Az örmények történetéből

Az örmények történetéből

2007.6.24
SCHÜTZ Ödön–NAGY Kornél

Az indoeurópai nyelvet beszélő örmény nép eredete – írásos források hiányában – a történelem homályába vész.

Az ókori Arménia

A jelenleg legelfogadottabb nézet szerint az örmények valószínűleg a frígek kötelékében vándoroltak a Balkánról vagy az Al-Duna vidékéről Kis-Ázsiába és jutottak el a Kr. e. 13. században a Hettita Birodalom északkeleti szélén fekvő Hajasa-Azzi tartományba. Az örmény nép másik eleme pedig az Eufrátesz nagy északi kanyarulatánál, Arme-Supria törzsei között kereshető.

A Kr. e. 9. században a Van-tó környékén és az egész későbbi örmény hegyvidéken már egy új hatalom virágzott fel: Urartu. Urartu hanyatlásával azután előbb az asszírok, majd a médek uralták az egész örménylakta vidéket. A Dareiosz király uralma idején, a Kr. e. 520-ban kőbe vésett behisztuni feliraton pedig már a perzsa király vazallusai sorában szerepelt Arménia neve.

A perzsa birodalom hanyatlásával évszázadokon keresztül sok emlék tanúskodik a görög kultúra terjedéséről. Örményország a Kr. e. 330-as években a Makedón Birodalom része lett, így a hellén kultúra még a korábbinál is erősebben hatott. Arméniában a görög hatás II. Tigrán király (Kr. e. 95–55) uralkodása idején érte el tetőfokát. Tigran király bölcselőket, színészeket hívott meg a Kr. e. 77-ben alapított új fővárosba: Tigranakertbe.

Nagy Sándor halála (Kr. e. 323) után Örményország a diadokhosz államok háborúskodásainak színterévé vált. Ez volt az első olyan korszak az örménység történetében, amikor örmény területek is meg-, illetve felosztottá váltak. Ebben a korszakban már két Örményországot is meg kell különböztetnünk: egy Nagy-Örményországot, amely gyakorlatilag egybeesik a mai Örményországgal, valamint a Kis-Örményországot, amely Kelet-Anatólia területén volt található.

A két országrészen az újból megerősödött párthusok, valamint a rómaiak osztozkodtak. A görög hatást fokozatosan háttérbe szorította a párthus kultúra előretörése Örményországban. (Az örmény nyelv szókincse mutatja: az eleddig elemezhetőnek bizonyult szavak 25-30%-a párthus eredetű.)

Az elhúzódó háborúk alkalmat nyújtottak az újabb önálló államalkotásra: I. Artasesz Kr. e. 189-ben megteremtette az új Örményországot. Dinasztiájának legdiadalmasabb alakja a már említett II. Tigrán volt, aki Arménia területét Médiától Kappadokiáig és Palesztináig terjesztette ki.

A 3. század elejétől azonban, a perzsa Szaszanida-birodalom felemelkedésével és a párthus birodalom bukásával Örményország ismét a nagyhatalmi versengések színterévé vált.

Az örmények perzsa uralom alá kerültek, akik szellemi és fizikai beolvasztásukra törekedtek. Zarathusra tanainak erőszakos terjesztésére azonban az örmények több évtizeden át vívott felkeléssel válaszoltak. 490-ben a perzsa udvar végül elfogadta, hogy Örményországban a kereszténység az uralkodó vallás, az örmények pedig továbbra is a Szaszanida-dinasztia befolyása alatt álltak. Helytartóik viszont zömmel a helyi főnemesség köreiből kerültek ki, amely korlátozottan ugyan, de biztosítani tudta az örmények etnikai és politikai különállását a birodalmon belül.

