Nemzeti Emlékezés Napja a Kassai Kormányprogram kihirdetésének évfordulóján
„Nem mondunk le a kárpótlásról”

Karaffa János felbár-bakai plébános megszentelte, Novák Róbert szentpéteri lelkész pedig megáldotta az emlékkeresztet
Vas Gyula felvétele
Az egy évvel ezelőtti kerek évfordulón született Komáromi Nyilatkozatban vállalt kötelezettsége alapján a múzeum és a Szüllő Géza Polgári Társulás ismét megtartotta a Nemzeti Emlékezés Napját, amelyen a nyilatkozatot aláíró szervezetek képviselői is megjelentek. Az MKP-t Bárdos Gyula frakcióvezető, a Csemadokot Száraz József országos elnök, a Szlovákiai Magyar Szülők Szövetségét Sátor Zoltán alelnök, a Szüllő Géza Polgári Társulást Fehér Csaba elnök képviselte; a dokumentumot ugyancsak aláíró Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége ezúttal hivatalosan nem képviseltette magát. Jelen volt viszont a megemlékezésen Krivánszky Miklós, a DÁLESZ (Deportálás Áldozatainak és Leszármazottainak Szervezete) elnöke és Bastrnák Tibor, Komárom polgármestere.

Az elmúlt egy év munkáját értékelve Fehér Csaba szólt arról, hogy a Dunaszerdahelyi, az Érsekújvári, a Lévai, a Nagykürtösi és a Komáromi járás számtalan alapiskolájában jártak, és történelmi előadás kíséretében átadták az intézményeknek a hontalanság éveiről készült dokumentumfilmet és könyvet. „Keserűen tapasztaltuk, hogy a diákoknak nagyon hiányosak az ismereteik erről az időszakról, ezen a téren tehát még sok feladat vár ránk” – mondta. Egyben sajnálattal állapította meg, hogy a komáromi egyetemisták hiányoztak a mostani megemlékezésről. Ugyanakkor örömmel számolt be arról, hogy a Magyar Kálvária kiállítás anyagát 2006. szeptember 11-én Brüsszelben, az Európa Unió parlamentjében mutathatják be.

Rendkívül tanulságos volt Gyurgyík László szociológus előadása, amelyben a hontalanság éveinek a felvidéki magyarság társadalomszerkezetére gyakorolt hatásait fejtegette. Elhangzott: a lakosságcsere és deportálás következtében mintegy 100 ezer magyar volt kénytelen elhagyni szülőföldjét, 50 ezerre tehető azoknak a száma, akik reszlovakizáltak és 130–150 ezerre azoké, akik ideiglenesen váltottak nemzetiséget és a hatvanas-hetvenes években ismét magyaroknak vallották magukat. „A hatalmon lévők elsősorban a helyi magyar elitet távolították el a lakosságcsere során, aminek hatása mindmáig érződik – mondta az előadó. – Felgyorsult az asszimiláció, a magyarok iskolázottsági szintje a mai napig elmarad az országos átlagtól, ebből következően arányuk jóval magasabb a segédmunkások, illetve az alacsony szakképesítést követelő professziókon belül. Riasztó tény, hogy a korcsoportok szerinti megoszlást tekintve a magyar nemzetiségűek között kétszer annyi az 50 éves, mint a csecsemő. A tisztán magyar családok esetében a gyermekek nemzetiségváltása 6,4 százalékos, a vegyes házasságok esetében ez az arány 80:20 a szlovák nemzetiség javára.”

Bárdos Gyula arról beszélt, hogy az MKP soha nem mondott és nem mond le arról, hogy a felvidéki magyarság erkölcsi és anyagi kárpótlásban részesüljön a kitelepítések és deportálások okán. Jelenleg azonban nincs olyan szlovák politikai erő, amely legalább bocsánatot kérne mindazokért a jogtalanságokért, amelyek az itt élő magyarságot sújtották a hontalanság éveiben. Az egy évvel ezelőtt megfogalmazott Komáromi Nyilatkozat szövegét Sárközi János olvasta fel.

