A demokrácia válsága – a nemzet válsága

Ágoston András:
A demokrácia válsága – a nemzet válsága
2007.2.3
A Fidesz megmozdult. Országgyűlési és európai parlamenti képviselői polgári engedet­lenségi mozgalom keretében ma lebontották a Kossuth Lajos teret övező kordont. A karhatalom újra felállította azokat. Mintha lenne valami remegés a levegőben Magyarországon.
Erdélyben Markó Béla – egyelőre szépszerével – Tőkés Lászlót szeretné eltántorítani az RMDSZ egyeduralmát veszélyeztető szándékától. Attól, hogy a magyarság egyik élő legendája az autonómia üzenetével belépjen az Európai Parlamentbe.
Kasza József cserbenhagyva a vajdasági magyarok alapérdekeit, a hat-hét lehetséges kép­viselő helyett hárommal – sokadszor már – ma délelőtt újra felkínálkozott Belgrádnak. Megtesz ő mindent, csak még egyszer bekerülhessen a szerb kormányba. Elég, ha az demokratikusnak vallja magát.
Szlovákiában az MKP fedelét emelgetik az indulatok. Miközben – egyelőre csak ellen­zékben – újra erősödnek az autonómiát szorgalmazó hangok.
Folytassuk?
Lehetne ezeket a jelenségeket külön-külön elemezni, talán kell is. De, ha madártávlatból tekintünk egyre nyugtalanabb nemzetünkre, figyelemmel az elmúlt tizenhét év történéseire, a nemzeten belüli magyar-magyar „kapcsolattartás” bukfenceire, látnunk kell: jóllehet a Kárpát-medencében élő magyarság immár mintegy kilencven százaléka benn van az EU-ban, a saját ügyünk, a nemzeten belüli demokrácia ügye még mindig függőben van. Az a görcs, amelyet a nemzetet és részeit az EU kapuja előtt eddig fogta, most alábbhagyott, s a történelmi Erdély „EU-csatlakozása” felszabadította a nemzeten belüli tényleges demokráciát és a valódi felemelkedést igénylő erőket. Na jó, lehet, hogy nem szabadította fel egészen, de annyi bizonyos, hogy mozgo­lódás van. A „légiesült” határoktól függetlenül.

Európát nemzetek alkotják
Szögezzük le: Európát – bizonyítják ezt a tizenötök EU-alkotmánnyal összefüggő vitái – a légies schengeni határok között igenis nemzetek alkotják. Az a tény, hogy az új tagok esetében a határok nem mindig esnek egybe a nemzet határaival, pont a „légies” határok miatt veszt a je­lentőségéből.
Egyre inkább kitetszik, EU-alkotmány addig nem lesz, míg a nemzeti kérdést magában az EU-ban elvszerűen le nem tisztázzák. Ennek a egyezkedésnek az útja egyre jobban kirajzolódik. Valószínűleg a kisebbségekkel kell kezdeni. Hiszen minden hetedik EU-citizen (állampolgár) a kisebbségek kategóriájába tartozik. De, vétek lenne ennél a különben igaz, de önmagában mégis semmitmondó megállapításnál megmaradni.
Ha a „légies” határokat nem a politikai fellegekből szemléljük, hanem innen az anyaföld­ről, akkor több a megoldás felé vezető fogódzót is találhatunk. A vajdasági magyarok számára három különösen fontos. Az egyik a magyar (perszonális) autonómia, a másik a részarányos par­lamenti képviselet és természetesen a kettős állampolgárság.
Mi már 1994-ben a történelmi VMDK-ban állást foglaltunk. Máig tartó érvényességgel síkraszállunk a Kárpát-medencében élő magyarok határmódosítás nélküli politikai integrációja mellett.

A kisebbségi egypártrendszer nem lelenc
Magyarország, a magyar politikai elit egyelőre önmagával, a magyarországi demokráciá­val van elfoglalva. Okkal. Ugyanakkor meg kell mondani, a határon túli nemzetrészekben ta­pasztalható, a nemzeti lét alapjait megingató politikai válság oka, a kisebbségi magyar egypárt­rendszer, amelyet végtére a magyarországi politikai elit hozott létre. Természetesen a helyi több­ségi elit hangos vagy cinkos együttműködésével, ami nem mentség, hanem súlyosbító körül­mény.
Jelenleg az a helyzet, hogy Magyarország és a kisantant-szellemiségű szomszédjai között ott van még egy mellvéd, amely mögött a magyar kisebbségi elit „kormányzati felelősségvállaló” „legitim” szárnyának legjobbjai (értsd gazdaságilag legerősebbek) állnak.
A magyar politikai elit és a magyar kormány nem bújhat ki a felelősség alól azzal, hogy csak a „kapcsolattartás” bizonyos anyagi vonatkozásai érdeklik. Ez a magatartás erkölcsileg tarthatatlan, hiszen az egypártokat a mindenkori magyar kormány „hozza helyzetbe” azzal, hogy rájuk bízza a budapesti támogatások kiközvetítését. Ez pedig olyan történelmi felelősség, ami elől a magyarországi politikai elit jelentős politikai és erkölcsi presztízs veszteség nélkül nem térhet ki.
Magyarországnak az „adósságát” tisztázni kell. Úgy, hogy hozzájárul a magyar kisebbsé­geken belüli egészséges többpárti demokrácia létrejöttéért. Ez a segítségnyújtás elháríthatatlan történelmi felelőssége. Mint ahogy az autonómia érdekében történő EU-s fellépés is az.