Arab invázió, mohamedán térítés

Mohamed megjelenésével (622) az Arab-félszigeten az addig békés nomád életet folytató beduinok és a kereskedőkaravánok helyét a hit harcosai foglalták el. A 7–9. században Örményország az Arab Birodalom és a Kazár Kaganátus közötti hatalmi harc felvonulási területévé vált. 640 körül az arabok Örményországba is betörtek. Egyben megindult az egész vidék mohamedán hitre térítése. De míg Perzsia egész lakosságát sikerült a mohamedán igába kényszeríteni, Örményhonban a lakosság java része a fokozódó kényszer ellenére is megtartotta ősei hitét.

Az araboknak való politikai behódolás azonban nem hozott nyugalmat Arménia sokat szenvedett népének, a kazárok időnként betörtek a Kaukázusontúlra és végigpusztították a vidéket, amire válaszul az arab sereg megtorló hadműveletet vezetett a kazárok ellen örmény földön keresztül.

Az örmény lovagkor

Az arab uralom végére az örmény Bagratuni főnemesi család gyakorlatilag Örményország korlátlan urává vált. Az ún. „Bagratida újjászületés” 150 éves időszaka (886–1045) kezdetén az örmény főurak 885-ben Asot Bagratunit örmény királlyá választották, amit az arab kalifa is elfogadott. 886-ban a bizánci császár is királyi koronát küldött neki, a nemzetközi elismerés tehát teljessé vált.

961-ben a Bagratidák a fővárost a keleti határszélen fekvő Dvinból a nyugati határzónába, Aniba tették át. Kitűnő stratégiai fekvése és az élénk kelet– nyugati átmenő kereskedelem hamarosan jólétet és felvirágzást hozott a városnak.

A grúz perszonálunió

A 11. század derekán végzetes csapás zúdult a Közel-Keletre, az örmény népre: a Belső-Ázsiából előözönlő szeldzsuk áradat. A szeldzsuk hordák egymást követő hullámokban (1048, 1054, 1065) végigsöpörtek egész Észak-Perzsián, Dél-Arménián. 1065-ben az örmények utolsó mentsvárát, az „ezertornyú” Ani fővárost is elfoglalták. A szeldzsukok közel ötvenéves uralmát az anyaországban mintegy százéves békés periódus követte, amikor is a Bagratuni család grúz ága kiterjesztette uralmát a király nélkül maradt örmény területekre. I. Tamara és IV. Építő Dávid király uralma alatt Örményország mind kulturálisan, mind gazdaságilag felvirágzott, Aniban pedig a grúz király által kinevezett helytartó gyakorolta az uralkodó jogait. A 12. századot egészen a mongol hódításig a grúz perszonálunió korszakának is szokás nevezni.

A kilikiai Kis-Örményország

A szeldzsukok elől az örmény köznép és a főurak egy része a kilikiai Arménia Minorba (Kis-Örményország) menekült. Majd, amikor az egymást érő nomád viharok ismételten végigszáguldottak e területen is, az örmények délebbre húzódtak a Taurosz hegységbe, majd a hegylánc védőgyűrűje mögé a déli lejtőkre és a tengerparti síkságra.

A következő két évszázad folyamán minden oldalról veszély fenyegette őket: északról az ikoniumi szultanátus, keletről a keresztes antiochiai hercegség terjeszkedési törekvései; Bizánc pedig változatlanul igényt tartott Kilikia birtokára.

Ez a kis ország akkor is tartani tudta magát, amikor a szeldzsukok után újabb nomád áradat, a tatár-mongol hadak szántottak végig Észak-Perzsián és Dél-Arménián. Az anyaországban már 1236-tól mint hódított területen rendezkedtek be a tatárok, a kilikiai uralkodók pedig 1244-ben behódoltak, miáltal mentesültek a megszállástól.

Kilikiai Arménia virágkora a 13. század volt. A Földközi-tenger északkeleti szegélyén hosszú partvonallal rendelkező kis állam a nyugat–keleti tranzitkereskedelem fontos átrakodó állomása lett, mert Arménián keresztül Tebrizzel, Bagdaddal, sőt a távol-keleti mongol fővárossal, Karakorummal is folytattak karavánkereskedelmet. Ezek az előnyök vonzották az itáliai és délfrancia kereskedőket, akik egymás után nyitották meg raktárházaikat a kedvező fekvésű Ajasz (Lajazzo) kikötőben.