Az előadásokat követően a résztvevők a deportáltak és kitelepítettek emlékművéhez vonultak, ahol Karaffa János felbár-bakai plébános megszentelte, Novák Róbert szentpéteri lelkész pedig megáldotta a Magyar Kálvária Emlékkeresztet. A megemlékezés koszorúzással ért véget.
V. KRASZNICA MELITTA
[2006. 04. 07.] forrás: Újszó

KRIVÁNSZKY MIKLÓS, a Deportálások Áldozatai és Leszármazottaik Szöv. elnöke:
Dátum: 2006-01-03 20:17 Küldte: szabadujsag

Politika, közélet
Az állam többszörösen törvényt sértett
2006-01, Szabó Géza

Elnök úr, a Deportálások Áldozatainak és Leszármazottaiknak kassai székhellyel megalakult Szövetsége mikor és milyen céllal jött létre, hányan voltak az alapítók, és jelenleg hány tagja van?
– Hat alapító taggal indult, és jelenleg 3000 tagot számlál. A Deportálások Áldozatainak és Leszármazottaiknak a Szövetségét (DÁLESZ) 2002 februárjában jegyezték be egyesületi formában a Szlovák Köztársaság Belügyminisztériumában. Alapvetően azoknak a személyeknek az érdekvédelmét hivatott képviselni, akiket a múltban erőszakkal kényszerítettek otthonuk elhagyására.



Jelen esetben az 1946/47-ben Szlovákiából törvénysértő módon csehországi kényszermunkára hurcoltak és leszármazottaik kárpótlási igényeit képviseli. Tagjaink idős emberek, legtöbbjük egész életén át nyögte a deportálás rettenetét, ahogyan az a hozzánk érkező leveleikből kitűnik. Most nemcsak a remény készteti őket a fellépésre, hanem az is, hogy hallathatják szavukat, az emberi méltóságukon esett sérelmet végre kimondhatják. Ez ad erkölcsi erőt mindazoknak, akik számára a jog és igazságosság nem üres szavak csupán.


Milyen szövetségük szervezeti jellege?
– Polgári társulás.


Mi lehet kártérítési követelésük jogi alapja?
– A 88/1945-ös törvény többrendbeli súlyos megszegése az államhatalom részéről. Megítélésünk szerint attól a pillanattól, amikor a csehszlovák törvényhozás visszamenőleges hatállyal törvényi szintre emelte a Beneš-dekrétumokat, csakis törvényekről beszélhetünk. Így a DÁLESZ nem a Beneš-dekrétumok problémakörével foglalkozik, hanem kizárólag a törvényesség megsértésével. A kényszermunkára történt deportálások súlyosan sértették még az akkor érvényben lévő törvényeket is, pontosabban a 88/1945-ös, az általános munkakötelezettségről szóló törvényt.

Mindazok, akik a dekrétumok tárgykörébe terelik az ügyet, szándékosan tabutémává akarják tenni a kitelepítéseket, a kényszermunkára hurcolást, kimondottan azzal a céllal, hogy megakadályozzák magát a kárpótlást.


Milyen tevékenységet fejtettek ki eddig?
– Fontos hangsúlyoznunk azt a tényt, hogy nemzetközi fórumokon már a DÁLESZ létrejötte előtt történtek lépések a deportáltak kártérítési ügyének rendezése érdekében. Nagyon hathatós segítség volt e téren a belgiumi Piérre Gillet vezette Közép-európai Emberjogi Bizottság munkája. Mi a 2002-es évet a kapcsolatok bővítésének és a csendes diplomáciának szenteltük. Főleg az európai intézmények informálásában voltunk eredményesek.


2002-ben megszervezték, hogy az Európai Parlament képviselői szlovákiai magyarokat hallgassanak meg az 1945 után elszenvedett sérelmekről...
– A június 24-én megtartott nyilvános meghallgatáson Bödők Aliz jogász számtalan példával bizonyította, hogy máig hoznak magyarellenes bírósági döntéseket. Erdélyi Géza református püspök ismertette az egyházát érő sérelmeket, mivel a többi szlovákiai egyházzal ellentétben a reformátusok nem tudták visszaszerezni jogos tulajdonaikat. Agárdi László a mezőgazdasági vállalkozók képviseletében a termőföldek újbóli elkobzását rótta föl a szlovák hatóságoknak. Nagy András párkányi nyugalmazott tanár az 1946-os, Csehországba irányuló deportálások történetét beszélte el a brüsszeli képviselőknek. Én a kényszermunkára történt elhurcolás, azaz a 88/1945 sz. törvény megsértésének politikai és jogi hátterét tártam a hallgatóság elé.


Az Európai Parlament mégis hogy mondhatta ki, a Beneš-dekrétumok nem ok arra, hogy Csehországot ne vegyék fel az Európai Unióba?
– Az EP elnökségének felkérésére készített jogi szakvéleményében Jochen Frowein német, Ulf Bernitz svéd és Lord Kingsland brit jogtudós arra a közös következtetésre jutott, hogy a Beneš-dekrétumok alapján történt vagyonelkobzások nem ütköznek az EU jogrendjével, amely nem visszamenőleges hatályú. A három jogász szakvéleményéből kitűnik, hogy egyedül Csehország helyzetét vizsgálták az egykori Csehszlovákia jogutódjaként.


