Commora Aula honlapja-Ne a tömegben kiabáld az igazadat, hanem azzal szemben
Az autonómia örök aktualitása miatt, egy effektív konfliktusmegoldó módszer, egy történelmi igazságtalanságokat kiegyenlítő legitim követelmény.

MENÜ


BELÉPÉS
Azonosító:

Jelszó:

Elfelejtett jelszó
Regisztráció



A szlovák-magyar viták háttere

2007.12.17
Jeszenszky Géza:
A Magyar Szemle decemberi számában a magyar-szlovák vitákról jelent meg Jeszenszky Géza, volt magyar külügyminiszter tanulmánya, amelyet a Felviék Ma teljes terjedelmében közöl. Hogyan lehet „arcátlan pimaszság”-nak nevezni, ha a Szlovákiai Magyar Koalíció megbékélési nyilatkozatot javasol a két ország törvényhozásának? Fico miniszterelnök kommentárja „rátett egy lapáttal” a szlovák Nemzeti Tanács (Országgyűlés) által a Benes-dekrétumokat megerősítő határozatra, s ahogy az várható volt, kiváltotta minden magyar politikai irányzat tiltakozását. Olajat öntött a tűzre a szlovák oktatási miniszter, aki ki akarja tiltani a magyar helyneveket a magyar iskolák tankönyveiből - nyilvánvalóan ezzel is a magyar tudatot akarja kimosni a diákok agyából. És amikor ez a szlovák viselkedés már elérte az EU és Amerika ingerküszöbét, a száz évvel ezelőtti csernovai sortűzre emlékezve megszületik a nyilatkozat, amit csak Fico fenti szavaival lehet jellemezni. „Szem előtt tartva a több mint 1100 éve tartó szomszédi kapcsolat többnyire negatív tapasztalatait, továbbá figyelembe véve a mostani, ismét egyoldalú, megalapozatlan és egyre agresszívebb követeléseket támasztó déli szomszédunk lépéseit, nem maradhatunk közömbösek!" Ezért "bűneik megbánására, sajnálkozásra, bocsánatkérésre és kártérítésre" szólítják fel a magyarokat. Mit tegyen most az a sok magyar és szlovák, aki nem hidegháborút, hanem barátságot akar látni a két szomszédnép között? Szeptember 28-án a Magyar Hírlapban hangot adtam annak a véleményemnek, hogy az irracionális magyar-fóbiának az alapvető oka a félelem, hogy „ebül szerzett jószág ebül vész el,” vagyis hogy a szlovákok egyszer még elveszíthetik az 1919-ben ölükbe pottyant magyarlakta területet, hacsak nem sikerül azt megtisztítani magyar lakosságától.

Bibó István, Borsody István, Vígh Károly, Käfer István, Szarka László és mások írásai nyomán régóta próbáljuk megérteni a szlovákokat és kigyógyítani őket magyar-ellenes előítéleteikből. Újabban fiatal magyar történészek tesznek minden elismerést megérdemlő kísérleteket (a Terra Recognita Alapítvány keretében, legutóbb a Sic Itur ad Astra folyóirat 2006/3-4. számában) néhány szlovák kollégával együtt, hogy a történelmi vitákon túllépve bemutassák a két nép közös, illetve egymáshoz szorosan kapcsolódó történelmét. Mindenekelőtt azonban a két ország közvéleményének kellene tisztába jönnie a történelmi viták alapjául szolgáló eseményekkel és tényekkel. Balassa Zoltán kassai magyar történész nemrég figyelemre méltó kísérletet tett a magyarokkal szemben állandóan felhozott szlovák vádak megválaszolására egy szlovák nyelven kiadott zsebkönyvben, de a hamis tények és beállítások mára már olyan mélyen belevésődtek a szlovák emberekbe, hogy ezen szívós, hosszú munkával is csak akkor lehetne változtatni, ha a politikai akarat ezt támogatná, s nem ellene dolgozna. Magyarországon ez a készség régóta megvan, de történelmi kapcsolatainkról (és vitáinkról) a magyar társadalom sem tud eleget, a fiatalság pedig jószerint semmit.

1992. szeptember 2-án Milan Kňažko akkori szlovák külügyminiszter meghívására előadást tartottam Pozsonyban a Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében „A szlovák-magyar kiegyezés útja” címen. Kiinduló tételem a két nép megbékélésének és az európai föderalizmusnak elkötelezett, 1947-ben emigrációba kényszerült Borsody István megállapítása volt, hogy „a magyar-szlovák viszonyban volt meg talán a békés kiegyezésnek a legtöbb esélye,” aminek alapja „a hosszú évszázados együttélés következtében kimutatható szellemi, műveltségi rokonság.” A szlovák nacionalizmus tudni sem akar e hosszú együttélés sok, mindkét népet gazdagító termékéről, helyette a sérelmek hosszú listáját terjeszti. Jó, ha tudjuk, mik ezek a szlovák sérelmek. Az első maga a Honfoglalás. A XIX. században a pánszlávizmus apostolai kitalálták, hogy a magyarok kárpát-medencei betelepülésükkel súlyos kárt okoztak a szlávoknak, hogy fejlett birodalmakat zúztak szét, hogy alacsonyabb, barbár szintet képviseltek. Ez a beállítás nemcsak sértő minden magyar számára, de ellentétes a valósággal. Nincs arra semmilyen hiteles bizonyíték, hogy a magyar Honfoglalás idején a Kárpát-medencében fennállott volna egy „Nagy-Morva Birodalom,” vagy más fejlett állam, és semmiképp sem volt szerves kapcsolat, összetartozás-tudat a déli és a nyugati szláv népek között. A Szent István király és utódai által megszervezett Magyar Királyság, a Regnum Hungariae, a területén már korábban ott élő vagy később érkező népeknek csak előnyére vált, hiszen jóvoltából az európai civilizáció határa jóval keletebbre került. A XI. században létrejött Lengyel, Cseh és Magyar Királyságban jogrend, életbiztonság és magasabb életszínvonal jött létre, mint tőlük délre és keletebbre, két északi szomszédunknak pedig eszébe sem jutott, hogy a magyarok akadályozták volna meg egyesülésüket egymással és a déli szlávokkal. Ennek az éremnek azonban vagy egy másik oldala is. Anonymus óta tartja magát a magyar legenda, hogy a magyarok Szvatopluk morva királytól csellel, egy fehér lóért, egy aranyozott nyeregért és egy aranyos fékért megvették az országát. Ennek nincs történeti alapja, Szvatopluk már nem is élt a honfoglalás idejében, de arra jó a mese, hogy a szlovákok haragudjanak vélt egykori országuk bekebelezőire.

