Magyar prófétai sors Erdélyben
Magyar prófétai sors Erdélyben
2007.8.22
Gergely István „Tiszti” csíksomlyói plébános,
a Gyergyószentmiklós melletti III. EMI-táborban tartott előadást.
Egy esélyünk van: az újjászületés
Próféta az az ember, aki üzenetet kap és annak a hírül adásával szolgál. Nagyon fontos, hogy ha megkapta az üzenetet, legyen is bátorsága azt továbbadni akkor is, ha tudja, mi lesz annak a következménye és mi lesz az ő további sorsa. Jézust megkeresték Nagypéntek előtt, hogy vállaljon élete végéig egyetemi tanári beosztást és hirdesse az ő tanait Edesszában, hiszen Jeruzsálemben úgyis az életére törnek, de ő visszautasította a kényelmes polgári életet, és vállalta sorsát, mert megkapta és felismerte az üzenetet és tudta, hogy azt neki hírül kell adnia, akár alkalmasnak érzi az időt és őt magát erre, akár nem.
Mindig több, mindig él, ha egyszer el is hangzott. Isten nevében szól a próféta és az Ige, aki a történelem irányítója. A prófétai szó a történelemben gyökerezik, Isten szándéka szerint értelmezi a jelen helyzetet is. Válságos pillanatokban szól és a jövőbe mutatva hívja népét a megtérésre. Nekünk is egyetlen esélyünk van: hogyha újjászületünk, hogyha megtérünk. Ha megállunk, magunkba szállunk, MAG-ba szállunk, és amikor eljön az idő, akkor kitörünk ebből a MAG-állapotunkból, és meghozzuk a termést. A magyar nemzetnek is csak egy esélye van, ha MAG-ába száll, ha megtér, ha újjászületik.
Ennek egyik gyümölcse az kellene legyen, hogy lassan-lassan, őszintén törekszünk az egységre. Ezt a tábort jobboldali tábornak nevezik, de vannak táborok, amelyeket baloldalinak. Valahogy úgy kellene együtt legyünk, mint a jobb kezünk és a bal kezünk, a jobb lábunk és a bal lábunk. Ha ezeket az igéket megértjük jobb- és balfelől egyaránt, akkor valahol mindenki megindul az egység irányába, és vállalja az újjászületést, a megtérést és ennek a nehézségeit, illetve kihívásait.
A próféta a jövendőbe tekint, de nem jövendőmondó, és figyelmeztet, hogy ne emberi szövetségre támaszkodjunk. Hagyni kell Istent cselekedni, aki a történelmet teljesíti. Mi csak alkalmas vagy alkalmatlan eszközök vagyunk az Ő kezében.
A vele való kapcsolat határozza meg a jövendőt: ha jó a kapcsolatunk vele, akkor van jövőnk, de ha megromlott a fentiekkel a kapcsolatunk, akkor azt kell helyrehozni, hogy legyen holnapunk. Nincs más erő, legyen az civil vagy politikai, ami össze tudna fogni bennünket. Ez az üzenet, ha az ember magába száll, mindenkinek a lelkében megszólal, csak őszintének kell lenni. Jézus és minden próféta titka az Atyával való élő, személyes kapcsolat, olvassuk János evangéliumából.
A prófétai hirdetés nem ítélet, hanem megtérésre való meghívás. Ilyen a gyónás is, ahol az embert nem elítélik, hanem felmentik. Így kellene viszonyulnunk egymáshoz mindenkor.
A vezetőnek nem a közösség tartalékainak felélése a feladata
Melyik az a civil szervezet, melyik az a vezető, aki meri tényleg vállalni közösségének, népének a sorsát és szolgálatát? Minden családapának és közösségi, szervezeti vezetőnek tudnia kell, hogy ő nem azért került oda abba a székbe, abba a pozícióba, hogy a nyájnak, az ő közösségének a zsírját, gyapját, húsát felélje, hanem hogy őket szolgálja. Mikor eljutunk ide, akkor lesz a magyar sors jobb, akkor kerülünk olyan helyzetbe, mikor a futball-labdát be tudjuk rúgni a kapuba, nem fölé vagy melléje.
