AZ ÉBRESZTÉSRŐL

TÁBOR BÉLA:

AZ ÉBRESZTÉSRŐL

A Hamvas Bélával és Szabó Lajossal 1945–46-ban folytatott „csütörtöki beszélgetéseken” elhangzott hozzászólás írásban kidolgozott része

Sokáig haboztam, hogy belevágjak-e abba, amire vállalkozni szeretnék. Ami visszatart, a feladat nehézsége. Ez így, elszigetelten kimondva, egyszerű közhely, egy tény üres analitikus átfogalmazása: nyilván nem volt még ember, akit ne a feladat nehézsége tartott volna vissza attól, hogy megtegyen valamit, amit tenni szeretne. De e mögött a látszólagos közhely mögött ebben az esetben valami nagyon személyes és egyszeri rejtőzik, egyike azoknak a felvillanó történéseknek, amelyek csak ajándék-pillanatokban lepik meg az embert – tehát a közhelynek éppen az ellentéte. Ott kell kezdenem, hogy ugyanez a nehézség volt az oldópont is, ahonnan váratlanul kifakadt az energia, amely a cselekvés gátját áttörte és a hátráló mozdulatot megállította.

A feladat, amit kitűztem magam elé, az volt, hogy önmagamra alkalmazzak egy követelményt, amit éppen én fogalmaztam meg munkaközösségünk megindulásakor. A mi együttes munkánk jelentőségét akkor látom biztosítva, ha a monologikum hagyományainak legszublimáltabb formáit is sikerül áttörnünk, vagyis mindnyájunk részéről érvényesül az a vezérlő törekvés, hogy amit valamelyikünk mond, azt – Hamvas Béla kifejezését idézve – „intellektuálisan és egzisztenciálisan asszimiláljuk”. Ezt többféle módon lehet el nem érni és csak egyféle módon lehet elérni. A sok negatívumot csak egyetlen, legmagasabb formájába koncentrálva említem: bizonyos, hogy nem lehet úgy elérni, ha a „tárgyról” beszélünk. A pozitívumot – éppen mivel pozitív realitás – a maga teljességében, tehát hármas homouzionisztikus differenciáltságában fejezhetem ki: az Én-Te-Szó homouzionisztikus differenciáltságán tájékozódva. Az első ez: nem vagyok monologikus, ha magamról beszélek; monologikus akkor vagyok, ha nem magamról beszélek. Aki monologikus, százféle én-fátylat hazudik magára, csakhogy ne kelljen magáról beszélnie. A monologikus hagyományt tehát ebből a sugárzási pontból akkor töröm át, ha bármiről van is szó, magamról beszélek – a szót, hogy „magam” legkényesebb, legszubjektívebb, röviden: legszemélyesebb értelmében véve. A második ez: nem akkor vagyok monologikus, ha nem reflektálok arra, amit a másik mond. A mono-logikumot akkor törtem át, ha magára a másikra reflektálok, magára a dialógus második személyére, vagy hogy a szubjektiváció félreértését kiküszöböljük: azokra a személyes forráspontokra, amelyekből a másik elmondja azt, amit el kellett mondania. És végül, a harmadik: a monologikumot akkor győztem le, ha nem a tárgyhoz, hanem a szóhoz szólok. Ez természetesen csak úgy lehetséges, ha hagyom, hogy hozzám is szóljon a szó, ha nem csak a másik mondanivalói számára nyitom ki a fülemet, hanem az objektívan létező szó mondanivalói számára is – azt, hogy „objektív” egyszerre véve az esettség modern szóhasználatában mint analogia nihilit és bőhmei értelemben mint eredeti „Gegenwurfot”. A logoszhoz kell tehát szólnom. Éppen ezt nem teheti meg a monologikus, aki „a tárgyhoz” szól. Mert beszélni csak ahhoz lehet, aki maga is beszél; a tárgy pedig néma, de a szó beszél.