Szlovákia kikiáltásának tizedik évfordulóján, 2003. januárjában a szlovák parlament kereszténydemokrata elnöke, Pavol Hrušovsky, rokonszenves módon kifejtette, hogy nem kell tagadni, a történelmi Magyar Királyság (szlovákul Uhorsko) közös hazája volt a magyaroknak és a szlovákoknak. Valóban, teljesen történelmietlen az ezeréves magyar elnyomás vádja, hiszen a modern nemzeti tudat megjelenése (térségünkben a XIX. század eleje) előtt nem a származás, az anyanyelv volt az állam, illetve az uralkodó iránti lojalitás alapja, hanem a hűbéri elv, egy adott társadalmi rendhez (nemesség, polgárság stb.) tartozás. A középkori és kora újkori magyar állam esetében csak „területi nacionalizmus” létezett, a külső támadások ellen Hungária (Uhorsko) területét védték a területén élő népek. A Habsburgok központosító és németesítő törekvéseivel szemben is általában egységesen léptek fel a különböző származású és anyanyelvű rendek és személyek az országgyűléseken, illetve Bethlen Gábor, Rákóczi és Thököly függetlenségi harcaiban. A mai Szlovákia területén élő lakosság vegyes volt, a völgyek zömmel szláv (szlovák) földművelői mellett a bányavárosok és a Szepesség lakossága főként németül beszélt, a népesség jó 5 %-át kitevő nemesség esetében pedig általában lehetetlen megállapítani az etnikai eredetet, de valószínű, hogy többségük magyar származású volt. Általában az uralkodónak tett katonai és politikai szolgálatok jutalma volt a nemesi adománylevél és az azzal járó kisebb vagy nagyobb birtok. A XIII. századtól az addig igen gyéren lakott északi hegyvidék (a Zólyom vármegyéből létrejött Turóc, Árva, Liptó) benépesítésének és megszervezésének ez volt az útja. Az én családom – de Kossuth Lajosé is - tipikus példája a több nemzethez fűződő kapcsolatnak. Az 1278-ben a Turóc megyei Nagyjeszenre (Magna Jeszen, ma Turčianske Jaseno) királyi adománylevelet kapott felmenőim, csakúgy mint nemesi társaik, általában több nyelvet beszéltek, a magyar mellett a latint, a németet, és gyakran a szláv jobbágyok helyi dialektusát is. A birtok hamar elaprózódott, így később sokan mentek lelkészi, ügyvédi, orvosi, vagy köztisztviselői pályára. A Boroszlóban (Breslau, Wroclaw) született Jesseniust (egyik közvetlen felmenőm unokatestvérét), a neves humanista orvost, a prágai Károly Egyetem rektorát, akit 1621-ben a magyar és cseh rendek közti szövetség létrehozása miatt végeztek ki, és aki „eques Hungarus”-nak nevezte magát, semmiképpen sem indokolt szlováknak nevezni, ahogy azt teszik Szlovákiában. Akik a Magyar Királyság területén éltek, azok „hungarus”-ok voltak, annak mondták magukat, függetlenül attól, hogy milyen nyelven beszéltek. A napóleoni háborúk nyomán azután egész Európában „felébredtek” a nemzetek, a területi és/vagy társadalmi alapú lojalitás tudatánál erősebbé vált a nyelvi-kulturális összetartozás gondolata. A Magyar Királyság északi területei, „Hornouhorsko,” sőt Hungária összes lakójának választania kellett, melyik öntudatra ébredt nemzethez csatlakozik. Ez a választás gyakran családokon belül is komoly konfliktusokhoz vezetett. Lakóhelyétől, környezetétől, gyakran a véletlentől függően ki az egyik, ki a másik nemzetet választotta. Az 1848/49-es honvédseregben több ezer felsőmagyarországi tiszt vett részt (Görgey, Lahner, Beniczky a legnevesebbek, de köztük szép számmal voltak Jeszenszky nevűek is), miközben a „hungarus” nemességből nem kevesen vállaltak aktív szerepet a szlovák nemzeti mozgalomban. Janko Jesensky neves szlovák író lett, s a mai Jaseno lakosságának fele Jesensky, aki csak szlovákul tud, de a mai Magyarországon több százan élünk, akik századok óta sz-szel, tehát magyar helyesírással írják a nevüket, s akik számára természetes magyarságuk. A szlávos „szky/sky” végződés (Mednyánszky, Radvánszky, Rakovszky, Rudnyánszky, Scitovszky, Tersztyánszky, Záborszky, Závodszky stb.) a XV. századi huszita uralom alatt kiadott oklevelekre vezethető vissza. Nem vagyunk renegát szlovákok, és neves földink, Kossuth Lajos sem volt az, ahogy ma Szlovákiában sokan állítják.

1848 tavaszán a magyarok mellett a szlovák értelmiség is lelkesedett a szabadságért és a nemzeti jogokért. Május 10-én a Liptószentmiklóson tartott népgyűlés "szlovák néprajzi kerület" létrehozását követelte, ahol a hivatalos nyelv a szlovák lenne, nemzeti színeiket használhatnák, önálló iskoláik és egyetemük lenne. Az ország egységét (unió Erdéllyel) éppen helyreállító magyarok részéről ezt elutasítás fogadta. Erre a bécsi udvartól támogatva kirobbant egy kisebb felkelés, amit a megyei hatóságok könnyen szétugrasztottak, miközben a fiatal szlovákok tízezrei léptek be a honvédseregbe, ahol vitézül harcoltak Görgey alatt. 1861-ben a főként lelkészekből, tanárokból és ügyvédekből álló szlovák értelmiség újból kinyilvánította igényét a „szabad alkotmányos hazán” belül egy felsőmagyarországi autonóm szlovák kerület (Hornouhorské slovenské okolie) létrehozására. Ez Trencsén, Árva, Turóc, Zólyom, Liptó, Szepes és Sáros megyékből, valamint „Pozsony, Nyitra, Bars, Hont, Nógrád, Gömör, Torna, Abaúj és Zemplén megyék szlávok által lakott részei”-ből állt volna. Az akkori magyar politikusok azonban – sajnos - ugyanúgy gondolkodtak, mint ma a szlovákok, hogy csak egyéni nemzetiségi jogokról lehet szó, társnemzeteket nem ismernek el, a külön szlovák kerület pedig már csak azért is elfogadhatatlan, mert a szlovák többségű vármegyék városaiban igen jelentős számú a magyar és német lakosság, akik nem kerülhetnek hátrányos helyzetbe.

Szlovák oldalról mindig sérelmezik, hogy a dualista korszakban milyen politikai elnyomás alatt éltek a szlovákok, erőszakkal akarták őket asszimilálni, elmagyarosítani. Gyakran elhangzik, hogy ha nincs 1918-as államfordulat, pár éven belül teljesen eltűntek volna a szlovákok. Az ilyen nyilvánvaló túlzások ellenére indokolt, hogy magyar részről önkritikusan szemléljük az akkori magyar nemzetiségi politikát. A kiegyezés után a nemzetiségi jogokat Európában elsőként átfogó módon szabályozó 1868-as 44. tc. („törvény a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában”) előkészítésekor az A. Mocsonyi Temes megyei román képviselő által benyújtott kisebbségi javaslat az egységes politikai nemzet helyett valamennyi jelentősebb kisebbséget "egyenjogú országos nemzet"-nek javasolta elismerni. " A közigazgatási egységekben "a többséget alkotó nemzet nyelve lesz a hivatalos nyelv," de a vegyes területeken "a számba jöhető tekintélyesebb kisebbségnek is meglesz a joga, hogy nyelve második hivatalos nyelv legyen. […] A bíróságoknál az ügyek az igazságot kereső fél nyelvén intéztetnek el és a végzés is ezen a nyelven közöltetik velük." E javaslat számos eleme megvalósult a végül elfogadott törvényben, a nem-magyar nemzetiségek választott képviselői azonban a "politikai tekintetben... egységes magyar nemzet" tételét, önálló nemzeti státusuk (lényegében - mai kifejezéssel -kollektív jogaik) el nem ismerését súlyosan nehezményezték, és tiltakozásul a politikai passzivitást választották. 1875-ben a hatóságok betiltották a Matica Slovenska nevű kulturális egyesületet, a három szlovák nyelvű középiskolát pedig megszüntették. Az ezekben ténylegesen folyó pánszláv és magyarellenes agitáció ellen nyilvánvalóan nem így kellett volna fellépni.
A következő évtizedekben az ország nem magyar népeinek megnyerésére tett komoly kísérletek helyett a magyar közélet hangos volt attól a törekvéstől, hogy a több mint 50 %-ban nem magyar nemzetiségű országban tanuljon meg mindenki magyarul. A Széchenyi 1842-es híres akadémiai beszédében elhangzott figyelmeztetést („Ha valaki magyarul beszél, ez nem jelenti azt, hogy már magyarrá is vált”) feledve ettől a legtöbben azt várták, hogy rövidebb-hosszabb időn belül tudatában is magyarrá válik az ország. Ennek érdekében csak magyar nyelven oktató iskolákat létesítettek a nemzetiségi vidékeken is, 1898-ban pedig törvényben rendelték el, hogy a hivatalos használatban minden helynevet magyar változatában kell használni. A zömmel falvakban élő szlovákok, románok és szerbek azonban nem asszimilálódtak, sőt sok esetben ők asszimilálták környezetüket, csak a városokban volt megfigyelhető a magyar nyelv térnyerése, elsősorban a németek és a zsidók önkéntes és lelkes magyarosodásának köszönhetően. C.A. Macartney, a neves (és elfogulatlan) brit történész megállapította, hogy a szlovák népesség ebben az ötven évben több teret nyert, mint veszített, Balassa Zoltán ezt pontos statisztikai adatokkal bizonyítja. Viszont az 1890-es évektől a törvényben biztosított széleskörű nyelvhasználati jogokat helyi szinten egyre több esetben sértették meg, az ezt szóvá tevőket gyakran még perbe is fogták, az iskolapolitikában pedig a magyar nyelv terjesztése lett a legfőbb cél. Mindezt sajnálattal kell beismernünk, hozzátéve, hogy ezt a gondolkodást és a módszereket 1919-től az utódállamok átvették és jóval erőszakosabb módon alkalmazták. Az 1895. augusztus 10-én Budapesten tartott nemzetiségi kongresszus a megyei, városi és községi szintű területi autonómiában jelölte meg a kisebbségek helyzete rendezésének az útját. A magyar kormányok és pártok ettől pontosan úgy elzárkóztak, mint ma szomszédjaink.
A gazdasági életben uralkodó liberalizmus jól működött és nagyban megerősödött az ipari, kereskedelmi és banktőke. A nemzetiségi (román, szlovák és szerb) vidékeken így egy létszámában és anyagi erejében növekvő nem-magyar középosztály jött létre. Miközben egyesek erre a magyarosítást célzó intézkedések fokozásával próbáltak válaszolni, a megegyezési törekvések is erősödtek. „A nemzetiségi kérdés a demokrácia archimédeszi pontja” – mondta máig tartó érvénnyel Jászi Oszkár. De a magyar szupremáciát engedményekkel megőrizni próbáló Tisza Istvánt is érdemes megemlíteni, akit a harsogó nemzeti retorikájú parlamenti ellenzék ezért is támadott. A kisebbségpolitikában a kívánatos fordulat csak az 1918-as összeomlást követően, elkésve következett be. Jászi Oszkár nemzetiségügyi minisztériumának előterjesztésére született törvény "a rutén nemzet autonómiájáról" (1918: X. tc.), "a magyarországi német nép önrendelkezési jogáról" (1919: VI. tc.) és "Slovenska Krajina [Szlovák Országrész] önkormányzatáról" (1919: XXX. tc.), de ezeket már nem lehetett végrehajtani, mert az ország nagyobb részét ellenséges, a területi vitákat erőszakkal eldöntő hadseregek szállták meg.