Mást állítottak viszont a német szakértők…
– Később Edmund Stoiber bajor miniszterelnök megküldte az EU tisztségviselőinek és Gerhard Schröder német kancellárnak egy bonni és egy tübingeni egyetemi tanár szakvéleményét, akik épp az ellenkező következtetésre jutottak. Rudolf Dolzer és Martin Nettesheim szerint a Beneš-dekrétumok, amelyek alapján németeket és magyarokat telepítettek ki Csehszlovákiából, ütköznek az EU jogrendjével.


Mire összpontosított a szövetség a következő évben?
– 2003-tól a nagy nyilvánosság bevonása lett a célunk. Ekkor fizetett hirdetés formájában felhívást tettünk közzé, hogy jelentkezzenek mindazok, akiket 1946-1947-ben Csehországba deportáltak. Másfél hónap leforgása alatt 1478 jelentkezés érkezett, s azóta is nő a jelentkezők száma. Tagjaink levélben fordultak Romano Prodihoz, az Európai Bizottság akkori elnökéhez. Ezt többszöri levélváltás előzte meg a DÁLESZ és a Bizottság között. Az ügyben számos EP-képviselő is felemelte szavát, és továbbra is napirenden tartja a kérdést. Érzésem szerint eddigi tevékenységünk keretében sikeresen tájékoztattuk a nemzetközi döntéshozókat, és felszólítottuk őket, tegyenek valamit az elhurcoltak érdekében. Minderről pontos dokumentációt hagyunk hátra az utókornak.

Mit eredményezett a szlovákiai szervek megkeresése?
– Tagjaink közül sokan írtak Dzurinda kormányfőnek, de válasz nem érkezett. Amikor kifogásolták a kormányfő hallgatását, a kormányhivatal visszajelzése szerint több mint 1500 levelet iktattak.
Idén főleg a politikai lobbizást folytattuk. Január 31-én fogadott Csáky Pál miniszterelnök-helyettes úr, s ígéretet tett, hogy a kárpótlás ügyét a kormány elé terjeszti. Egyelőre semmi kézzelfoghatót nem tapasztaltunk. Viktória Jančošeková, a miniszterelnöki iroda igazgatónője 2005. március 7-i keltezésű levelében megköszönte a bizalmat, amellyel a kárpótlás ügyében Dzurinda kormányfőhöz fordultunk, és az igazságügyi miniszter irodájával történt konzultációja után azt javasolta, kérjük fel a parlamenti képviselőket, hogy a témával kapcsolatban kezdeményezzenek egy képviselői törvényjavaslatot, ami meggyorsíthatja az egész folyamatot. Természetesen ez is kibúvó, mivel a kormánynak minden jogosítványa megvan ahhoz, hogy törvénytervezetet terjesszen a parlament elé, arról nem is szólva, hogy több magyar miniszterünk is van!

Hogyan reagáltak kártérítési kezdeményezésükre a szlovákiai magyar szervezetek?
– Az MKP részéről semmilyen támogatást nem kaptunk, sőt inkább zavaró jelenségként kezeltek minket. A szlovák törvényhozás 1998 óta több esetben hagyott jóvá határozatot a múltban elszenvedett törvénysértések orvoslására. Az MKP mint kormánytényező ebben aktívan közreműködött. Sajnálatos, hogy a kényszermunka áldozatainak kárpótlását nem szorgalmazta sem a hazai, sem a nemzetközi politikai porondon. 2003. július 9-én nagygyűlést tartottunk Kéménden, ahol egyebek mellett nyílt levelet fogalmaztunk meg az MKP elnökéhez, Bugár Béla úrhoz, melyet a DÁLESZ elnökének és 361 tagjának az aláírásával küldtünk el a címére. Hivatalos választ a mai napig nem kaptunk. 2003 végén a szlovák parlament törvényt fogadott el az 1939-45 közötti ellenállásban részt vett egyének kárpótlásáról. Mintegy 50 000 személyről van szó, és a tervezett kárpótlás összegét személyenként 80 ezer koronában állapították meg. Az MKP a törvény jóváhagyása mellett szavazott. Megítélésünk szerint ez a törvény nem érinti a szlovákiai magyarságot, viszont adóját terheli. Politikai alku tárgyává válhatott volna a törvény MKP-s támogatása annak érdekében, hogy a törvényhozás egyidejűleg a kényszermunka áldozatainak kárpótlását is tárgyalja meg. Sajnálattal kellett megállapítanunk, hogy az MKP-ban, dacára választási ígéreteinek, nincs meg a politikai akarat az ügy rendezésére. Óriási mulasztásnak könyveljük el azt is, hogy 1998 és 2000 között kiaknázatlanul hagyták a Szlovákia EU-csatlakozásával kapcsolatban felmerült nemzetközi politikai lehetőségeket. Úgy gondolom, az MKP történelmi, soha meg nem ismétlődő lehetőséget szalasztott el.