Nem azért forog népünk veszélyben, mert egyedül van a Kárpát-medencében a szláv és román tengerben, mert idegen a latin és a germán világnak – ezek nem kellene hogy veszélyeztessenek bennünket. Nem a nemzeti nagy remények, a hatalom a fő erő, hanem a lelki légkör. Ez az a nagy dolog, ami hiányzik ma az életünkből és ez veszélyeztet bennünket, nem az, hogy idegen népek vesznek körül.
Mert ha mi lélekben megváltozunk, újjászületünk, úgy tudunk majd viszonyulni ezekhez az emberekhez, ezekhez a népekhez, közösségekhez, hogy egyszerűen meglepődnek, megdöbbennek, hogy hát ezek ilyen jó emberek? Képesek még minket is szolgálni, mindazok ellenére, hogy századok vagy évtizedek óta őket bántottuk? Csak úgy tudjuk megváltoztatni ezt a hangulatot, ha mi ezeket a népeket is szolgáljuk, szeretjük, de erre csak akkor leszünk képesek, hogyha mi megtérünk, újjászületünk. Felemeljük a lelkünket és megszentelve visszakapjuk.
A terméketlenné vált fát, szőlőt kivágják, mert nincs mit kezdeni vele. Gondoljunk arra, hogy egészen Mátyásig micsoda diadalmenetben és -léptékben zajlott a mi közösségünk élete. Akkor következett be a törés, amikor Corvin Mátyást meggyilkolták. Vagy amikor Rákóczi elindult egy másik keresztény ország ellen. Ekkor törik meg valami a magyarság életében, azóta már ötszáz esztendeje nyögünk és kínlódunk. Elég volt, újra észhez kell térnünk, magunkhoz kell térnünk, különben a szőlőtövet, a fát kivágják. Van még bennünk erő, a MAG-ban van erő, hogy kifejlődjön és megteremje a gyümölcsöt.
Amikor egy nép zsellérré válik és küldetésének méltóságát elveszíti, elveszik önazonossági tudata is, de ha megtalálja feladatát, megtalálja önmagát is. Mi lassan-lassan zsellérsorsba jutottunk, és valahol valakinek a szolgálatában állunk. Ne munkások legyünk, hanem azok, akik használjuk az eszünket, a tehetségünket és lehetőségeket teremtünk! Ha kell, hozzunk létre vállalkozásokat, ne mi álljunk valakinek a szolgálatában. Ne legyünk zsellérek! Aki erre a sorsra jut, erre a szintre ereszkedik, küldetésének méltóságát elveszíti. Önazonossági tudatát elveszíti.
Nálunk is kezd hódítani a kozmopolitizmus szellemisége, mely szerint minden mindegy és egyformák vagyunk. Valóban emberek vagyunk mindannyian, de különbözőek, és az Úristen akarta, hogy ez a virágos rét olyan színes legyen. Az Úristen akarta, hogy magyar legyen ezen a földön, ahogy azt is, hogy a többi nemzet is. Ezért őrizze meg a margaréta a margarétaságát, a rózsa a rózsaságát, az ember és a magyar ember pedig az önazonosságát. Ez is feladat és küldetés, aki erre nem képes, azt manipulálják.
Ézsaiás prófétánál olvassuk a felelős vezetőkről, hogy ki figyel fel rá és ki gondol a jövővel.
Hányan, de hányan megállapították, megállapítottuk, hogy vezetőink megelégszenek a múlt csonkjainak a lerágásával! Abból nemcsak ők, még a gyermekeik, unokáik is eléldegélnek. Ki-ki a maga hasznát keresi a népcsökevény maradványainak a felélésével, mondja a próféta. Amíg ezekből éldegélnek, addig működtetik a két beteg tüdőt. Az egyik a meddő önkényes vallásosság, a másik a politikai keretek. Az igazi vallásosság az, ami eseményeket teremt. A politikáról tanácsos nem szólni, mert azt mondják majd, hogy politizálás, holott minden embernek kötelessége a közéletbe beleszólni és felelőssége azt formálni, legyen az pap vagy nem pap. Amikor ezt teszi, az nem feltétlenül politika.