A gazdagság meglátszott a királyság kulturális életén is. Szisz, a főváros, Hromkla, a katholikosz székhelye, Tarszosz püspöki székhely, Korikosz, a régens vára fontos egyházi és világi művelődési központ lett. Virágoztak a kolostori iskolák a Taurosz lejtőin, az Amanosz (ún. „Fekete”) hegységben.

A kilikiai örmények ugyanakkor szoros kapcsolatban álltak a Szentföldön harcoló lovagrendekkel, elsősorban a templomosokkal és a johannitákkal. Az örmény királyok a lovagrend tagjainak számos kiváltságot biztosítottak, s az ország keleti peremvidékein több erődítményt adnak nekik hűbérbe. A kapcsolatnak kulturális hozadéka is volt: a latin, az okszitán és a francia nyelv. Az érintkezések révén a kilikiai udvarban gyökeret eresztettek a neolatin nyelvek.

Ezt a virágzó kis országot a mamelukok (1250-től Egyiptom urai) évtizedenként megismétlődő pusztító betöréseikkel tették tönkre és pusztították el teljesen 1375-ben. Arménia Minor örmény lakosságát az évszázadokon át egymást követő nomád hordák erősen megtizedelték, így amikor az ottomán–perzsa vetélkedés megindult, e területen már csak gyér lakosság élt.

Tatár-mongol uralom

Örményországban az egymással hadakozó helyi türkmén emíreknél sokkalta nagyobb pusztítást végzett a két mongol utódállam, az Aranyhorda és Csagatáj-ulusz nagyhatalmi vetélkedése. Timur Lenk 1386-ban kezdődő hadműveleteiben többször végigpusztította Örményországot mint az Aranyhordához tartozó területet. Pusztító hadjáratainak csak 1405-ben bekövetkezett halála vetett véget.

A nomád csapatok esztelen rablógazdálkodásukkal hamar tönkretették az országot. A lakosság a végső elnyomorodás elől elszökött; Északon a fő állomás a Krím félsziget volt, ahol az évszázadok folyamán sok százezer kivándorolt alkotott tekintélyes telepeket a genovai kézben lévő gazdag kereskedővárosokban: Kaffában (Theodoszia, ma Feodoszija), Szolhatban (Eszki Krím) és környékén. Majd amikor 1475-ben a Krímet elfoglalták az oszmánok, az örmények nagy része továbbvándorolt Lengyelország nyugatukrán határvidékére: Lvovba, Kamenyec-Podolszkba, a környező megyékbe és Moldvába. A 17. század végén, vallási üldöztetés miatt, ezrével költöztek át innen az örmények Magyarország területére. (Belőlük alakult néhány évtized alatt a hamarosan oly tekintélyessé vált erdélyi örmény kolónia.)

A hadakozó turkomán törzsek szomszédságában, a hadak útjától félreeső hegyek zugaiban azonban nem hunyt ki a kultúra mécsvilága. A tatár korban működött a gladzori akadémia (1280–1338), melyet magas színvonalú, tudományos alkotómunkájáért „második Athén”-nak neveztek.

Örmények az oszmán birodalomban

A 16–18. századra az oszmán–perzsa háborúskodás nyomta rá bélyegét. A hadi események jobbára örménylakta területen zajlottak.

