A kisebbségi kérdés nem EU-kérdés

„A kisebbségi kérdés nem EU-kérdés”

Múlt hónapban szerencsém volt részt venni egy magyar újságíróknak szervezett tanulmányúton, melynek célja az EU „emberközelbe hozása”, két fő témája pedig a kultúra és a kisebbségi politika volt. Ez utóbbiról rögvest kiderült, hogy nem létezik: bármily furcsa, az Európai Uniónak nincs közös, valamennyi tagállam területén érvényes kisebbségvédelmi jogszabálya és közös kisebbségvédelmi joggyakorlatot sem alakított ki ez idáig.



Utunk első, nagyobbik felét Brüsszelben töltöttük, ahol programunk szerint az EU kultúrpolitikájával ismerkedtünk volna meg, persze csak a kötelező tiszteletkörök – az EU története, felépítése, bonyolult döntéshozási mechanizmusa - után. (A másik téma, a kisebbségi, csak az út végén, két napos strasbourgi tartózkodásunk során került terítékre.) Az előadások érzékeltetésére elég annyi, hogy a második napon már úgy képzeltem, ilyen lehet a pokol egyik bugyra. Megértettem olyan eddig csak „fél füllel” hallott fogalmak jelentését, mint eubürokrácia, eubürokrata vagy eubürokratikus nyelv. Ez utóbbi azt jelenti, hogy egy óra hosszán át hallgatsz valakit, s a végén egy hajszállal se vagy „okosabbb”, mint előtte, s a megvilágosodás akkor sem következik be, ha kérdést intézel a témát előadó tisztviselőhöz. (Kérdésfeltevéskor az ember elbizonytalanodik, ez vajon az ő kérdésére, vagy valamely kollégáéra adott válasz, esetleg a tolmács félrefordított.)

Az első napok kiképzése után némileg edzetten léptem a strasbourgi székhelyű Európai Emberi Jogi Bíróság épületébe. Ez a bíróság nem tévesztendő össze sem a Hágai Nemzetközi Bírósággal, sem az Unió luxemburgi bíróságával (mely a keresztségben egyszerűen az Európai Bíróság nevet kapta). Ide az olyan peres ügyek kerülnek, amelyeket egyének vagy egyének csoportjai indítanak valamely ország (többnyire a sajátjuk) kormánya ellen. A bíróság hatásköre meglehetősen korlátozott: nem bírálhatja fölül az adott államban született ítéletet, csupán elmarasztalhatja érte az illető országot, ill. pénzbüntetést szabhat ki rá. Egy-egy ügy átfutási ideje pedig 4-5 év.

A bíróság joggyakorlatában az Európai Emberi Jogi Egyezményt veszi alapul, melyet Magyarország is elfogadott, és törvény formájában ki is hirdetett. Elvileg tehát nem fordulhatna elő, hogy a strasbourg-i bíróság elé diszkriminációs ügyek kerüljenek. A gyakorlatban azonban a bíróság olyan ügyeket tárgyal, amelyekben a felperes éppen azzal fordul az Emberi Jogi Bírósághoz, hogy a szerződő államok valamelyike megsértette az Egyezményben foglalt valamely jogot. Ezek pedig a következők: az élethez való jog, a kínzás tilalma, a rabszolgaság és kényszermunka tilalma, a szabadsághoz és a biztonsághoz való jog, a tisztességes tárgyaláshoz való jog, büntetés kiszabásának tilalma törvényi rendelkezés nélkül, a magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jog, gondolat-, lelkiismeret- és vallásszabadság, a véleménynyilvánítás szabadsága, a gyülekezés és egyesülés szabadsága, a házasságkötéshez való jog, a hatékony jogorvoslathoz való jog és a megkülönböztetés tilalma. Az Egyezményhez csatolt kiegészítő jegyzőkönyvek olyan cikkelyeket is tartalmaznak, mint a halálbüntetés eltörlése, a saját állampolgárok, ill. a külföldiek kollektív kiutasításának a tilalma vagy a külföldiek kiutasításának eljárási garanciái.


