vala­milyen szintű tanítás. De a legnagyobb tartományi egyetemen, az Újvidéki Egyetemen továbbra is csak egy-egy tantárgyat tanulhatnak a diákok magyarul. A Vajdasági Magyar Tudományos Akadémia, a Civil Mozgalom, de a Vajdasági Magyar Demokrata Párt, és még más értelmiségiek is síkra szállnak egy önálló vajdasági magyar egyetem létrehozása mellett. Természetesen, ehhez szükség lenne a Magyar Állam támogatására is. Mindazonáltal, a jelenleg pozícióban levő VMSZ-es tisztségviselők nagy része azzal érvel, hogy nincs elég magyar diák. Felvidéken műkö­dik magyar egyetem, Kárpátalján (ahol fele annyi magyar él, mint a Vajdaságban) főiskola mű­ködik, hamarosan pedig az Ungvári Egyetem több magyar nyelvű szakot is indít, Erdélyben küz­denek a Babes-Bolyai Egyetem szétválasztásáért, de már számos komoly magyar felsőoktatási intézmény is működik. Addig a Vajdaságban semmilyen előrelépés nem látszik.
A tanulmány megerősíti azt a tényt, hogy Vajdaság Autonóm Tartomány területén a ki­sebbségek nyelvének hivatalos használati jogát minden községnek külön-külön kell (ha akarják) bevezetniük. Kötelező ott bevezetni, ahol a községben az adott kisebbség legalább 15 százalékát teszi ki a lakosságnak. Úgy gondolom, hogy a magyarságnak joga van ahhoz, hogy az egész tar­tomány területén hivatalos legyen a magyar nyelv használata. Hiszen a magyarok messze a leg­nagyobb népcsoport a szerbek után, valamint a legőshonosabb nép a Délvidéken.
Azoknál az önkormányzatoknál, ahol hivatalos használatban van a magyar nyelv nagyon nehéz betartatni a szabályokat. Szabadkán is hosszú sorban állás és több mint tíz napnyi várako­zás után adnak ki magyar nyelvű anyakönyvi kivonatot. Törökkanizsán hiába van hivatalos hasz­nálatban a magyar nyelv, és hiába határozta meg az MNT a települések történelmi magyar neveit, ez idáig sem a helységnévtáblán, sem a köziratokon nem olvasható Törökkanizsa neve. A szent­tamási küzdelem sem ért véget a kétnyelvű táblák kihelyezésével, hiszen továbbra sincsenek ma­gyar hivatalnokok a hivatalokban. Így a magyarok nem érvényesülhetnek a közéletben a hivatalos ügyeik intézésekor. És még számos példa akad.
A dokumentum beszél a köztársasági választások terén történt változásokról, miszerint a kisebbségi listák számára eltörölték az öt százalékos választási küszöböt. De ezzel nem garantál­ták azt, amit az európai normák megkövetelnek: a biztosított parlamenti képviselőhelyeket (mind a tartományi, mind a köztársasági parlamentben). A modell már működik Horvátországban és Szlovéniában. Magyarországon már érvényben vannak a kisebbségi önkormányzatok. A négy vajdasági magyar párt és a vajdasági magyarság jókora többsége a biztosított parlamenti helyek rendszerét javasolja. Ehhez pedig mindenképpen szükség lesz a hivatalos kisebbségi választói névjegyzékekre.
A szövegben hivatkozik Szerbia-Montenegró közös kisebbségi törvényére. A két állam szétválása miatt azonban az amúgy eddig nem legitim MNT most már nem is legális, mivel lejárt a mandátuma, az újraválasztásáról szóló törvény pedig még nem készült el.
Számos kezdeményezést emleget a Lađević Úr által összeállított tanulmány, de nem tér ki ezekre. Valószínűleg a szerb-magyar kormányok által támogatott Tolerancia Programról lehet szó, amelybe sok pénzt ölnek bele a kormányok, ahelyett, hogy saját kisebbségeik valódi problé­máira fordítanák. Miből áll egy ilyen rendezvénysorozat vagy tábor? Magyarországi magyar (!), szerbiai szerb (!), vajdasági magyar és vajdasági szerb gyerekek vesznek részt. Az előző kettő csoport jelenléte érthetetlen Az utóbbi két csoport jelenlevő tagjai olyan fiatalok, akiknek egyéb­ként sincs semmi bajuk a másik nemzet tagjával. Hozzáteszem, itt is nagyon gyakran csak szerb nyelven folyik a kommunikáció Ez kirakatpolitika, ami nagyon sok pénzt emészt fel.
A 2003/2004-ben alakult Szerb-Magyar Kormányközi Bizottság felépítéséről, alakulásá­ról olvasni a dokumentumban, de az eredményekről nem beszélnek (nem véletlen). A bizottság megalakulásának hátulütője, hogy a Magyar Kormány ezzel elismerte az MNT-t, mint a kulturá­lis autonómia formáját.
A 2002-es szerbiai népszámlálási adatok szerint Szerbiának (Kosovo nélkül) 7 500 000 lakosa volt, 20 kisebbséggel. A legnagyobb kisebbség a magyarok 293 300 fővel, ami az ország 3,9, Vajdaság 14,3 százalékát teszi ki. Egy ekkora őshonos kisebbségnek kijár a valódi személyi elvű önrendelkezési jog, az autonómia testületeinek pedig a saját kisebbségükre vonatkozó jog­szabályok megalkotása.