A feladat tehát az volt, hogy ennek a dialogikus követelménynek tegyek eleget, ezúttal elsősorban Szabó Lajossal szemben, aki az alapreferátumot[2] adta. Ha a követelménynek lelkiismeretesen akarok eleget tenni, a feladat rendkívül nagy és egész szellemi energiát kíván. Ugyanakkor benne vagyok a magam munkájában, és nem kell bővebben magyaráznom, hogy ilyenkor az aktuális alkotó munka válik életem tengelyévé. Ezért hárítok el magamtól ösztönösen is mindent, ami szellemi energiáim megosztását kívánja. És ezért volt az, hogy az utolsó pillanatig csak a szándék, de nem a belső energetikus elszántság volt meg bennem ahhoz, hogy belevágjak ebbe a nehéz vállalkozásba. De éppen itt, ezen a ponton kaptam azt az „ajándék-pillanatot”, amiről az előbb beszéltem. Évekkel ezelőtt egy hasonló pillanat élményét fogalmaztam meg magamnak mint „az energia állandótlanságának” a törvényét. Egy hasonló takarossági kísérletnél villant fel előttem, hogy az energia minden lehet, csak állandó nem: vagy növekszik, vagy fogy, csak állandó nem lehet. Ami azonban lényegesebb ennél: akkor növekszik, ha fogyasztjuk, és akkor fogy, ha nem fogyasztjuk. A szellemi termékenységnek ugyanarról a törvényéről van szó, amit a Talmud így mond: „ha elhagysz egy napra, én kettőre hagylak el”. Vagy arról, amit talán még általánosabban így is fogalmazhatunk: gazdag az, aki pazarol. Nem azért pazarol valaki, mert gazdag, hanem azért gazdag, mert pazarol. Ha a pazarlást itt harci éllel, tehát nem a tékozlás szinonímájaként, hanem a fukarság ellentéteként használjuk, közgazdasági alaptörvénynek is tekinthetjük.

Azok közé az igazságok közé tartozik ez számomra, amelyeket mindig tudok – a szellemközelség bizonyos fokán túl mindnyájan tudjuk – de csak ilyen rendkívüli pillanatokban válik bennem testi valóságként megjelenő élménnyé. Vele együtt, hozzá szervesen kapcsolódva merült fel – ezzel a testivé sűrűsödött evidenciával – még kettő. Az egyik az, amit egyszer az ember tört-egész voltáról mondtam: az ember ma, a bűnbeesés után is egész, de a szellemtől az különbözteti meg, hogy nincs benne kohézió, és a logosz centrumával való érintkezés után mindig újra ki van téve az elszakadás veszélyének. A másik az ebből adódó súlyos egzisztenciális helyzet: minden pillanatban egyszerre megnyílik számunkra a mennyország és a pokol kapuja. Minden pillanatunk ilyen „ajándék-pillanattá” válhat, mikor mindent a kezünkben tartunk; és egy pillanatnyi elernyedés elég ahhoz, hogy mindent kiejtsünk a kezünkből. Az éberség, amely a Scientia Sacrában olyan centrális helyet foglal el, ezért az egzisztenciális követelmények alfája és omegája: egyéb tennivalónk nincs is, mint a folytonos ébresztés. Önébresztés és egymás ébresztése.

A mezítelen emberi egzisztencia szempontjából az ótestamentumban Jób története, az újtestamentumban Jézus gecsemánei óráinak története a legrelevánsabb. Mindakettő az ébresztésről szól. Jóbnál egy töretlennek látszó, problémátlan ébrenlét a kiindulópont. „Ez az ember feddhetetlen, igaz, istenfélő vala és bűngyűlölő”. De mikor a Sátán eljött „Isten fiai között” az Úrhoz, azt mondta: „avagy ok nélkül féli-e Jób az Istent?” A kérdés súlyos volt; mögötte felrepedtek Jób mennyországának falai és megmutatkozott a jóbi egészbenlét, ébrenlét törékenysége. Az istenfélelem oka lehet mindennek; az istenfélelemnek nem lehet oka. „Istenfélelem a bölcsesség kezdete”; a bölcsesség nem kezdete az istenfélelemnek. Istent okkal félni azt jelenti: eszközként félni – legyen a cél bármilyen nagy és tiszta –, esetlegesként félni. Aki Istent okkal féli, kezében tartja az Istent, de Isten nem tartja őt a kezében. Akit Isten a kezében tart, az Istennél van, mint a logosz, amely „kezdetben Istennél vala”. De aki Istent a kezében tartja, annál csak látogatóban van Isten, mert mihelyt valami más „oka” van rá, kiejti őt a kezéből, hogy valami mást markoljon meg helyette. Igy jártak Rilke Isten-meséjében a gyerekek a gyűszűvel. És így járt Jób is; kiderült, hogy a Sátánnak igaza van (a megváltás pillanatáig a Sátánnak mindig igaza van az emberrel szemben – Mephistonak is mindig igaza volt Fausttal szemben egészen Faust mennybemeneteléig). Kiderült, hogy a Sátánnak igaza van, mert problémátlanul nem lehet ébren lenni, problémátlanul csak aludni lehet. Ébren lenni az ember számára azt jelenti: folyton ébreszteni magát. Akit Isten különösen szeret, akit kiválaszt magának, annak segít az ébresztésben: jajjal, könnyel, fekéllyel, embertársak gőgjével – mint ahogy Jóbnak segített. Nem ő ébresztette fel Jóbot, mert az ébresztés csak önébresztés lehet, de segített neki: „Mitwirker”, ahogy Baader mondja. Jób barátai nem voltak kiválasztottak; ezeknek nem segített. Ezért ők bennrekedtek a problémátlan áléberségben (ami talán a legmélyebb álom). Ezért volt az, hogy ők azzal káromolták Istent, hogy dicshimnuszokat zengtek róla – és Isten csak Jób kedvéért nem állt rajtuk bosszút ezekért a dicshimnuszokért – Jób pedig azzal dícsérte Istent, hogy káromolta. Káromolta: kétségbevonta igazságosságát, könyörületességét, jóságát, bölcsességét – csak egyet nem: a létét. Ebből állt az ébredése, most szűnt meg Istent „valami okból” félni. Jób barátai pedig rá aggatták Istenre a morál minden ékességét, csak egy nem volt lényeges a számukra: hogy Isten egyáltalában van-e, ébreszt-e?