Kézenfekvő, de mostanában kevesen tudatosítják, hogy a két nemzet viszonyát valójában nem régi történelmi ellentétek, sérelmek mérgezik, hanem az a tény, hogy Szlovákiában jelentős számú magyar ember él, s ezek arányát a többségi nemzet velük szemben ellenséges magatartása 87 év alatt a lakosság 30 %-áról 10 %-ra csökkentette. Míg ez a folyamat érthető módon súlyos aggodalmakat kelt a magyarokban a Duna mindkét partján, sok szlovákban él, sőt erősödik a remény, hogy a tendencia folytatódik, és valósággá válik alkotmányuk állítása, hogy az ország csak a szlovákok állama, mert egy-két nemzedék múlva eltűnik a magyar szó Szlovákiából.

Szlovák oldalról nem szoktak belegondolni: csak a kivételes szerencsének köszönhetik, hogy 1919-ben a párizsi békekonferencia jóval nagyobb területet ítélt meg Csehszlovákiának, mint ami etnikai alapon megillette volna. Ezt támasztja alá a magyar-szlovák határ kialakulásának a története. A ma Dél-Szlovákiának nevezett terület nem „ősi szlovák föld,” a Csallóközben, Mátyusföldön, a palóc vidékeken, a Losonctól Tőketerebesig húzott vonaltól délre a Honfoglalás óta magyarok élnek. A világháborúban az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében a csehek és a szlovákok is az antant ellen harcoltak, az utóbbiak sok elismerést kiváltó bátorsággal. A bécsi parlament 1915-ben Párizsba emigráló képviselőjének, Masaryknak 1918. nyarára sikerült elfogadtatnia a Monarchia felosztásának a gondolatát, és a létrehozandó Csehszlovákia szövetségesként történő elismerését. Az 1918. november 3-án a győztes antant és Ausztria-Magyarország között megkötött fegyverszünetben már szerepelt a független Csehszlovákia és Jugoszlávia elismerése. A háború alatt Masaryk és elsőszámú munkatársa, Benes, amellett érvelt, hogy egy Magyarország nyugati részéből kihasított széles, minimum Győrig terjedő folyosó, „korridor” kösse össze a létrehozandó két új országot. Ezen felül igényelték a Dunától északra elterülő területet egészen Vácig, onnan pedig a Börzsöny, Mátra és Bükk hegységet is Miskolccal együtt. 1918. október 30-án Turócszentmártonban a Szlovák Nemzeti Tanács komoly viták után úgy döntött, hogy a szlovákok elválnak a magyaroktól és a csehek államához csatlakoznak. Döntő érv volt, hogy ezzel a győztes oldalhoz kerülnek, miközben Magyarországot megbüntetik. Az 1910-ben megválasztott budapesti Országgyűlés szlovák tagja, Milan Hodža (később csehszlovák miniszterelnök) 1918. december 6-án megállapodott a magyar kormány nevében eljáró Bartha Albert hadügyminiszterrel, hogy a két nép közti etnikai határtól, tehát a Pozsony-Bazin-Érsekújvár-Losonc-Kassa–Tőketerebes vonaltól északra átadják a közigazgatást a szlovákoknak. Prága, kivált külügyminisztere, a Párizsban tartózkodó Benes, azonban elutasította az ésszerű megegyezést. Ha ez a megállapodás maradt volna a két állam közötti határ alapja, az hosszú távra szólóan megalapozta volna az egymástól elváló magyarok és szlovákok jó viszonyát, s ma nem lenne köztünk vita a múltról, vagy a kisebbségi jogokról, mert sem a bécsi döntésre, sem a Benes-dekrétumokra nem került volna sor, hiszen nem lett volna Szlovákiában számottevő magyar kisebbség.

Benes stratégiai és politikai érveit méltányolva Clemenceau francia miniszterelnök és külügyminisztere, Pichon, „megfelezte” a cseh igények és a Hodža-vonal közti területet, s 1918. december 19-én önhatalmúlag megállapította, hogy „Csehszlovákia déli határa a Duna, majd az Ipoly folyó Rimaszombat városig, azután egyenesen halad nyugatról keletre az Ung folyóig, majd annak mentén a régi határig.” Ezt az antant budapesti képviselője, Vix alezredes december 23-án közölte Károlyival, aki ugyan tiltakozott, de elrendelte a terület kiürítését, sőt kategorikusan megtiltott minden katonai ellenállást. Károlyi ugyanis naiv módon bízott Wilson amerikai elnök elveiben, hogy a békekonferencián a nemzeti önrendelkezés érvényesülni fog, s így a magyarlakta területek elveszítésétől nem kell tartani. Benes 1919. február 8-án adta elő országa területi követeléseit a nagyhatalmak vezetői előtt, a fent említett, háború alatti program alapján. Lloyd George, a liberális brit miniszterelnök rákérdezett az igényelt terület etnikai összetételére. Benes erre azzal az abszurd állítással válaszolt, hogy ugyan elég sok elmagyarosított szlovák él ott, de 450 000 szlovák még így is Magyarországon maradna (ezt a légbőlkapott adatot a szlovák köztudat azóta ténynek veszi, holott a trianoni Magyarországon pontosan feleannyi volt a szlovák anyanyelvűek száma), a Csallóközre pedig azért van szükségük, hogy az új ország élelmiszerszükségletét onnan biztosíthassák. A konferencia a határjavaslat kidolgozását a négy győztes európai nagyhatalom képviselőiből álló albizottságra bízta. Ebben az amerikaiak mindvégig tárgyilagosságot mutattak és az etnikai elvet akarták érvényesíteni. A franciák – katonai és közlekedési szempontokra hivatkozva - nagyjából a mai határvonal mellett érveltek, a britek és az olaszok ettől északabbit javasoltak.