Az általános iskolás oktatás területén irreálisnak tűnő adatokkal szolgálnak. A tanulmány szerint Vajdaság 325 általános iskolájából 274-ben folyik magyar nyelven oktatás. Valószínűleg az akár egy magyarul tanulható tantárggyal rendelkező iskolákat is ide sorolták. Az oktatási tör­vény kimondja, hogy 15 fő alatt is indítható osztály, külön engedéllyel. Nos, ezt a külön enge­délyt sokszor nem kapják meg a szórvány magyarság diákjai. Az ő osztályaikat szerbekével von­ják össze, ami egyenes út a végleges asszimilálódás felé. A táblázat kimutatja, hogy jelenleg a középiskolai tanulmányokat folytató magyarok egyharmada szerb tagozatra jár. És ez a szám egyre növekszik. Ki kell alakítani (a tanárok segítségével) egy olyan kampányt, amelyben a diá­kokat és a szülőket figyelmeztetni kell arra, hogy magyar tagozaton is el lehet sajátítani a szerb nyelvtudást, amire a későbbiek során szükségük lehet. Ehhez az államnak is úgy kell megszer­veznie annak oktatását, hogy az az európai követelményeknek megfeleljen. A kimutatás szerint valamivel többen járnak magyar tagozatra, mint amennyien magyarnak vallják magukat. Nem határozzák meg, hogy ki ezek a személyek. Valószínűleg romákról van szó, és nem a többségi nemzet tagjairól.
A vajdasági magyar médiumok, tájékoztatási eszközök fokozatos visszafejlődése figyel­hető meg. Az anyagiak hivatkozva a Magyar Szó napilap főszerkesztőségét Szabadkára költözte­tik, a Képes Ifjúság hetilapot már csak mellékletként, teljesen lezüllesztett formában lehet meg­kapni és a többi nyomtatott sajtó is rossz helyzetben van. Az Újvidéki Televízión jóval kevesebb magyar műsor van, mint amennyit a nemzetiségi aránya szerint megilletné a magyarságot. Az önkormányzati tulajdonú rádiókat kötelező privatizáció alá vonják. Így hatalmas veszélybe kerül a kisebbségi magyar rádiózás (Nagykikindai Rádió, Szenttamási Rádió, Kúlai Rádió, Muzslyai Rádió stb.). A VMSZ parlamenti képviselőcsoportjának kezdeményezését a privatizációs folya­mat módosításáról elutasították. Ezt a helyzetet mindenképpen rendezni kell, nehogy késő legyen.
A kultúrát elemző szövegrész felsorolja az amatőr színtársulatokat és kulturális tánccso­portokat. Ezek a szervezetek önerőből tartják fenn magukat. A szerb kormány nem könyvelheti el eredménynek ezen szervezetek meglétét.
Az új magyarországi és magyar tankönyvek behozatala továbbra is nehézkes és megol­datlan kérdés. Nagyon fontos, hogy ne csak adományok útján jusson el egy-egy nagyobb könyv­szállítmány a Vajdaságba, hanem folyamatos és szervezett körülmények között.
Még mindig kevés a kormány szerveiben dolgozó magyarok száma. Ez a bírói hatalom­ban a legfeltűnőbb, ami jelzi a szerbek bizalmatlanságát a magyarság iránt. Azzal is tisztában kell lenni, hogy a szerb pártok listáján parlamentbe jutott magyar nemzetiségű képviselők nem fogják tudni érvényesíteni a magyar közösség jogait, mivel a saját szerb pártjuk programját és érdekeit kell, hogy képviseljék.
Ami a magyarok elleni incidensek és atrocitások feltüntetett számát illeti, egyszerűen ne­vetséges. Dokumentumokkal tudjuk alátámasztani, hogy jóval több eset történt 2002 óta. És még a mai napig sincs vége az atrocitások sorozatának. A szenttamási Emberi Jogi Központ és a VMDP közleményei is számos esetet dokumentáltak. És még ki tudja, hogy mennyi be nem je­lentett eset volt? Persze, a rendőrség elfogultsága és oda nem figyelése miatt csak egy-egy eset­ben büntették meg az elkövetőket. Az öt temerini fiú esete szégyen egész Szerbiára nézve. Ezt sem részletezném, hiszen az előzőleg említett szervezet erről is vaskos dokumentációval rendel­kezik. Talán technikai hibának tekinthető, hogy az egyház ellen elkövetett jogsértéseknél csak a katolikusok vannak feltüntetve.
Összességében, Petar Lađević röpke tanulmánya azt szeretné bemutatni Magyarország és az Európai Unió felé, hogy nagy mértékben javult a kisebbségek (és elsősorban a magyarok) helyzete Szerbiában. Ám, a helyzet ennél bonyolultabb, és a dokumentum nem ad reális képet a jelenlegi vajdasági kisebbségek helyzetről.
Szabadka, 2007. július 19.
forrás: VMDP hírlevél