Az autonómia a remény legfontosabb eleme

2007.12.17
Történelmi esély előtt a délvidéki magyarok

Másfél évtizedes civakodás után történelmi esély előtt áll a délvidéki magyarság: Pásztor István személyében sikerült közös jelöltet állítani a közelgő szerbiai elnökválasztásra. A Délvidéken, Budapesten és Belgrádban egyaránt tudják, hogy a tét sokkal nagyobb, mint a jó vagy éppen rossz szereplés: talán megindul a vajdasági magyarok politikai egységesülése. Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke mindenesetre bizakodik.

– Egy friss, igaz, nem reprezentatív felmérés szerint a vajdasági magyarok háromnegyede szégyelli a magyarságát. Mindeközben Erdélyben, a Felvidéken és Kárpátalján a válaszadók hatalmas többsége pozitívan éli meg nemzeti hovatartozását. Ön szerint is ekkora a baj a Délvidéken?
– Nem hiszem, hogy az említett felmérés a valóságot tükrözi. A vajdasági magyarok mindennapjai nem az identitásproblémákról, sokkal inkább a kilátástalanságról szólnak. A szegénység, a jövőtől való félelem nyomja rá a bélyegét az emberek közérzetére.

– Ezek szerint ha mégis létezik az említett jelenség, nem a jugoszláv idők és a délszláv háborúk, hanem a jelenlegi gazdasági helyzet következménye volna?
– Szerintem mindennemű probléma az elmúlt húsz esztendőnek, annak a vesszőfutásnak, pokoljárásnak a következménye, amelyhez végső soron semmi közünk nem volt, viszont a történtek szenvedő alanyaiként rajtunk csattant az ostor. Nem szabad szem elöl téveszteni, hogy egy kisebbség sorsa elválaszthatatlan annak az országnak a sorsától, amelyben közösségi és egyéni életét éli. Szerintem nem lehet olyan magyar nemzetpolitikát alkotni, amely figyelmen kívül hagyja a szélesebb összefüggéseket, így az adott ország belpolitikai viszonyait.

– Adán jártam nemrégiben, és fiatalokkal, huszonévesekkel beszélgettem. Úgy éreztem, nincs jövőképük, nem találják a helyüket, mintha nem tudnának magukkal mit kezdeni. Magyarországtól viszolyognak, de Szerbiát sem tekintik hazájuknak.
– Sajnos, amit ön tapasztalt, többé-kevésbé jellemző a közállapotokra. Ada némileg markáns példa, mert a nagyobb üzemek, mint például a helyi öntöde, a gépgyár, a különböző élelmiszer-feldolgozók az elmúlt tizenöt-húsz évben teljesen leépültek. Adán nemigen van munkalehetőség, és ha az ember nem tud elhelyezkedni, akkor valóban nem találja a helyét a mindennapokban. Talán erre a fajta kilátástalanságra gondolhattak adai beszélgetőtársai. Egyébként meggyőződésem, hogy a vajdasági magyar politika legfőbb kihívása valamifajta jövőkép felmutatása. Ami ezen túl nyúlik, az pusztán vájkálás a jövőben, a különböző magyarázatok összegzése, de ennek valójában semmilyen hasznát sem vesszük.

– Létezik-e ellenkező példa, valamifajta vajdasági magyar sikertörténet?
– Ott van például Kishegyes, ahol tizenötezer ember él, és a lakosság kétharmada magyar. VMSZ-önkormányzat, fiatal csapat dolgozik a településen. Örömmel tapasztaljuk, hogy az emberek félretették régi beidegződéseket, képesek a közös cselekvésre. Mindennek eredményeképpen meglehetősen érdekes projekteket, fontos helyi kezdeményezéseket hoztak létre.

– Adát, Kishegyest és a magyarok lakta többi települést egyaránt hátrányosan érintheti az unióval kötött toloncegyezmény. Állítólag 50-150 ezer ember, köztük sok koszovói cigány költözhet be a Vajdaságba. Az ön parlamenti interpellációjára adott válaszában a szerb belügyminiszter nemrégiben tagadta, hogy a hatóság összeírja a délvidéki magyarok üresen maradt házait.
– Dragan Jočić egészen pontosan azt mondta, hogy a szóban forgó rendőrségi akció nem a betelepítést szolgálja, hanem teljesen normális eljárás, a közbiztonság erősítése a célja. Ezt a választ én jobb híján elfogadtam, de azt is könnyű belátni, hogy a 21. század elején egy számítógépes adatbázisból néhány másodperc alatt kibogarászhatók az üresen álló magyar ingatlanok. A több tízezer ember visszatoloncolása reális veszély, de ennél is nagyobb baj, hogy nem látunk olyan állami stratégiát, amely megnyugtatóan kezelné az ügyet. Attól tartunk, hogy a külföldről hazatelepülők döntő többsége a Vajdaságban keres majd új otthont magának. Egyébként hamarosan tisztábban látunk majd, mert január 1-jével kezdődően tizenöt hónapon belül lezárják a folyamatot. Eredményét tekintve ugyanilyen veszélyeket tartogat számunkra a koszovói helyzet. Ha ugyanis a több mint százezres koszovói szerbség elindul, egészen bizonyosan nagy számban telepszik majd le az ország északi részén. Ezt mindenképpen szeretnénk elkerülni. Tudni kell, hogy létezik alkotmányos garancia, amely szerint az etnikai-nemzetiségi arányokat nem lehet megbontani. Szerbiában azonban az egyik oldalon törvényes garanciák, a másikon pedig életszerű realitások állnak, és az utóbbiak nem mindig nekünk kedveznek.