Eredetileg egyedül a franciák kívánták a Csallóközt Csehszlovákiának adni, de májusra a többiek meghajoltak az érv mellett, hogy a velük szövetséges, és a jövőben minden bizonnyal németellenes politikát folytató új állam csak legyen minél nagyobb és erősebb. Az új Európa stabilitásáért aggódó angol kormány egy darabig még ellenállt, és Budapestre, majd Prágába küldte Smuts tábornokot, a brit háborús kabinet dél-afrikai búr származású tagját. Kíséretében volt szakértőként a magyarokat bevallottan nem kedvelő, de mint igazi angol, „fair” módon eljáró Harold Nicolson is. A misszió találkozott Masaryk elnökkel is. Május 3-án Nicolson a következőt írta naplójába: „Prágában kértem Smutsot, hogy vegye rá Masarykot, ne követelje azt a szerencsétlen dunai szigetet. Smuts megtette. Masaryk hozzájárult, hogy amennyiben Pozsonynál a folyó túlpartján kapnak egy hídfőt, lemondanak a Csallóközről. Kértem Hardinge-ot [a brit külügyminiszter helyettesét], hogy vesse föl ezt az ajánlatot [a külügyminiszterekből álló] Tanácsban. Megtette, mégpedig igen ügyesen. Magam meg is szövegeztem egy határozatot ebben az értelemben. [A határozattervezet szövege a következő volt: ’A bizottság abból indul ki, hogy a Grosse Schütt sziget nem lesz része Cseh-Szlovákia területének, amennyiben cserében Pressburggal szemben egy kis területet megkap az új Köztársaság.’] Bánatomra azonban Pichon előszedte Laroche-t [a francia szakértő] és elmondatta vele, hogy Benestől azt hallotta, Smuts ’tökéletesen félreértette’ az öreg Masarykot. Az elnök csak annyit mondott, hogy Csehszlovákiában egyesek azt gondolják, ez [a területcsere] jó megoldás lenne, de a cseh kormány szerint ez nagyon rossz megoldás lenne. Attól tartok, hogy ez nem igaz. Csak tovább nőtt ellenszenvem Kramar iránt, aki Benes minden ronda lépése mögött ott áll. Mindketten a franciák zsebében vannak. A franciák most azt fogják nekik mondani, hogy ’hatástalanították’ a csehellenes intrikámat. Pedig nem intrika volt. A tizenegyedik órában tett erőfeszítés volt, hogy jóvátegyünk egy nyilvánvaló igazságtalanságot.”

Nicolsonnak alighanem igaza volt, hogy: „Masaryk elszólta magát és kormánya rákényszerítette, hogy cáfolja meg önmagát.” Az öt külügyminiszter május 8-án tárgyalta meg Csehszlovákia határait. Lansing amerikai külügyminiszter rezignáltan megállapította, hogy „minden egyes döntés Magyarország rovására történik, így kétmillió magyar román illetve cseh fennhatóság alá kerül!” – de Pichon francia külügyminiszter szenvedélyesen kiállt a csehszlovák területi albizottság javaslata mellett, Balfour – korábban brit konzervatív miniszterelnök – viszont hallgatott. Nyilvánvalóan nem kívánt harcba bocsátkozni liberális párti utódja elvei védelmében. A kormányfőkből álló Négyek Tanácsa 1919. május 12-én minden további vita nélkül jóváhagyta a Magyarország határaira vonatkozó döntéseket. Sokat nyomhatott a latban az is, hogy a csehek ekkor már birtokon belül voltak, be is rendezkedtek a decemberben nekik átadott területen, míg Magyarországon az aggodalommal párosuló megvetéssel fogadott Tanácsköztársaság kormányzott.

A rendszerváltozás óta Szlovákiában agressziónak szokták nevezni a Magyar Tanácsköztársaság északi hadjáratát, Kassa és Eperjes elfoglalását. Attól eltekintve, hogy ezt a csehszlovák hadsereg Salgótarján elfoglalására tett kísérlete váltotta ki, a békeszerződés megkötése előtt semmiképp nem minősíthető agressziónak a jogi értelemben még Magyarországhoz tartozó területek birtokbavételére tett kísérlet. Ráadásul a cél nem a történelmi Magyarország megőrzése, hanem tanács-államok rendszerének létrehozása volt, ezért Eperjesen egy különálló Szlovák Tanácsköztársaságot kiáltottak ki.

Mire a magyar békeszerződés formális megtárgyalására sor került, 1920-ban, addigra az egész rendezésből kiábrándult amerikaiak már otthagyták a békekonferenciát. Lloyd George brit miniszterelnök ugyan fölvetette, hogy „nem rendelkezhetünk emberekkel, mint a barmokkal. Nagyon rossz szolgálatot tennénk a szlovákoknak, románoknak, vagy a szerbeknek, ha nagyon is hazafias magyar lakosságot csatolnánk hozzájuk,” de a franciák elzárkóztak minden határmódosítástól, az angol szakértő pedig kifejtette, hogy a Csallóköz nélkül Pozsony és Komárom lakossága éhenhalna [sic!], onnan keletre pedig az Ipolyság-Kassa vasútvonal létfontosságú az új állam számára, ami kizárja az etnikai határ követését.

A Trianonban Magyarországra rákényszerített békeszerződés az állandó viták Erisz almáját vetette be Közép-Európa népei, Magyarország és szomszédjai közé. A színmagyar vagy majdnem színmagyar területek elvesztését a magyar társadalom nem tudta elfogadni, és ez meghatározta a külpolitikát. A nagyon tágan meghúzott határok, a nagyszámú elégedetlen kisebbség viszont arra késztette szomszédjainkat, hogy létrehozzák a Magyarországot mintegy gúzsba kötő „kisantant” szövetséget, és minden eszközzel magyar kisebbségük csökkentésére, lehetőleg felszámolására törekedjenek. A „győztes” és vesztes államok tartósított szembenállása nagyban megkönnyítette Hitlernek, majd Sztálinnak Közép-Európa leigázását.
1919 után az Osztrák-Magyar Monarchia utódállamaiban a kisebbségekkel szemben korábban elképzelhetetlen jogsértésekre került sor. A csehek nem váltották be a szlovákoknak és a ruszinoknak az autonómiára tett ígéreteiket, a magyarokat ért – dokumentált és igazolható - sérelmek listája pedig összehasonlíthatatlanul hosszabb, mint amit az 1918 előtti magyar politika ellen fel lehet hozni. A csehszlovák hatóságok nem törekedtek arra, hogy méltányos politikával a hozzájuk csatolt magyarokkal megkedveltessék az új viszonyokat. A földreform kifejezetten a magyar birtokosok ellen irányult, és az elvett területeken, a magyarlakta sávban cseh és szlovák telepesekkel új falvakat hoztak létre. Gazdasági diszkriminációval, magyar iskolák és intézmények megszüntetésével, szobrok ledöntésével, minden lehetséges módon megkeserítették a magyar kisebbség életét. A régi magyar kisebbségpolitika legélesebb külföldi bírálója, a Csehszlovákia létrehozásában jelentős szerepet játszó brit Seton-Watson (Scotus Viator) csalódottan figyelte védencei magatartását. Az 1928-as szlovákiai körutazásán tapasztaltak hatására hosszú memorandumot készített régi barátja, Masaryk elnök számára a magyar kisebbség helyzetéről. Megállapította, hogy az folyamatosan romlik. Többek között kiállt a helynevek, utcanevek, hivatalos hirdetmények kétnyelvűsége, a magyar többségű vidékeken a magyar nyelv széleskörű hivatalos használata, a közigazgatási egységeknek etnikai alapon történő kialakítása, a magyar nyelvű iskolarendszer teljes körű kiépítése és fönntartása, ezen belül egy magyar nyelvű egyetem létesítése mellett.6 Egy 1934-ben megjelent tanulmányában megállapította: "A nemzeti kisebbségek beolvasztására irányuló törekvések, mint az iskolák, a kulturális és nyelvi lehetőségek korlátozása, a szép szavak mögött gyakran, bár nem mindig megbúvó asszimilációs törekvések, amelyek jóval általánosabbak, mint ahogy a közvélemény gondolja, Európa jelentős részét nyugtalanságban tartják. Többre van szükség, mint a fennálló kisebbségvédelmi szerződések [az 1919-ben a békeszerződésekbe foglalt kötelező normák] betartása, noha ez lenne az első, elengedhetetlen lépés. Minden esetben ki kellene terjeszteni ezeket a szerződéseket a maximumra." E tanácsoknak nem lett semmi foganatja. Ezek után lehet-e csodálkozni, hogy a csehszlovákiai magyarok, akik megkérdezésük nélkül, akaratuk ellenére lettek Csehszlovákia (másodosztályú) állampolgárai (közel százezer ottani illetőségű ezt a státust sem kapta meg), kitörő örömmel fogadták az 1938. november 2-i bécsi döntést, visszakerülésüket az anyaországhoz?