Az alperes: a magyar állam



A strasbourg-i Európai Emberi Jogi Bíróságon jelenleg 115 iktatott ügy van Magyarország ellen, s ez idáig mindössze egyetlen ítélet (független rendőrszakszervezet vezetője kontra magyar állam) és egy Európa Tanács-szintű döntés született (egy zajártalom miatt pereskedő hölgy ügyében). Mint azt Baka András, az Emberi Jogi Bíróság magyar bírája elmondta, a 115 iktatott ügy közül egy sem kisebbségi jellegű. Szerepel ugyan köztük egy-két fogvatartással kapcsolatos, bántalmazást sérelmező ügy, melyeknél sejthető, hogy a diszkrimináció a bántalmazott kisebbségi voltának szólt, ám ezeknél az ügyeknél sem ez a mozzanat képezi a per tárgyát.

Érdemes megjegyeznünk, hogy Magyarország élen jár a kisebbségeket érintő, jogaikat védő nemzetközi dokumentumok elfogadásában, sőt, országunkat az ilyen dokumentumok fő mentoraként tartják számon uniós körökben. Ennek okát természetesen nem annyira a hazánkban élő kisebbségek érdekeinek szem előtt tartásában, sokkal inkább a határainkon túl élő magyarok sorsa feletti aggodalomban kell keresnünk.



Egy kisebbségek nélküli ország



Az Unió tagállamainak kisebbségi politikája olyannyira különbözik egymástól, hogy egyelőre esély sem látszik egységes szabályozás kialakítására. A legrebellisebb ezen a téren Franciaország, amely tagadja a kisebbségek létét a saját területén. „A francia nép nem ismer el különbségtételt etnikai jellemzők alapján, és ennél fogva bármely kisebbségfogalmat visszautasít” – fogalmazta meg 1976-ban hazája véleményét Franciaország állandó képviselője az ENSZ-ben. A francia álláspont azóta sem változott. Amikor utunk során felvetettem a kisebbségi jogok kérdését az Európa Tanács mellé rendelt francia nagykövetnek, felháborodva közölte, hogy a kisebbségi jogok biztosítása ellentétes lenne a francia alkotmánnyal, és különben is, az ő kisebbségeik abban különböznek a többi országban élő kisebbségektől, hogy nincs anyaországuk, és nincsenek a többi országokban élő kisebbségekhez hasonló igényeik. (Sajnos a nagykövet úr két utóbbi állítása cáfolható: Franciaország területén élnek például németek; a baszkok, a korzikaiak - finoman fogalmazva – autonómia iránti igénye pedig közismert.) Az viszont tény, hogy a francia alkotmány elutasítja az etnikai és nemzeti kisebbségek fogalmát, míg a vallási kisebbségeket – ha egy mondat erejéig is – védi: „Franciaország oszthatatlan, világi, demokratikus és szociális köztársaság. Biztosítja valamennyi polgár törvény előtti egyenlőségét származásra, fajra vagy vallásra való tekintet nélkül. Tiszteletben tartja mindenki hitét.” Egy másik bekezdésben pedig azt is leszögezi, hogy „A Köztársaság nyelve a francia.”

Némi változás azonban mégis észlelhető a kisebbségi kérdéstől eddig mereven elzárkózó országban: Franciaország májusban aláírta a Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartáját, ami azt jelenti, hogy a francia alkotmányt a közeljövőben módosítani kell. Nyelvhasználaton felüli jogokról azonban szó sem lehet - szögezte le a francia nagykövet -, s valószínűleg az a francia jogfelfogás sem fog változni, amely regionális nyelvekről és dialektusokról beszél, de nem ismeri és fogadja el a kisebbségek fogalmát.



Dugába dőlt tervezetek



Bár a közös kisebbségi jogi szabályozás még várat magára, az elvetélt tervezetek nagy száma mégis jelzi, hogy egyre erősebb az igény a kérdés egységes rendezésére. A számos kísérlet közül (Regionális nyelvek és kultúrák közös chartája, Európai kisebbségek jogainak chartája, a Stauffenberg gróf-féle Népcsoportjogi Charta az Európai Közösség államaiban c. határozattervezet) egyet emelnék ki: a Siegbert Alber európai parlamenti képviselő nevéhez fűződő Népcsoportjogi Charta tervezetét. A tervezet a többi dokumentumhoz hasonlóan elismeri a népcsoportok „kisebbségi léthez” való jogát. („A tagállamok védik a kisebbségeknek a léthez és a nemzeti, etnikai, kulturális, vallási és nyelvi identitáshoz való jogát, és támogatják azokat a feltételeket, amelyek lehetővé teszik ezen identitás továbbfejlesztését”), s rendkívül széleskörű jogokat biztosít az általa népcsoportoknak nevezett kisebbségeknek (pl. saját nyelvű oktatás a teljes iskolarendszerben, anyanyelvük hivatalos elismertetés, parlamenti képviselethez, valamint közigazgatási autonómiához való jog.) Az azonban már elgondolkodtató, hogy ugyanez a tervezet kizárja a népcsoport fogalmából - a vendégmunkások, bevándorlók és menekültek mellett - a „hagyományosan vándorló csoportokat” is…