– Szóba kerültek a délvidéki magyar félelmek Vojislav Koštunica miniszterelnök budapesti látogatásán?
– Igen, a felek beszéltek róla, elsősorban azért, mert a vajdasági magyarság fenyegetettségéről több alkalommal is tárgyaltam magyar közjogi méltóságokkal. Jeleztem, hogy ezt a kérdést nem lehet megkerülni a kétoldalú kapcsolatokban. Mindezekről egyébként országon belül is próbálunk párbeszédet kezdeményezni szerbiai vezető politikusokkal, döntéshozókkal. Sajnos azt tapasztaljuk, a témával kapcsolatban sok a mellébeszélés és a ködösítés.

– Kaptak-e valamifajta biztosítékot Budapestről vagy Belgrádból?
– Eddig nem.

– Tervezik-e, hogy külföldi fórumok elé viszik az ügyet?
– Ezt részben már megtettük. Amikor a VMSZ-t felvették az Európai Néppártba, és Brüsszelben három nap alatt tizenöt beszélgetést folytattam a különböző frakciók politikusaival, a vajdasági magyarok fenyegetettsége megkerülhetetlen kérdésnek bizonyult. A belgrádi külképviseleteket is folyamatosan tájékoztatjuk. A külföldi kapcsolatrendszer a rendelkezésünkre álló egyetlen mozgástér vagy inkább védekezési mechanizmus.

– Túlzásnak tartja azt a kijelentést, hogy ha a toloncegyezmény nyomán a Vajdaságra zúdulnak a jövevények, az elmúlt száz esztendő legnagyobb etnikai átrendeződése várható a tartományban?
– Ilyen történelmi távlatokban nem hiszem, de az utóbbi hét-nyolc évre igaz lehet a megállapítás. Ha a délszláv háború következményeiként lecsapódó, a vajdaságiakat ért sorozatos megpróbáltatásokat tekintjük, kétségkívül most tetőzik a baj.

– Autonómiaügyben, legalábbis Budapestről nézve, úgy tűnik, nincs áttörés. Pedig a Kárpát-medencei kisebbségi magyarság önrendelkezésének ötlete annak idején éppen a vajdaságiaktól származott. Nem gondolja, hogy az autonómia mára egyfajta zsákutca lett, és a legjobb volna felváltani valamilyen más célkitűzéssel?
– Az önrendelkezés nem az egyetlen reménység, hanem a reménység legfontosabb eleme. Szerintem nem annyira fekete az ördög, mint ahogyan kétszáz kilométerről tűnik. A volt szövetségi állam parlamentje által elfogadott kisebbségi törvény értelmében néhány évvel ezelőtt létrejött a Magyar Nemzeti Tanács, a perszonális autonómia legfőbb testülete. Igaz, hogy a megválasztásával, hatáskörével, finanszírozásával messze nem vagyunk elégedettek, de egy pici áttörésnek mégis felfoghatjuk, hiszen legalább létezik. Szeretnénk, ha a kisebbségi közösségek közvetlenül választhatnák meg a tanács tagjait, szélesebb jogkörök is kellenének, hogy a testület végrehajtható döntéseket hozhasson. Részletes elképzelést dolgoztunk ki a vajdasági autonómiára és a magyar területi autonómiára is. Hangsúlyozottan hosszú távú célkitűzésekről van szó, nem hihetjük, hogy egy közénk toppant varázsló mindent megold. Az önrendelkezés előrehaladása nagyrészt attól függ, mekkora erőt képes felmutatni a vajdasági magyarság.

– Nem félnek attól, hogy a százezer koszovói szerb és roma betelepülése után az ő szavuk ugyanolyan erős lesz, mint a helyi magyaroké, szerbeké, horvátoké?
– Valóban fennáll a veszély, viszont ez nem lehet oka annak, hogy lemondjunk az elképzeléseinktől. Úgy látom, hogy nem állunk rosszul, talán még az erdélyieknél és a felvidékieknél is nagyobb esélyünk van az önrendelkezés kivívására.