Az 1551. évi újabb perzsa–oszmán összecsapás idején súlyos veszteségek érték az örmény lakosságot a Van-tótól az Arax folyóig és a Fekete-tenger délkeleti vidékéig. Az 1555-ben megkötött béke sem hozott változást, Kelet-Anatólia, a régi Vaszpurakan tartomány továbbra is ottomán kézen maradt. Az 1588-ban trónra lépő fiatal I. Abbász perzsa sah azonban újjászervezte hadseregét – melyben grúz és örmény gárdacsoportok is helyet kaptak –, s 1603-ban már elfoglalta a mai Arménia déli részét: Nahicsevánt, Dzsulfát, Aguliszt, Jerevánt. 1604 végén 350 ezer örményt hurcoltatott el az örmény délvidékről Perzsiába. A falusiakat a Kaszpi-tenger déli partján fekvő selyemhernyó-tenyésztő vidékekre, a városi kereskedőket pedig Iszfahán új külvárosába, Új-Dzsulfába telepítette le. A falusiak azonban a szokatlan nedves levegőben részben elpusztultak vagy beolvadtak a helyi lakosságba; a dzsulfaiak viszont a perzsa selyemkereskedelem nyugatra közvetítői lettek.

Az oszmán–perzsa háborúskodás során megfogyatkozott örmény lakosság mégis fokozatosan megerősödött. A perzsa kormányzónak érdeke volt az arméniai térség újbóli feltámasztása, amit az örmények visszaköltöztetésével, illetve az oszmán határon túlról való erőszakos átköltöztetésével oldott meg.

Nagy erénye volt az örmény élni akarásnak, hogy a parasztság mellett sok nemes család maradt helyben vagy költözött vissza, és így részt vállalt az örménység gazdasági talpraállításában, összetartásában. Egyes kiemelkedő kolostorok is megtartották birtokosi előjogaikat és így az örmény szellemi élet védelmezői, fenntartói, szervezői maradtak.

A török birodalomban is jelentős örmény kisebbség élt. Az isztambuli örménység a török szultánok telepítési politikájának nyomán került az Aranyszarv-öböl partjára, s itt különféle kiváltságokat kapott. A birodalom törzsterületén kívül éltek még örmények annak vazallus államaiban is, így Erdélyben, a román fejedelemségekben és a Krími Kánság érdekszférájában is.

A birodalom alattvalói nem etnikai, hanem felekezeti nemzetek (millet) szerint különültek el egymástól. A birodalom örményeit az örmény millet elöljárója képviselte a szultáni hatóságokkal szemben.

1461-ben került sor az isztambuli örmény patriarkátus felállítására. A pátriárka II. (Hódító) Mehmed szultán népének nemcsak egyházi, de világi ügyekben is elöljárója lett. Ő volt a felelős az adók beszedéséért, illetve az ő bírái ítélkeztek az örmény közösség ügyeiben. Az örmény patriarkátus még saját börtönnel is rendelkezett. A patriárkátus felállításával hosszú, békés időszak következett be az örmény közösség életében.

A 19. században azonban új szelek kezdtek fújni az addigra Európa „beteg emberévé” váló oszmán birodalom egén, ami az örmények sorsára is kihatott. 1828-ban orosz kézre került Edzsmiacin, az örmény egyházfő, a katholikosz székhelye. A cárok így lehetőséget kaptak arra, hogy befolyásolhassák a birodalom örmény kisebbségét. A protestáns és katolikus örmények védelme pedig jó ürügyet biztosított Nagy-Britanniának és Franciaországnak is az örmény ügyekbe avatkozásra. Nagy-Britannia az örmény gregorián egyház híveit is pártfogásába vette.

Az egyre szorongatottabb helyzetbe kerülő török udvar teljes egyenjogúságot ígért és többé-kevésbé biztosított is a birodalom nem muszlim alattvalóinak. Ennek fejében azt követelték tőlük, hogy mondjanak le nemzeti, különösen pedig függetlenségi törekvéseikről. Az 1870-es évek végéig az örmény közösség mértékadó körei népük jövőjét még a birodalom keretein belül képzelték el.

Az „örmény kérdés”

Az „örmény kérdés” első kiéleződése 1875 és 1878 közé tehető. Az 1878. évi orosz–török háború előszelével érezni lehetett, hogy a birodalom nemzetiségei nem elégednek meg az odáig számukra juttatott jogokkal, hanem szeretnének elszakadni a birodalomtól. Az 1878. évi orosz–török háborúban a Kelet-Anatóliába törő orosz csapatok már az örmény lakosság egyértelmű szimpátiájával találkoztak. (Sok kutató ezt tartja az első lépésnek azon az úton, amely az odáig leginkább lojális kisebbségnek tekintett örményeket a birodalomban leginkább gyűlölt kisebbséggé tette...)