A mai szlovák érvelésekben kiemelten szerepel, hogy 1938. őszén Magyarország agressziót követett el Csehszlovákiával szemben. A magyar kormányok 18 éven át a határ békés revízióját követelték. Az 1938. szeptemberi négyhatalmi müncheni szerződés függeléke úgy rendelkezett, hogy Csehszlovákia és Magyarország kétoldalú tárgyalásokon rendezze a határvitát. A tárgyalások során, végső ajánlatként 1938. október 22-én Csehszlovákia, a már autonóm szlovák kormány belegyezésével, felajánlotta 11,300 km2, 740,000 lakos átengedését. Mivel ebben nem volt benne az akkoriban közel felerészben magyar lakosságú Kassa, a magyar ellenjavaslat nyolc vitatott térségre népszavazást kért, elvetése esetén pedig nemzetközi döntőbíráskodást. (Kezdetben a magyarok ebben Anglia és Franciaország részvételét is kívánták, de ezt sem Németország, sem a két nyugati demokrácia nem fogadta el; ezután magyar részről felmerült Lengyelország bevonása, amit a szlovákok utasítottak el.) Prága ekkor a német-olasz döntőbíráskodást választotta, annál is inkább, mivel Ribbentrop német külügyminiszter Kassát (négy további várossal együtt) előzetesen a szlovákoknak ígérte – bennük már a megbízható csatlóst látta. Ilyen előzmények után került sor Bécsben a német-olasz döntőbíráskodásra. Az ismert eredmény, 12,700 km2 és 1,030,000 lakos Magyarországnak ítélése, jelentős mértékben Ciano olasz külügyminiszter kiállásának köszönhető. Ezt semmilyen tárgyilagos elemzés nem minősítheti magyar agressziónak, hiszen mindkét fél kérte és elfogadta. A kérdéses területen, amit 1919-ben csak a győztesek elfogult döntése adott Csehszlovákiának, 830,000 magyar élt, valamint 140,000 szlovák és 20,000 német. A döntést követően az 1919 után betelepítettek, a „kolonisták” eltávoztak, többségük önként, a maradék az új hatóságok határozata alapján, de vagyonukat, értéktárgyaikat magukkal vihették. A magyar hadsereg bevonulását általános lelkesedés fogadta, bár egy-két sajnálatos incidensre sor került. Csak Slota lázálmaiban szerepel, hogy a magyarok kegyetlenkedtek, rémtetteket követtek el. Agressziónak, katonai támadásnak legfeljebb az minősíthető, hogy amikor 1939. március 15-én, egy nappal Szlovákia függetlenségi nyilatkozata után, a magyar honvédség elfoglalta Kárpátalját, mintegy 20 km mélységben behatolt a szlovák területre, és az Ungvárra vezető vasútvonal biztosítására hivatkozva azt Magyarországhoz csatolták.

Nem Magyarországon múlott, hogy napjainkban ismét előtérbe kerültek a Benes-dekrétumok. Ezek tartalmát Szlovákiában nem szokták ismertetni, így a legtöbb szlovák nem is tudja, hogy ezek nem a határról és még nem is a kitelepítésről szóltak, hanem minden magyar nemzetiségűt megfosztottak az állampolgárságtól, földjétől, házától, állásától, nyugdíjától, bankbetétjétől. Bezárták az összes magyar iskolát, a tanárokat kiutasították az országból, betiltották a magyar nyelv használatát (még a templomokban is), a magyar diákokat kizárták a felsőoktatásból. A csehszlovákiai magyarok 1945-ös jogfosztását, majd kitelepítését azóta azzal próbálják igazolni, hogy Csehszlovákia német és magyar népessége elárulta hazáját és felelős az ország II. világháború alatti sorsáért. Eltekintve attól, hogy e két kisebbség sosem akart csehszlovák állampolgárrá válni, Münchenben a négy nagyhatalom döntött a határ megváltoztatásáról, az ország 1939. márciusi felszámolásához pedig Hitlernek nem a magyarok, hanem a szlovák pártok asszisztáltak, élükön a Szlovák Néppárttal. Az Andrej Hlinka katolikus pap által vezetett szlovák autonomisták eredendően nem náci-barátok voltak, hanem cseh-ellenesek, mivel Prága megtagadta tőlük a szlovákok önálló nemzetként történő elismerését, de Hlinka halála után a párt vezetői örömmel fogadták el Hitler ajánlatát, hogy nyilvánítsák ki Szlovákia függetlenségét. Talán még Szlovákiában is tudják, hogy egy nappal az 1939. március 15-i prágai német bevonulás előtt Pozsonyban a szlovák parlament kikiáltotta Szlovákia függetlenségét, amit Hitler azonnal garantált. Nem kívánom itt részletezni, milyen hűséges szövetségese volt a náci Németországnak a Tiso-vezette Szlovákia, és milyen bűntetteket követett el zsidó származású lakosságával szemben. Az viszont jóval több volt, mint „felháborító pimaszság,” hogy a háború végén a magyarokat kollektíven háborús bűnösnek nyilvánították, és jelentős részüket kitelepítették az országból, miközben a szlovákok győztesnek lettek kikiáltva, és gyakran korábban háborús bűnöket elkövető Hlinka-gárdisták követtek el súlyos atrocitásokat a magyarok ellen.

A győztes nagyhatalmak közül az Egyesült Államok és Nagy-Britannia ugyan 1942-re visszavonta az I. bécsi döntés elismerését, de kívánatosnak tartotta a Trianonban megállapított magyar-csehszlovák határ módosítását – az etnikai elvnek megfelelően – Magyarország javára. Ezt azonban Csehszlovákia kategorikusan elutasította, noha 1940. április 5-én még maga Benes is úgy nyilatkozott, hogy „Szlovákiában nem kapjuk vissza egészen a régi határainkat, de nem is érdekünk, hogy újból elrontsuk viszonyunkat a magyarokkal. Főleg azért nem, mert így indokolja a szlovákok viselkedése a múltban és a jelenben.” Miután azonban 1943-ban megkapta Sztálin támogatását az összes német és magyar kitelepítéséhez, már arról sem volt hajlandó tárgyalni, hogy ha nem akar országában magyarokat, akkor területükkel együtt váljék meg tőlük. A szövetségesek 1945. júliusi potsdami konferenciája nem hagyta jóvá a magyarok kitelepítését, de Benes embertelen intézkedései ellen nem lépett fel, azokat csupán azzal próbálta enyhíteni, hogy mindkét kormányra nyomást gyakorolt a lakosságcsere érdekében.