– Belgrádban is vannak partnereik?
– Jók a pozícióink az ötletek fogadókészségét illetően. Mindez talán a föderális szervezettségű, liberálisabb titói korszak eredménye. Persze egy percre sem szabad megfeledkezni arról, hogy a radikális szerb erők változatlanul nagyon erősek, és mindennemű autonómiával kapcsolatos ügyet pavlovi reflexszel utasítanak el.

– Lát-e olyan elemeket a koszovói eseménytörténetben, amelyet egyfajta párhuzamként tudnak megjeleníteni nyugati tárgyalópartnereik előtt?
– Két dolgot szoktunk elmondani nekik. Mindenekelőtt felhívjuk a figyelmet a legfőbb tapasztalatra: a reális veszély kezelésére. A másik fontos kérdés az, hogy ha jogi értelemben egyéni és közösségi előrehaladás következik be Koszovóban, akkor az új elemeket szeretnénk beépíteni a szerb jogrendbe, hogy aztán a vajdasági magyarokra is alkalmazhassák azokat. Hogy erre mekkora a fogadókészség, majd elválik.

– Brüsszelből nézve magyar kérdés vagy vajdasági kérdés van Szerbiában?
– Én úgy gondolom, egyik sem. Azt tapasztaltam, hogy inkább embereket kell keresni. Nem szabad azt feltételeznünk, hogy egy-egy frakcióhoz vagy országhoz volna köthető a vajdasági vagy a magyar ügyek iránti fogékonyság. Szocialista, néppárti, liberális, zöld uniós politikusok között egyaránt találunk olyanokat, akik érzékenyen reagálnak a problémáinkra. A közép-európaiak, a magyarok, a szlovénok, az osztrákok általában jobban értenek bennünket. Kevésbé tapasztalható együttműködési szándék a szlovákok, a románok, a spanyolok vagy éppen a franciák részéről. Ennek a jelenségnek feltehetően megvan a pontos belpolitikai magyarázata.

– A vajdasági magyarságnak az ön személyében sikerült közös jelöltet állítani a szerbiai elnökválasztásra. Lesz-e a jövőben intézményesített magyar egység, vagy marad a kialakult rendszer?
– Arra csak a jövő adja meg a választ, hogy a vajdasági magyar pártok valaha fuzionálnak-e. Már annak is örülnünk kell, hogy jelentős áttörés zajlik ezekben a hetekben-hónapokban. Az elmúlt tizenkét évben pártjaink között semmiféle kommunikáció nem létezett, hacsak egymás pocskondiázása, ócsárlása nem tekinthető annak. Az elmúlt fél évben szerencsére folyamatos a párbeszéd a magyar pártok között. Ennek eredményeképpen nagyon fontos ügyekről állapodtunk meg, például a schengeni csatlakozás utáni helyzet kezeléséről, a kettős állampolgársággal kapcsolatos közös álláspontról, illetve arról, hogy az óbecsei rendkívüli választáson közös jelöltet állítunk. Ennek a folyamatnak a betetőzéseként tudtunk megállapodni a soron következő szerbiai államfőválasztás magyar jelöltjének személyéről. Tisztában vagyunk azzal, hogy csak matematikai esélyünk van, de nem a győzelem a fontos. A jövő esztendő igen mozgalmasnak ígérkezik, vajdasági és helyhatósági választások várnak ránk. A közös magyar fellépésnek egyetlen célja lehet: ki kell lépnünk saját politikai köreinkből, és végre országos ügyekben is hallatni kell a hangunkat. Nem győzöm eleget hangsúlyozni, hogy a vajdasági magyar politizálásnak a szerbiai vetülete elsőrendűen fontos.

– Amikor felváltotta Kasza Józsefet a Vajdasági Magyar Szövetség élén, mélyreható változásokat ígért pártjában. Mit tudott megvalósítani programjából?
– Mindenekelőtt úgy látom, hogy a VMSZ egyre inkább az életszerű kérdések irányába fordul. Fontosnak tartom továbbá, hogy a társadalmi nyitottság, a civil szférával folytatott párbeszéd ígéretesen alakul. Úgy tapasztaljuk, hogy egyre nagyobb igény mutatkozik a folyamatos kapcsolattartásra. A Vajdasági Magyar Szövetség berkeiben örömmel tapasztaljuk azt is, hogy bár nem a megfelelő ütemben, de mégis megindult a fiatalítás. Szeretnénk, ha a jövő nemzedékek nem külső szemlélőként tekintenének ránk, hanem tevékenyen részt vennének a vajdasági magyar politika alakításában.
Szentesi Zöldi László (Magyar Hírlap)
forrás:vajdasagma