1890-ben alakult meg orosz területen az örmények radikális nemzeti mozgalma, a Dasnak, s az 1895-ben szervezte meg első sejtjeit az oszmán birodalom területén. A feszültség először 1895–96-ban tört ki a kelet-anatóliai örmények nyílt felkelésében és az utána bekövetkezett véres megtorlásban. Az oszmán hatóságok és az örmények szembenállása mellett állandósult a keresztény örmény parasztok és a muzulmán kurd nomádok ellentéte is. 1909-ben ismét véres összeütközések zajlottak az örmények és a törökök között Kilikiában (ma Çukurova). Az első világháborúban, kelet-anatóliai orosz csapatmozgások nyomán előbb a Dasnak fegyveresei lendültek akcióba, hogy elégtételt vegyenek az őket ért sérelmek miatt. Miután az orosz offenzíva megtört, s a törökök visszafoglalták a területet, a birodalom számos városában örményellenes pogromok dühöngtek, és elrendelték a kelet-anatóliai örmény lakosság kitelepítését. A gyalogmenetben a szíriai sivatagba hajtott örmény lakosság nem bírta a megpróbáltatásokat, s csekély kivétellel elpusztult az úton. (A 19. és a 20. században örmények százezrei menekültek a törökök által szervezett népirtások elől Amerikába, Ausztráliába, Indiába, Portugáliába és Franciaországba.)

Az Erivani, Gandzaki és Nahicseváni kánságok és a Kurán inneni Karabagh területén (a régi örmény Siunik, Khacsen és Arcah tartományokban) vagy egy tucatnyi melikségben viszonylagos önállóságban élt az örménység. Így tudták mindvégig megőrizni nyelvüket, keresztény vallásukat és ezzel nemzeti identitásukat. Hegyi-Karabaghban (melyet a szovjet kommunista rezsim 1922-ben Hegyi Karabagh Autonóm Tartományként Azerbajdzsánhoz csatolt) még 1959-ben is a lakosság 95%-a volt örmény, sőt az örmények egy részének kényszerű elvándorlása (az anyaországba való átköltözése) ellenére még máig is 83%-uk az.

Magyar–örmény történeti kapcsolatok

Az arab uralom késői korszakában alakult ki kapcsolat az örmények és a magyarok Kazár Birodalomban élő ősei között. Bíborbanszületett Konstantin császár feljegyzése szerint a magyar törzsek egy töredéke a történeti Örményország északkeleti részén, Uti tartományban telepedett le, emléküket a Madzsgar nevű kerület őrizte meg, egészen a 15. századig.

A következő komoly történeti érintkezés a magyarság és az örménység között a keresztes hadjáratok idején történt. A 14. század folyamán pedig nagyszámú örmény közösség telepedett meg Kelet-Európában, főleg Lengyelországban és Moldvában. (Az örmények a kelet-európai nagy kereskedelmi utakból jelentős hasznot fölöztek le, s e vagyonból egy komoly polgárosodó réteg jelenik meg e régióban.)

I. Lajos (1342–82) király idején Brassóban a Balkán-félsziget felől örmény kereskedők telepedtek meg, s kereskedőkompániát is alkottak a helyi szász céhek kárára.

A török hódoltság korában a három részre szakadt Magyarországon az örmények komoly szerepet játszottak a birodalom kereskedelmében, sőt a hódoltság ideje alatt örmény kolónia is létezett Budán, egészen 1686-ig.