A rab vezető nem akar szabad embert látni
Ki a vezető? Az, aki uralkodik a távlatok fölött és messze néz. A zsellér és a mai percember nem tud távlatokban gondolkodni. A vezető hivatása: összefüggésben látni, irányt, tartalmat közvetíteni, a sorsfordulóknál elől állni. Ez a nagyon nehéz dolog.
A hatalmasok a gyöngébbeket szolgákká teszik, sokan szolgák közülünk, mert valakinek, aki több pénzzel, hatalommal rendelkezik, eladták magukat, az ő szolgálatába álltak. Az emberek nagyon sokszor a démonok szolgái lesznek. Ilyenkor azt mondják, értsük meg őket, mert különben nem kapják meg azt a milliárdot. Tudja, hogy nem jó, amit tesz, de úgy érzi, meg kell tennie. Sok ember eladja testét-lelkét, mint a mészárszéken a disznóhúst. Akik pedig azt megveszik, azok a nép legjavát kiszolgáltatják a démonoknak és az evilágnak, olvassuk a zsoltárok könyvében.
A vezetőnek mindig helyzete van. Heródesnek is helyzete volt Jézus születésekor, ahogy Pilátusnak is Jézus halálakor. Helyzete volt a fáraónak és minden királynak, minden iskolaigazgatónak, családapának, óvónőnek, polgármesternek, mindenkinek, aki bármilyen kis közösségért felel, helyzete van, amelyet legtöbbször ismer is. Ezt vagy kihasználja, vagy elutasítja, mert így kényelmesebb neki. De az Isten szándékát akadályozó hatalmi, közéleti emberek szimbóluma ki más, mint a fáraó?
A vezető intelligens, hívő ember, aki bocsánatot kér, olvassuk a Kivonulás könyvében. Márton püspökről mondják, hogy egyik órán véletlenül megbántotta az egyik teológust, következő órán, mire észrevette, hogy mit tett, azzal kezdte, hogy „Bocsánatot kérek, fiam.” Az Istenhez közel álló, intelligens ember bocsánatot tud kérni. Nem rabja tisztségének, hatalmának.
Gondoljunk a mára. A rab vezető maga körül sem akar szabad embert látni, a viselt tisztség és tekintély megköti. Az idők jeleit érti, de fogoly. Azonosult a felvett címmel, rabja a fáraóról kialakult képnek. Hivatali félelme megbilincseli, nem változtat semmit. Ami van, ahogy van, úgy a legjobb, gondolja. Állapotának, helyzetének, pozíciójának foglya. Szolgálja a rendszert, ami őt fenntartja, nem meggyőződést vagy a jót képviseli. Aki így viselkedik, az hulla rendszert szolgál.
Vannak más magatartásformák is: Kornéliusz százados, Nikodémus vagy Mózes – ők egyéniségek. Kornéliusz hivatali ember, katonatiszt, de nem bűvöli el a császár koronája, a százados szintén katona, de tovább lát a császár jogaránál.
Nem vakítja el a főpapok szövege vagy a többség harsonája. Hisz, és hitét katonája előtt is megvallja: Jézus az Isten fia, akkor is, ha a helytartó és a főpapok ezt másként látják, mondja. Mózes megújult személyiség, nincs benne kisebbrendűségi érzés. Amikor a fáraóval tárgyal, egyenrangú félként tárgyal és szembenéz, még akkor is, ha beszédhibás – vállalta küldetését. Népét és közösségét képviselte, éreztetve azt, hogy egy nép áll mögötte, de azt is, hogy ezért a közösségért ő minden áldozatot meghoz, életáldozatot is, ha kell. Visszautasítja a kis lépések politikáját, amiről annyiszor hallottunk már mi, akik korábban született testvérek vagyunk, és még ma is ezt tanácsolják.
Lejegyezte, szerkesztette: Bagoly Zsolt
(Megjelenés előtt az Erdélyi Napló augusztus 22-i számában.)
forrás: VMDP hírlevél
|