A kettős állampolgárság nem az EU által megszabott kötelezettségek kérdése
Magyarország egyenes derékkal csak nemzetként foglalhat helyet Európában. Felemel­kedő magyar nemzet pedig csak akkor lesz, ha Magyarország csakúgy mint a többiek, például a szomszédos Románia, megadja a kettős állampolgárságot mindazoknak a kisebbségben élő ma­gyaroknak, akik ezt igénylik. Tévedés lenne azt hinni, hogy az erdélyi, vagy a felvidéki magya­roknak nincs szüksége a kettős állampolgárságra. Ez a különben rideg jogi intézmény a Kárpát-medencében élő magyarok között különösen fontos érzelmi, erkölcsi kategóriává emelkedett. S egyben eszköz Magyarország fenntartható fejlődése feltételeinek megteremtéséhez. A 21-ik szá­zadban a kettős állampolgárság a nemzet kovásza. Aki ezt nem tudja, vagy nem akarja látni, nem építhet eredményes nemzetpolitikát.
Ha valaki az itteni „kormányzati felelősségvállaló” fejbólintó János jelenlétében úgy pró­bálja megnyugtatni a schengeni vasfüggöny leereszkedésétől fenyegetett magyarokat, hogy ne féljetek, mi ugyan az EU-kötelezettségeink miatt nem tudunk segíteni, de majd ha Szerbia (netán a ti segítségetekkel is) könnyítéseket kap, ti sem maradtok ki.
Aki ilyet mond, az sajnos, nem akar jót a vajdasági magyaroknak. Nem tudunk másra gondolni akkor sem, ha a hosszú évek a némi cinizmussal hangoztatott példát halljuk, hogy lám-lám ilyen forgandó a szerencse: a hetvenes években ti szaladgáltatok a világban piros világútle­véllel, ma pedig mi.
Félreértés ne essék, ha két immár igencsak öregedő vitapartner egy-két pohár tömény el­fogyasztását követően mondjuk a Hilton szálló előcsarnokában a mély fotelekbe süppedve egy­mással így évődik, vagy akár szurkálódik, abban nincs semmi különös. Mondhatnánk magánügy.
De ha ez a kárörvendőnek is érzékelhető felhang egy komolynak szánt interjúban kap he­lyet, az már mégiscsak sok. Mi köze a vajdasági magyarságnak Tito piros útleveléhez? Az akkor tisztséget viselő magyarok kivételével semmi. Mi köze Milosevic-hez? Néhányak kivételével semmi. Hetedíziglen akarjuk büntetni az utódainkat is? Ez lenne a mostani magyar kormány nemzetpolitikája?
Ha igen, akkor ezt bizony nem lehet támogatni.

Dokumentum:
Egy vajdasági magyar entellektüel levele
a lezajlott vajdasági választásokról és a vajdasági magyarság helyzetéről