Erdélyben a 17. század közepétől jelentek meg nagy számban örmények. Apafi Mihály fejedelem 1672-ben örményeket hívott be a szomszédos Moldvából. Az ez idő tájt kezdetét vevő újabb örménypogrom elől mintegy 15 ezer örmény menekült át Erdélybe a moldvai Suçeava örmény püspökének, Minásznak a vezetésével. A Habsburg-uralom idején is folytatódott az örmények beáramlása, sőt I. Lipót császár az 1690-ben kiadott Diploma Leopoldinumban kiszélesítette az örmények kereskedelmi kiváltságait. Az erdélyi örmények négy nagyobb településen telepedtek le, Csíkszépvízen, Gyergyószentmiklóson, Ebesfalván (Erzsébetváros) és Besztercén. A nyomtatott örmény írás megszületésében pedig az erdélyi születésű Misztótfalusi Kis Miklósnak is nagy szerepe volt. Az általa vésett örmény betűk alapjául szolgáltak az első örmény nyomtatott Bibliának és szertartáskönyveknek.

A 18. században Magyarországon is megjelentek az erdélyi örmények, s rövid időre komoly szerepet játszottak a tokaji borkereskedelemben. Az első világháborút lezáró békediktátumok után az erdélyi örmény leszármazottak nagy számban települtek át Magyarországra, főleg a fővárosba.

Az örmény nyelv és írásbeliség

Az örmény nyelv az indoeurópai nyelvcsalád tagja: a nyelvészek az ún. nyugati ágába sorolják. Ezen belül is közelebbi rokonságban áll a balkáni ággal, amelyhez a görög, az illír, az albán, a géta, a dák, a trák, a makedón és a fríg nyelv tartozik. Az örménység a Kr. e. 13–7. századok között hosszas vándorlásai során – eljutva a mai Ararát-medencébe – számos más néppel került közelebbi kapcsolatba. A szókészlet így számos urartui, kaukázusi, óperzsa, görög, arameus, párthus, pehlevi, arab, újperzsa, török elemmel, jövevényszóval gazdagodott.

Örményország története során sokszor világhatalmak ütközőzónájában helyezkedett el. Ezért az örmények számára létkérdéssé vált, hogy miképpen tudják nemzeti és politikai különállásukat megőrizni. Egyik lehetséges lépés az önálló örmény írásbeliség megteremtése volt. Az örmény nyelvű műveltség kibontakozásához azonban hiányzott az örmény írás, az örmény ábécé. Egy Meszrop Mastoc nevű szerzetes az örmény egyházfő megbízásából 400 körül megalkotta a teljes örmény ábécét, az egyik legtökéletesebb fonetikus írásrendszert.

A legelső feladat a Biblia és az egyházatyák műveinek lefordítása volt. A fordított irodalommal egy időben meglepő gyorsan és áradó bőségben indult fejlődésnek az eredeti örmény nyelvű irodalom is, úgyszólván minden műfajban: próza és vers, krónikák és énekek.

Az örmény kereszténység és az egyházszervezet

Az örménység életében a döntő fordulat a kereszténység behatolásával indult meg: eleinte a szír, majd a görög térítők egyre fokozódó működésének hatására III. Tiridat örmény király (287–330) megkeresztelkedett és még a Keletrómai Birodalmat is megelőzve, a világon elsőként, 301-ben államvallássá tette a keresztény vallást. Királyi utasításra, Világosító Szent Gergely (240–320 k.), az örmények apostola irányításával egymás után kezdték lerombolni a pogány tűztemplomokat szerte az országban. Sokan áttértek a keresztény hitre. Az igehirdetés eleinte a szír és görög térítők nyelvén folyt, de hamarosan győzedelmeskedett a nép nyelve.

Az írott hagyomány szerint ekkor alapították Edzsmiacin székesegyházát, amely mind a mai napig Világosító Szent Gergely utódjainak, az örmény egyházfőknek a székhelye, a világ örménységének központja.

Az örmény egyházat régi keleti egyháznak szokás nevezni. Az örmény egyház episzkopális rendszerben működik, amelyet nagy területi egységekben érsekek koordinálnak. Az érsekek általában 3 vagy 4 püspökséget irányítanak, s egy érsekség területe általában egybeesik a történeti Örményország tartományainak területi kiterjedésével.
forrás:hik.hu