Az Újtestamentumban a gecsemánei történet szól az éberségről. Itt is éppen ez a néhány vers az, ahol a mezítelen emberi egzisztencia lelepleződik. Kezdődik mindjárt Jézus szomorúságánál, levertségénél. Idáig nyúlik meg az utolsó sóhaj árnyéka, ez már az „Éli, éli lámmá zabaktani?” hangulata.
forrás:home.fazekas.hu

Jób története

KIRÁLY LEVENTE
Jób története

"I wanna die!" (Eric Cartmen)
"a Mária téren beültem egy bokorba" (Petri György)

Mikor először hallottam
azt gondoltam
ki ez a szerencsétlen barom
ez az idióta seggfej
ez a megalkuvó kis féreg
lapít mint szar a fűben

kinevettem sőt ideges voltam
miatta nehogy már ezt állítsák
elém példának hát ezek hülyék
rögtön csapdát szimatoltam:
már megint valami nem létezőt
akarnak bemesélni valamit
takargatnak azt akarják elérni
hogy én is hogy én is
beszari legyek hát nem

Másodszor Istenen gondolkodtam el:
mekkora egy szemétláda
hát miért szopatja azt a szerencsétlent
minek fitogtatja erejét és kinek
játssza az eszét ki ez a nyugdíjas
bácsika aki az Ördöggel sakkozgat
egyáltalán miért játszmázgat miért áll
szóba vele hiszen ellenségek vagy nem?
vagy a tiszti kar csak pezsgőzik a kastélyban
a frontvonal mögött közben mi bőrünket
vérünket csontunkat visszük vásárra
hát ki hihet ilyen Istenben
arról nem is beszélve mennyire szimpibb
a sánta gyógyvízszagú Ördög
a Jack Nicholson-vigyorával
egyszerűen sokkal jobb fej izgatóbb
és legalább alapból gonosz (mégis jóra tör[?])
de a másik az meg hagyta megdögleni
a saját gyerekét hát milyen Atya az ilyen és itt
van ez a Jób is biztosan jutalmat várt hát nem
lehet olyan hülye hogy hisz ennek a perverz
Öreg köcsögnek csak megjátssza magát várja
a mennyet az örök életet a boldogságot igazi lélek
befektető ám ha Isten mindenható akkor úgy
is látja rajta de ha mindenható miért áll
szóba az Ördöggel egyáltalán miért alkotta és
engem/minket miért alkotott? miért akarhatta/
akarhatja mindezt? és hogyan lehetne e kétségekkel
a szívben szeretni?

Közben minden csak ezen múlt: nem értettem
a szavakat, s így a történetet sem.
Isten (és ördög) nem értelmezhető,
az én agyam képtelen felfogni, ki ő/mi az,
ezért ha bármit is feltételezek/gondolok róla,
az én szintemre silányítom,
s szükségképpen tévképzeteim lesznek.
Nem tudhatom, mit akarhat,
s akar-e egyáltalán bármit is.
Melyik istenről beszélünk egyáltalán?
Ki mit ért alatta: a mindenütt jelenlévőt,
a teremtőt, a megtartót, a pusztítót,
jahvét, elohimot, krisztust, oziriszt, íziszt, ,
az Egyet? Nem tudhatok róla/uk semmit.
Két választásom van csupán:
szeretem, vagy nem. Mind
egy mit ad. Mindegy, mi van:
én akkor is szeretem.
És akkor ő is szeretni fog
- azt hiszem. Piros pirula,
kék pirula.

Ez tehát Jób története.

forrás: Élet és Irodalom