Kedves István!
A katasztrófa abban van, hogy rohamosan elfogyunk. Rettenetesen magas az elhalálo­zások száma és nagyon nagy a fiatalok elvándorlása. A szórványmagyarság között már teljesen gyermektelenek a falvak, egyszerűen nincs gyermek. Az iskolákban nem indulnak magyar tago­zatok. Már vannak falvak, mint Hertelendifalva ahol három diák van egy osztályban. Ezek is az első négy osztály valamelyikéhez tartoznak. Mert olyan tagozat ez, ahol egy osztályba járnak az I-től a IV osztályig.
Lelkes tanítójuk Bíró Ernő most már azon bánkódik, hogy állás nélkül marad mert jövőre már nem lesz magyar tanuló. A fiatalok mindannyian elvándoroltak. Maga a tanító is arra pályá­zik, hogy elvándoroljon valahová Új-Zélandra. Siralmas egy állapot.
A magyar pártok ezt megállítani nem tudják, de nem is akarják. Ez az igazság! Ha a mos­tani Kosovói döntés alapján az albánok teljes önállóságot kapnak, itt lesz újabb 200 ezer mene­kült szerb a Vajdaságban. Újabb betelepedési hullám. A magyarok lakta községekbe telepednek. Ez már tudott, mert máris fél lábbal itt vannak. Minden családból már van valaki itt aki készíti elő a körülményeket erre az esetre.
A teljes kép már világossá vált a választások idején is. Hiszen Vajdaságban példanélküli volt a radikálisokra adott szavazatok száma. A magyar pártokra meg azért kevés szavazott, mert egyszerűen kevés az idehaza élő magyar szavazó. A szavazásra senki sem jött külön haza a tél kellős közepén, akkor sem, ha aznap relatív szép volt az időjárás. A magyarok fásultak, ahogy az anyaország lemondott már rólunk, úgy magunk is látjuk, hogy nincs semmilyen jövőnk. Azt hi­szem a VMSZ az a legkevésbé aki a mi érdekeinket védi, de a MPSZ sem tett volna semmit ha bejut a parlamentbe. Ha az összes magyar párt egyként lép fel, talán lett volna a 3 parlamenti hely helyett talán 4. Az utolsó népszámlálástól máig, gyanúsan a felére esett az itthonmaradt magya­rok száma. Hiszen a magyarországi népszavazást követően, végképpen világossá vált az, hogy már nem kellünk senkinek sem. Űznek a szerbek, nem kellünk a saját nemzetünknek sem még egy útlevél erejéig sem.
Sokan átálltak a horvátok soraiba, hiszen elég, ha csak egy felmenő a családban horvát származású. Ez elég ahhoz, hogy megkapja a horvát állampolgárságot és megkapja a horvát útle­velet. Hiszen horvát állampolgársággal akár útlevél nélkül is lehet utazni Magyarországra. Elég, ha csak a személyi igazolványt felmutatják. Érdekes módon a horvátok áttelepülésétől nem félnek az anyaországi magyarok. Bár azokról nem kellett még népszavazást sem tartani.
Jogaink mindenképpen csorbultak, mindenképpen fogynak, mint ahogy mi is elfogyunk. Az öregek mind elhalnak. Már csak azok a fiatalok maradtak idehaza akik teljesen anyagi nyo­morúságban élnek és már nem képesek még arra sem, hogy új életet próbáljanak. Ahhoz is pénz kell. Legalább valamennyi. Szomorú, de ez az igazság.
Lassan már a külhonban több a magyar mint az anyaországban. Hiszen azt is látjuk, hogy az anyaországban is minden jött-mentnek nagyobbak a jogai, mint az ott élő magyarnak. A ma­gyart akár agyon is lehet verni, de szólnia nem szabad miatta. A rendőrség velük teljesen tehetet­len, de amikor magyar tüntetőkről van szó, akkor megmutatják a magyarok istenét - a vipera rendőrbotot. Olyan súlyos sérüléseket ejtenek vele, hogy a csontjait törik össze a támadónak. Lassan már az utcán itt Szabadkán is, alig hallani magyar beszélgetést. Folyton arra kell ügyelni, hogy ki van a nyomunkba. Hogy ez mennyire igaz, jómagam csak a saját példámmal szolgálha­tok. A volt Jugoszláv Nemzeti Bankban dolgoztam, elég magas szakmai poszton. Rendeztek egy kirakatpert, hogy eltávolítsanak munkahelyemről. Letartóztattak, meghurcoltak, hat évig bírósá­gokon molesztáltak, mire meghozták a felmentő ítéletet. Most már újabb egy év telt el azóta, hogy perelnem kellett a Szerb Nemzeti Bankot, mint jogutódot azért, hogy a visszatartott fizeté­seimet 2000 és 2001-ből fizessék ki maradéktalanul.
Egy éve a bíróság nem tud zöldágra vergődő azzal, hogy kimondja az ítéletet és a végre­hajtást. Ilyen a jogállás a magyarok számára itt Szabadkán, a magyarok állítólagos fellegvárában. Az ügyvédem nem más mint dr. Józsa László a Magyar Nemzeti Tanács elnöke. Mit szóljon az ember ehhez? Nem beszélve arról, hogy fiam már régen Új-Zélandon van, de haza nem jöhet mert 1991 óta üldözik a katonakötelessége miatt. Úgy immár 16 éve, hogy száműzetésben van. Az édesanyja temetésére nem jöhetett haza, mert letartóztatással várták volna. Ezt a meghurcol­tatást számos magyar fiatallal megtették.
Börtönnel büntették, plusz le kellett szolgálniuk a kötelező katonai szolgálatot. A kötelező katonai szolgálat korhatárát kitolták 35 életévre. Ő még csak 34 éves. A törvény bár kimondja, hogy az olyan szerb állampolgár aki más állampolgárságát is felveszi, nem köteles katonai szol­gálatra, de kérheti azt ha óhajtja a szerb katonai vezérkartól és szolgálhat ha az jóváhagyja. Ezt írja a törvény. Dr. Józsa László még ezt sem tudta kihajtani jogilag mint a Magyar Nemzeti Ta­nács elnöke és mint jeles ügyvéd Szabadkán. Kell még ehhez kommentár? Azt hiszem ez is na­gyon sok.
E.
forrás: hírlevél VMDP