Az 1956-os magyar forradalom idején Csehszlovákia kormánya minden lehetséges módon támogatta a szovjet beavatkozást és Kádár bábkormányát. Ezt azonban magyar részről sosem tekintettük a cseh vagy a szlovák nép által okozott sérelemnek. Ezért is érthetetlen, hogy egyes szlovákok a Varsói Szerződés Csehszlovákia ellen 1968-ban elkövetett agresszióját, amelyben magyar csapatok is részt vettek, a mai Magyarország szemére vetik. A magyar társadalom színe-java ezt azonnal nyíltan elítélte, Horn Gyula pedig a rendszerváltozás után az akkori állampárt tagjai nevében bocsánatot kért érte.

Ma a demokratikus országokban az egykori konfliktusok, a régi sérelmek nem okoznak komoly feszültségeket sem az egyes országokon belül, sem a szomszédok között. Ez elsősorban az elmúlt évtizedek felvilágosult, a kisebbségekkel szemben türelmes és nagyvonalú politikájának köszönhető, Kanadától Skandinávián és Spanyolországon át a német- francia és az olasz-osztrák viszonyig. 1990-ben erősen reméltem, hogy Közép-Európa is erre az útra tér. Amíg Meciar uralta a szlovák politikát, addig a magyarok és a szlovákok között ez nem történt meg. Pár évvel ezelőtt ígéretes közeledés kezdődött, de ez mostanában megfordulni látszik – nem a magyar fél hibájából. A látszólag történeti viták nem a történészektől, hanem a politikusoktól indulnak ki, rajtuk múlik a fordulat is. A történész-szakma persze sokat segíthet. Már említettem, hogy fiatal magyar történészek – Kollai István, Vesztróczy Zsolt, Zahorán Csaba és mások – ennek érdekében milyen elismerést megérdemlő módon fáradoznak, és újabban szlovák részről is partnerre találtak: Román Holec, Katarina Zavacká és Štefan Šutaj, a Szlovák Tudományos Akadémia tagja, a Szlovák-Magyar Történészbizottság elnöke, korrekt írásokat publikál a közös történelemről. Brüsszel, az Európai Unió és az Európa Parlament sokat tehet – ha akarja – a helyzet megváltoztatása érdekében, feltéve hogy hajlandó állást foglalni és elítélni a szükségtelen és indokolatlan provokatív lépéseket. Szükség van az olyan intézmények közreműködésére is, mint az Európa Tanács, az UNESCO, a nemzetközi vagy kétoldalú keretek között lefolytatandó tankönyv-egyeztetések, a türelmetlenség és előítéletek ellen szervezett nemzetközi kampányok, amelyekbe bele kellene foglalni a fellépést minden történelmi torzítás és kútmérgezés ellen. A munkát azonnal meg kellene kezdeni az iskolákban, az egyetemeken, a diákcsere-programokban, mindenek előtt pedig a sajtóban és a televíziós csatornákon.

A harmonikusnak ma nem nevezhető magyar-szlovák viszony megjavításához a jó szándék nem elegendő, tettekre van szükség. De magyar részről 1990 óta számtalan gesztus történt: szlovák politikusok gyakori meghívása az Antall-kormány részéről; önmérséklet a vízlépcső-vitában, beleértve a Duna jogsértő elterelésére adott válaszlépéseket; Szlovákia függetlenségének támogatása és elismerése. A Meciar-kormánynak a magyar kisebbség elleni intézkedéseit természetesen opponáltuk, mégsem késleltettük Szlovákia felvételét az Európa Tanácsba; 1995-ben a szlovák igényeket messzemenően figyelembe vevő alapszerződést kötött a Horn-kormány; az Orbán-kormány segített feloldani Szlovákia nemzetközi elszigeteltségét az 1998-as ottani kormányváltás után, ezzel nagyban elősegítve a NATO-ba történő meghívást. Ezeket a lépéseket Szlovákiában szinte észre sem vették, nem honorálták, viszonzás nélkül maradtak. A legújabb magyarellenes szlovák offenzíva azonban tiltakozásra késztette a szlovákiai társadalom számos tagját. 2007. október 12-én a liberális Sme napilapban száz tekintélyes értelmiségi – köztük Martin Bútora szociológus, legutóbb köztársasági elnökjelölt, Martin Simecka, a lap főszerkesztője, Szigeti László könyvkiadó – emelte fel tiltakozó szavát a feszültséget élező lépések ellen. Noha szlovák részről sokan megpróbálják elhitetni önmagukkal és a külvilággal, a vita ma nem a határ körül folyik. Ez ma egy belső határ két uniós ország között, tiszteletben tartására Magyarország elkötelezte magát számos nemzetközi dokumentumban. A vita csak látszólag zajlik Magyarország és Szlovákia politikusai között, a kulcskérdés valójában az, milyen politikát folytat Szlovákiában a többségi nemzet az 1919-ben hozzájuk csatolt, tehát reájuk bízott magyarokkal szemben. Amint a szlovákok felhagynak az országukban élő magyar közösség hátrányára folytatott, a beolvasztást célzó politikával, és tiszteletben tartják annak nyelvét, kultúráját, követve a dél-tiroli modellt, a viták el fognak simulni és a feszültségek el fognak tűnni.


Jeszenszky Géza

A felhasznált szakirodalom legfontosabb tételei:
Balassa Zoltán: Dva národy v jednej domovine. Toronto – Buffalo: Editura MATTHIAS CORVINUS, 2004. [Magyarul:] Két nemzet a Kárpát-medencében. A szlovákok története. http://www.corvinuslibrary.com/cseh/balassa.pdf
Borsody István: Magyar-szlovák kiegyezés. A cseh-szlovák-magyar viszony utolsó száz éve. Budapest: Officina, 1945.

Käfer István: Dona nobis pacem : magyar – szlovák kérdések. – Piliscsaba : PPKE BTK, 2005.

Kovac, Dusan: Szlovákia története. Pozsony: Kalligram, 2001.

Szarka László: A szlovákok története. Budapest, Bereményi, [1993.]
Vadkerty Katalin: A kitelepítéstől a reszlovakizációig. Trilógia a csehszlovákai magyarság 1945 - 1948 közötti történetéről. Pozsony: Kalligram, 2001.



HÍREK
Felvidéki magyar térkép
- 2009.05.20.





Magyar élettér autóatlasz
- 2009.05.20.





Történelmi emlékesztető
- 2009.05.19.

Felvidék
Honföldünk


Nemzeti dal
- 2009.03.14.

LINK KLIKK: Esküszünk,
hogy rabok tovább
nem leszünk


Utassy József gondolata
- 2009.03.15.

Én szemfedőlapod lerántom:
Kelj föl és járj, Petőfi Sándor!
Zúg Március, záporos fény ver,
Suhog a zászlós tűz a vérben.
Hüvelyét veszti, brong a kardlap:
Úgy kel föl, mint forradalmad!
Szedd össze csontjaid, barátom:
Lopnak a bőség kosarából,
A jognak asztalánál lopnak,
Népek nevében! S te halott vagy?!
Holnap a szellem napvilágát
Roppantják ránk a hétszer gyávák.
Talpra Petőfi! Sírodat rázom:
Szólj még egyszer a Szabadságról!


A Szent Korona Őrzője
- 2009.03.11.

A Szent Korona Őrzőjének Eskü alatt tett Nyilatkozata.



Új menü
- 2009.02.27.