Az utóbbi időben az MKP vezetőinek több nyilatkozata is bizonyítja, hogy a magyar pártot foglalkoztatja a deportáltak kártérítésének ügye. Az önök és az MKP kártérítési követelése között azonban eltérés is van. Miben?
– Mi szigorúan egyéni kárpótlást követelünk! Szeretnénk, ha tagjainkat úgy kárpótolnák, mint akiket a II. világháború idején a szlovák államból kitelepítettek, illetve mint a holokaust áldozatait. Követeléseinket eddig figyelemre sem méltatták, mert attól tartanak, hogy ez a Beneš-dekrétumok megnyitását jelentené. De nem azt jelenti. A dekrétumokra való hivatkozás csak ürügy, hogy a kérdéssel ne kelljen foglalkozni. Követelésünk azon alapszik, hogy a magyarok esetében durván megsértették az 1945-ben kiadott, 88-as számú törvényt, amely az általános munkakötelezettségre vonatkozott. A törvénnyel ellentétben a magyarokat családostul, terhes asszonyokkal, apró gyerekekkel együtt, a fegyveres fenyegetés súlya alatt kényszerítették lakóhelyük elhagyására.


Kártérítési kezdeményezésükkel megkerestek cseh politikusokat is?
– Követelésünket nemcsak Dzurinda szlovák miniszterelnök, hanem Václav Havel cseh államfő s utódja, Václav Klaus is figyelmen kívül hagyta, csupán Petr Mareš cseh miniszterelnök-helyettes reagált megkeresésünkre. Őt arra figyelmeztettük, hogy a meghurcolt s máig Csehországban élő szudétanémetek irányában tervezett humanitárius gesztusból a cseh kormány ne hagyja ki a magyarokat. Mareš biztosított minket, hogy ha erre sor kerül, egyetlen kisebbséget sem fognak diszkriminálni. Úgy gondoljuk, ha Csehországban lesz kárpótlás, Szlovákia erkölcsi kényszerhelyzetbe kerül, és nemzetközi nyomásra kénytelen lesz lépni.


Némi mozgolódás már tapasztalható volt szomszédunknál.
– Csehország egy politikai piruettel, úgy tűnik, anélkül, hogy hivatalosan hatálytalanítani kényszerülne a régi jogszabályokat, rendezni kívánja a dekrétumok okozta sérelmeket. Itt természetesen számításba kell jönniük azoknak a csehországi magyaroknak is, akiket a deportálások érintettek s ma cseh állampolgárok. Az ő képviseletük érdekében a DÁLESZ által tett diplomáciai erőfeszítések, reméljük, gyümölcsözőknek bizonyulnak.


Tudomásunk van róla, Csáky Pál miniszterelnök-helyettes napirenden tartja a deportáltak kártérítési követelését, ám most úgy látja, nincs politikai akarat annak rendezésére, s nem valószínű az sem, hogy egyhamar lesz.
– Arról mi is értesültünk, hogy politikai tárgyalásokat folytat az ügyben, de ott még nem tart, hogy a témát a koalíciós tanács elé vigye. Arról is tudunk, hogy Csáky Pál még az előző kormány megbízásából készíttetett egy elemzést arról, a zsidók után kiket kell még kárpótolni. A Szlovák Tudományos Akadémia értékelése szerint orvosolni kellene a szlovákiai magyarok II. világháború utáni sérelmeit is. Szakértők szerint a hatályos törvények értelmében nincs lehetőség a Csehországba deportáltak sérelmeinek orvoslására, de az sem zárható ki, hogy a jövőben megszületik egy, a magyarok háború utáni sérelmeire reagáló kárpótlási törvény.


Mit tud róla, mi a hivatalos szlovák szervek álláspontja a kártérítés kérdéséről?
– Úgy tudom, a hivatalos szlovák álláspont ebben az ügyben eddig nem fogalmazódott meg. A szlovák politikai erők vagy nem tudnak, vagy nem akarnak tudomást venni erről a kérdésről.

l Újabb adatok szerint 1946 ősze és 1947 februárja között több mint negyvenezer felvidéki magyart, köztük gyerekeket és öreg, beteg embereket kényszerítettek otthonuk elhagyására. Mi mindenért járna kárpótlás? Az embertelen körülményekért, a szenvedésért, a megaláztatásért, a kényszermunkáért, az elvett vagyonért?