Furcsa eleme a tervezetnek, hogy bevezetné a kölcsönösség elvét: „Amennyiben egy népcsoport olyan etnikai közösséghez tartozik, amely egy másik országon belül a többségi lakosságot alkotja, a tagállam korlátozhatja a népcsoport és tagjai különleges jogait, ha a saját etnikai közössége azon tagjainak, akik a másik államban kisebbséget alkotnak, nem ugyanazokat a jogokat biztosítják”.



Fakultatíve választható szerződések



Strasbourgban meglehetősen sok szó esett két, a közelmúltban elfogadott dokumentumról: a Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartájáról és az Európa Tanács Keretegyezményéről a nemzeti kisebbségek védelméről. Mindkét dokumentum abban az esetben emelkedik jogerőre egy adott államban, ha az állam ratifikálja. Érvényesítésük tehát más nemzetközi kisebbségvédelmi dokumentumokhoz hasonlóan az egyes tagállamok döntésétől függ.

A „nyelves charta” csak a nyelvekkel, nyelvhasználattal foglalkozik, s 68 cikkelyéből minden ország a szociális chartához hasonlóan á la carte-szerűen kiválaszthatja, mely paragrafusokat (minimum 35-öt) kívánja magára vállalni. Háromévente a tagok kötelesek jelentést tenni a kisebbségi nyelvek helyzetéről, és arról, hogy az megfelel-e a chartában foglaltaknak.

A nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezmény kötelezi a szerződő feleket a nemzeti kisebbségek kultúrájának fejlesztéséhez szükséges feltételek megteremtésére. Tételesen felsorol egy sor, a kulturális, autonómia irányába mutató jogot, ám megfogalmazása olykor túlontúl óvatosnak tűnik: „A Felek tartózkodnak (kiemelés tőlem –M.E.) olyan intézkedések meghozatalától, amelyek a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által lakott területeken az arányokat megváltoztatják, és arra irányulnak, hogy korlátozzák azon jogokat és szabadságokat, melyek jelen Keretegyezménybe foglalt elvekből származnak” (16. cikkely).

Mindkét szerződés az Európai Unió „anyukájának” tartott, 41 tagállamból álló Európa Tanács tagállamainak áll nyitva aláírásra. A Keretegyezményt 36 tagállam írta eddig alá, az EU-tagállamok közül csupán Franciaország és Belgium mondott rá nemet.

Magyarország mindkét dokumentumot az elsők között ratifikálta, és már életbe is léptette. Februárban készült el a „Magyar Köztársaság” első jelentése a Keretegyezmény végrehajtásáról.



Az EU jelenlegi álláspontja



A kisebbségi kérdés nem EU-kérdés, hanem általános emberi jogi – hangzott a válasz, valahányszor felvetettem a kérdést. Az uniós szövegek csak nagyon röviden, evidenciaszerűen foglalkoznak vele. Többnyire csak hivatkozásként kerül szóba, hogy valamely társulni kívánó tagállamot miért nem lehet hamarabb felvenni. (Jellegzetes példa volt erre a Meciar vezette Szlovákia). Ennek oka az, hogy az Unió a kisebbségek védelmét az általános emberi jogok nemzetközi védelme részének tekinti, s ezek betartására az EU több ízben is kötelezettséget vállalt (pl. az 1950. évi Európai Emberi Jogi Egyezmény, az 1966-ban elfogadott Polgári és politikai jogok nemzetközi egységokmánya, az 1975. évi Helsinki Záróokmány, az 1990-es Párizsi Charta az új Európáért betartására).

Ami az ezeken túlmutató jogokat kisebbség illeti, minden tagállam területén érvényesek saját belső kisebbségvédelmi szabályai. Már ha vannak ilyenek.
Máté Erika
forrás: amarodrom.hu