- Autonómia hírek máshonnan
- Mi az autonómia?
- Az autonómia kivívásának a formái
- Decentralizált autonómia
- A kisebbségi autonómia (működő
modellek, magyar elképzelések)

- Az autonómia és az új világrend
- Felvikéki hírek
- Preambulum
- Aláírásgyűjtés az autonómiáért
- A szlovák alkotmány nem tiltja az autonómiát
- A felvidéki magyarok történelme
- Csehszlovákiai kisebbségi szerződés
- Beneš-dekrétumok
- Szlovákiai nyelvtörvény
- Polgártársaim, barátaim
- Múlt, jelen, jövő
- Szlovákok igazi történelme
- Dálesz
- Erdélyi hírek
- Erdély és Székelyföld autonómiája
- Vajdasági hírek
- Vajdasági autonómiaterv
- Kárpátaljai hírek
- Kárpátaljai autonómiatervek
- Kárpátaljai autonómia-koncepciók
- A KÁRPÁTALJAI MAGYAR AUTONÓMIA
- Horvátország, Szlovénia,
Ausztria hírek

-

- Magyarországi autonómiahírek
- Magyar címer története
- 1868-as kisebbségi törvény
- Miért a 20. század?
- Autonómiák Európában

- English news
- Observations on the Beneš Decrees
- EÚ-us hírek
- Finn autonómiamodell
- Dél-Tirol és Korzika autonómiája
- Katalán autonómia
- Baszk autonómia
- Kínai autonómia - Másfajta autonómiák
- Saját írásaink
- Rólunk írták
- Az Emberi Jogok
Egyetemes Nyilatkozata

- A modern szabadságjogok
- Kirándulások a Zsitva folyócska
mentén

- Mátyusföld és Csallóköz,
Dunamenti-síkság
- Nem igaz
- Egy város a Duna két patján
- Slovenské aktuality
- Autonómia SK
- Commora Aula články
- Okolo autonómie Text
- Slováci a maďari jedna rodina
- Štúr a autonómia
- Fantázia képek
- Komáromi képek
- Olimpia 2016 Commora Aula
- Gondolatok


Történelmi párhuzam
- 2009.03.05.

Stefan Marko Daxner: "Magyarország számunkra csak annyiban létezik, amennyiben benne elismerést nyerünk." (1861)
most mi is megfogalmazzuk ugyanezt
Bósza János: "Szlovákia számunkra csak annyiban létezik, amennyiben benne elismerést nyerünk. (2009)"


Az önrendelkezésről
- 2009.03.05.

Aki esetleg mégis úgy gondolná, mi köze mindehhez, annak ajánlanám szíves figyelmébe Martin Niemüller, a német protestáns lelkipásztor gondolatait.
"Amikor elvitték a kommunistákat, én hallgattam, mert nem voltam kommunista. Amikor elvitték a szociáldemokratákat és a szakszervezeti embereket, én hallgattam, mert sem szociáldemokrata, sem szakszervezeti ember nem voltam. Amikor eljöttek és elvitték a zsidókat, én hallgattam, mert nem voltam zsidó. És amikor eljöttek és elvittek engem, már nem maradt senki, aki szólhatott volna értem."


Vígh Károly
- 2009.03.05.

„Magyarországon és máshol is (Szlovákiában is- a szerk. megj.) láttuk és megéltük, hogy a történelmi traumák és frusztrációk önsajnálatból történõ ápolása a nemzetekbõl a legrosszabb erõket szabadítja fel, amelyek csak a katasztrófát ismerik, és csak ebbõl táplálkoznak. Miért nem vagyunk képesek valami újat, reménytelibbet kezdeni?- kérdezi Churchill…”

Az élet
- 2009.03.02.

Az élet egy nagy cirkusz, ahol tanár a bohóc és nebuló a közönség.

Cikkajánló:
- 2009.03.01.

Slota sértegethet minket, klikk a képre





Autonómia terv. klikk a Commora képre
- 2006.09.01.








Szavazás a Commora Aula honlapról
- 2006.12.08.

Szavazás!

Indult 2006.11.10-én
- 2006.11.11.

Felmérés
Kell-e nekünk az autonómia

Igen minél hamarabb
Igen, de majd később
Igen, ha a szlovákok is akarják
nem tudom
Nem, mert úgyse lehet
Nem, mert rossz az időzítés
Nem, mert nincs rá szükség


Véletlen link.



Kukac.sk link felvidéki magyar fórum
- 2007.12.15.









Rovásírás
- 2007.06.09.





Újévi mondóka
- 2008.01.01.

Adja a Teremtő, hogy -
Minden rügyed megfakadjon!
Minden magod kihajthasson!
Minden dalod szívből jöjjön!
Minden napod tündököljön!
Minden szájat etethessél!
Minden élőt szerethessél!
Minden mi él üdvözöljön!
Minden álmod teljesüljön!
Minden bánat odébbálljon!
Minden csoda megtaláljon!
Minden napod egészségben,
Minden perced békességben
Teljen, az új esztendőben!
Úgy legyen!
Varga Ibolya


Lao Ce
- 2008.01.24.

Egy bölcs hadvezér azt mondotta:
"Mint a vendég, nem mint a gazda:
nem vonulok hüvelyknyit előre,
inkább egy lábnyit vissza."
Ez a tétlen cselekvés,
az erőszak nélküli siker,
az ellenség nélküli háború,
a fegyvertelen győzelem.
Harcban az ellenség ócsárlása
megsérti az út-at;
ha két hadsereg összecsap,
a kíméletesebb győzelmet arat.


Szlovák-magyar barátság
- 2009.03.14.

LONG LIVE

Szózat
- 2009.03.14.

LINK KLIKK: Szózat
Szózat ének


Vörösmarty Mihály Szózat
- 2009.03.14.

Hazádnak rendületlenül
Légy híve, oh magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.

Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszú harc alatt.

És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.

S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
"Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!"

Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erő,
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.

Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.

Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sülyed el,
Népek veszik körul,
S az emberek millióinak
Szemében gyászköny ül.

Légy híve rendületlenül
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.

A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.


Hun imádság
- 2009.03.14.

Kr.u. 410-460-ban keletkezett. Hun ezüstveretes szíjvégen rovásírással írva, a Kijevi Nemzeti Múzeumban van. A kijevi múzeumban őrzött hun övvereten, szíjvégen levő rovásírásos ima gyönyörű.

HUN IMÁDSÁG

MIATYÁNK ISTENÜNK
BENNÜNK VAN ORSZÁGOD.
ELŐTTÜNK SZENT NEVED
TÖRVÉNY AKARATOD.

MINDENNAPUNK GONDJÁT,
MAGADON VISELED.
BŰNEINKET MINT MÁSNAK,
NEKÜNK ELENGEDED.

TE KEZED VEZET
KÍSÉRTÉSEKEN ÁT,
S LEFEJTED RÓLUNK
GONOSZ JÁRMÁT.

TIÉD A NAGYVILÁG
ÖSSZES HATALMA, ÜDVE,
MINDÖRÖKTŐL KEZDVE,
LEGYEN MINDÖRÖKRE.


Petõfi Sándor: A szájhõsök
- 2009.03.17.

Meddig tart ez őrült hangzavar még?
Meddig bőgtök még a hon nevében?
Kinek a hon mindig ajkain van,
Nincsen annak, soha sincs szivében!
Mit használtok kofanyelvetekkel?
Évrül-évre folyvást tart a zaj,
És nem ott-e, ahol volt, a nemzet?
Nincs-e még meg minden régi baj?


Tenni, tenni! a helyett, hogy szóval
Az időt így elharácsoljátok;
Várva néz rég s oly hiába néz az
Isten napja s a világ reátok.
Nyujtsátok ki tettre a kezet már
S áldozatra zsebeiteket,
Tápláljátok végre a hazát, ki
Oly sokáig táplált titeket.



Áldozat s tett, ez a két tükör, mely
A valódi honfiút mutatja,
De ti gyáva s önző szívek vagytok,
Tettre gyávák s önzők áldozatra.
Hiszem én, hogy mint a fák tavasszal,
Megifjodnak a vén nemzetek,
De ti hernyók új lombot nem adtok,
Sőt a régit is leeszitek.



S oh mi vakság! fölemelte még a
Népszerűség őket paizsára,
Az elámult sokaság, miképen
Megváltóit, karjaiba zárja.
Megváltók? ők a hon eladói,
Elveszünk ez ordítók miatt...
Rólok tudja ellenünk, hogy félünk,
Mert a félénk eb mindég ugat.