Mindenért. És éppen az ilyen összetevők azok, amelyek az egyéni kárpótlás elvét indokolják!

Az állam többszörösen törvényt sértett, II. rész
Dátum: 2006-01-11 17:26 Küldte: szabadujsag

Politika, közélet Kérdéseinkre KRIVÁNSZKY MIKLÓS, a Deportálások Áldozatai és Leszármazottaik Szövetségének elnöke válaszol
2006-02

Ki mindenkinek kellene kárpótlásban részesülnie?
– A még élő áldozatoknak és az elhunytak leszármazottainak.


Ki intézze és fizesse a kárpótlást?
– Szigorúan a kormányszervek. Valamelyik minisztérium vagy az általa létrehozott célalap. Párt és más intézmény csak ellenőrző szerepet töltsön be.


Véleményük szerint csak egyszeri összeg jöhet szóba, vagy elképzelhető bizonyos járadék is?
– A kérdés nyitott. Döntsenek az érdekeltek.


Ha a szlovákiai szerveknél nem járnak sikerrel, még milyen nemzetközi szervezetektől remélhetnek támogatást?
– Az ügy nemzetközi síkra való terelése fontos része munkánknak. Bevallom, abban reménykedtünk, hogy erre nem lesz szükség, hanem elegendőnek bizonyul az itthoni politikai képviselet mozgósítása. Felfogásunk szerint nem kisebbségi kérdésről van szó elsősorban, hanem alapvető emberi jogról. A szlovák állam azzal, hogy polgárai egy csoportját kirekeszti jóvátételi politikájából, szembekerül az európai normarendszer alapvető tételével is, amely kifejezetten tilt mindenfajta hátrányos megkülönböztetést. A mi esetünkben a diszkrimináció annyival súlyosabb, hogy azt egy adott nemzeti közösség tagjaival szemben, olyanokkal szemben alkalmazzák, akiket származásuk miatt hurcoltak el. Az EU bővítési folyamata felszínre hozta a kisebbségi problémát, bár az elfogadott szemlélet szerint – amelyik korántsem mondható kiegyensúlyozottnak – e kérdés rendezése a csatlakozott országokban kielégítő. Így érthető, hogy az 1998 és 2003 közötti szlovákiai EU-országjelentésekben a magyar közösség alapvető gondjai nem szerepelnek. Ám az MKP felelőssége itt sem hallgatható el. A lényeges gondokra összpontosító politikusok az EU-ban is világosan látják, hogy ennek a kérdésnek a megoldása a jelen és a közeli jövő egyik nagy kihívása.


Az Európai Parlament bizonyos képviselőire gondol?
– Úgy tűnik, az Európai Parlamentben támogatókra tudunk találni a kényszermunka ügyének rendezéséhez is. Például Miquel Raynal katalán képviselő személyében, aki parlamenti közbenjárásaival és a kéméndi nagygyűlésünkön való személyes jelenlétével is bizonyította, számos európai politikus számára nem közömbös a kisebbségek helyzete, sem a deportálások áldozatainak ügye. Bizonyosra vehetjük, hogy ebben a kérdésben még komoly csatározásoknak lesz tanúja mind a nemzetközi, mind a hazai politikai közvélemény, és ha minden kötél szakad, végső stációként segíthet a nemzetközi bíróság.


Ideje lenne, mert már csak koruknál fogva is egyre fogynak a túlélők...
– Ez elévülhetetlen gaztett. De igaz, a jóvátétel elsősorban nekik jár.


Ön mennyire volt érintett a deportálásban?
– Egy deportálttól hallottam, akit 1946-ban gyerekként vittek Csehországba. „Reggelente a gazda, akihez kerültünk, a hófödte, jeges padlásajtót megdöngette, és otroku vzhuru! (rabszolga, föl!) kiáltással ébresztette édesapánkat.” Ez volt az egyike azoknak a személyes tragédiáknak, amelyek arra késztettek, hogy segítsem elő, intézményes keretek között is képviselje valaki a hatalom által kényszermunkára és némaságra ítélt embereket. Ma a visszanyert szabadság és demokrácia hirdetői közül sokan inkább a feledés és elhallgatás kényelmét választják az igazság és az emberi méltóság visszaállításáért folytatott küzdelem helyett. Szerintem a süket fülek politikája gonoszabb magánál a meghurcoltatásnál.

Mit üzen a kárpótlásban reménykedőknek?
– Nem csüggedünk!

Köszönöm a válaszait.
Szabad Újság

Még nincs szöveg...