Én ugyan nem állok a sereghez,
Mely kiséri őket ujjongatva,
És ha egykor közibök vetődöm,
Nem egyébért lépek e csapatba,
Csak azért, hogy fölfordítsam majd ez
Ál nagyok győzelmi szekerét,
S haragomnak ostorával vágjam
Arcaikra a bitó jelét!

Petőfi Sándor


Soviniszta
- 2009.03.26.

Illyés Gyula szerint patrióta az, aki jogot véd, soviniszta az, aki jogot sért.

Táncsics Mihály:
- 2009.03.30.

Az egyenlő szabadság
és az egyenlő jogok teszik
a forrást, melybül
mindenki egyaránt
meríthet jólétet,
bolgogságot, áldást.


József Attila
- 2009.04.03.

«az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétségben vagyunk.»
(József Attila)


A harc, melynek nincs győztese
- 2009.05.18.

Miért ne-ken

Nyelvlecke
- 2009.05.18.

Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke

2009.3.11
Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke

Egyik olaszóra során,
Ím a kérdés felmerült:
Hogy milyen nyelv ez a magyar,
Evrópába hogy került?

Elmeséltem, ahogy tudtam,
Mire képes a magyar.
Elmondtam, hogy sok, sok rag van,
S hogy némelyik mit takar,

És a szókincsben mi rejlik,
A rengeteg árnyalat,
Példaként vegyük csak itt:
Ember, állat hogy halad?

Elmondtam, hogy mikor járunk,
Mikor mondom, hogy megyek.
Részeg, hogy dülöngél nálunk,
S milyen, ha csak lépdelek.

Miért mondom, hogybotorkál
Gyalogol, vagy kódorog,
S a sétáló szerelmes pár,
Miért éppen andalog?

A vaddisznó, hogy ha rohan,
Nem üget, de csörtet - és
Bár alakra majdnem olyan
Miért más a törtetés?

Mondtam volna még azt is hát,
Aki fut, mért nem lohol?
Miért nem vág, ki mezőn átvág,
De tán vágtat valahol.

Aki tipeg, mért nem libeg,
S ez épp úgy nem lebegés, --
Minthogy nem csak sánta biceg,
S hebegés nem rebegés!

Mit tesz a ló, ha poroszkál,
Vagy pedig, ha vágtázik?
És a kuvasz, ha somfordál,
Avagy akár bóklászik.

Lábát szedi, aki kitér,
A riadt őz elszökell.
Nem ront be az, aki betér . . .
Más nyelven, hogy mondjam el?

Jó lett volna szemléltetni,
Botladozó, mint halad,
Avagy milyen őgyelegni?
Egy szó - egy kép - egy zamat!

Aki "slattyog", mért nem "lófrál"?
Száguldó hová szalad?
Ki vánszorog, mért nem kószál?
S aki kullog, hol marad?

Bandukoló mért nem baktat?
És ha motyog, mit kotyog,
Aki koslat, avagy kaptat,
Avagy császkál és totyog?

Nem csak árnyék, aki suhan,
S nem csak a jármű robog,
Nem csak az áradat rohan,
S nem csak a kocsi kocog.

Aki cselleng, nem csatangol,
Ki "beslisszol", elinal,
Nem "battyog" az, ki bitangol,
Ha mégis: a mese csal!

Hogy a kutya lopakodik,
Sompolyog, majd meglapul,
S ha ráförmedsz, elkotródik.
Hogy mondjam ezt olaszul?

Másik, erre settenkedik,
Sündörög, majd elterül.
Ráripakodsz, elódalog,
Hogy mondjam ezt németül?

Egy csavargó itt kóborol,
Lézeng, ődöng, csavarog,
Lődörög, majd elvándorol,
S többé már nem zavarog.

Ám egy másik itt tekereg,
-- Elárulja kósza nesz -
Itt kóvályog, itt ténfereg. . .
Franciául, hogy van ez?

S hogy a tömeg mért özönlik,
Mikor tódul, vagy vonul,
Vagy hömpölyög, s mégsem ömlik,
Hogy mondjam ezt angolul?

Aki surran, miért nem oson,
Vagy miért nem lépeget?
Mindezt csak magyarul tudom,
S tán csak magyarul lehet. . .!



A magyar nyelv szépségeiről sokat lehetne beszélni, hiszen nem csak Európában számít egyedülállónak. Az angolok például már nem értik Shakespeare 1600-as évek körül íródott műveit, azok eredeti nyelvezetét "óangolnak" nevezik. Érdekes belegondolni, hogy az azóta eltelt majd' 400 évben mennyit változott a nyelvük. Velük ellentétben azonban mi, magyarok a mai napig megértjük pl. az Ómagyar Mária Siralom 1300as évekre datált hangzását.
...és, hogy mit mondanak a külföldiek a magyar nyelvről? Néhány idézet:

Grimm Jakab meseíró (XIX. század), aki egyben az első német tudományos nyelvtan megalkotója is: "a magyar nyelv logikus és tökéletes felépítése felülmúl minden más nyelvet".

N. Erbersberg bécsi tudós (XIX. század): "Olyan a magyar nyelv szerkezete, mintha nyelvészek gyülekezete alkotta volna, hogy meglegyen benne minden szabályosság, tömörség, összhang és világosság."

George Bernard Shaw drámaíró (az amerikai CBC-nek adott interjújában sokkal bővebben kifejtve) mondta: "Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az ér zelmek titkos rezdüléseit."

Grover S. Krantz amerikai kutató: "A magyar nyelv ősisége Magyarországon /.../ meglepő: úgy találom, hogy átmeneti kőkori nyelv, megelőzte az újkőkor kezdetét /.../ az összes helyben maradó nyelv közül a magyar a legrégebbi."

Ove Berglund svéd orvos és műfordító: "Ma már, hogy van fogalmam a nyelv struktúrájáról, az a véleményem: a magyar nyelv az emberi logika csúcsterméke." (Magyar Nemzet 2003. XII. 2. 5. o.)

Teller Ede atomfizikus halála előtt pár évvel ezt mondta Pakson: "...Új jeles felfedezésem, miszerint egy nyelv van, s az a magyar." (Mai Nap, Budapest, 1991. 9.)
Nem különös-e, hogy a magyar tudomány minden erőt bevetve igyekszik lefokozni a magyar nyelvet, ám a külföldi szakvélemények ennek az ellenkezőjét hangsúlyozzák: nyelvünk egyedülálló nagyszerűségét, ősiségét, mi több, van ki a magyar nyelv Kárpát-medence-i ősi volta mellett is kiáll.
A genetikai eredményekből már tudjuk: teljes joggal.)

De ne csak a nyelvünket, hanem annak teremtő erejére vonatkozó véleményekre is figyeljünk:

Isaac Asimov scifi író: "Az a szóbeszéd járja Amerikában, hogy két intelligens faj létezik a földön: emberek és magyarok."

Enrico Fermi olasz atomfizikustól mikor megkérdezték, hogy hisz-e az űrlakókban, azt válaszolta: "Már itt vannak, magyaroknak nevezik őket!"

A magyar anyanyelvű nagy matematikusok is többször vallották: hja, magyar anyanyelvvel könnyű nagy matematikusnak lenni.
/VARGA CSABA : Mire lehet büszke a magyar (részlet)/
És ami mosolyt csalhat az arcotokra: Gyimóthy Gábor (Firenze 1984. X. 12.) Nyelvlecke című írása. Figyeljétek meg, hogy a mozgást kifejező igére hányféle szinonimát használ! Már kétszer is nekiugrottam, hogy átszámoljam, de egyszer 63 jött ki, másszor meg 81 - de talán a számok annyira nem is lényegesek, mint a magyar nyelv gazdagságának ténye. Talán nincs is a földön még egy ilyen nyelv, mint a mienk! Szerintem joggal lehetünk büszkék rá.
Forrás: Transylvania, 40 évf. 2. szám.
beküldő: olvasó



Ez a honlap a Commora Aula magántulajdona