Szlovákia története - Dušan Kováč

DUŠAN KOVAČ: Szlovákia története

Mítoszok és dilemmák

Szlovákia történetével kapcsolatban felvetődik a kérdés: ez a történet az 1993-as évvel kezdődik? Ha az államot a szó szigorúan vett és modern értelmében fogjuk fel, akkor a válaszunk: igen. Ha viszont az államok történetébe az állampolitikai programok is beletartoznának, akkor Szlovákia története ilyen megközelítésben a 19. század közepéig nyúlna vissza.

Nézetünk szerint Szlovákia történetén jóval kiterjedtebb tárgykört kell értenünk, mint az önálló szlovák állam vagy a szlovák államiság történetét. A szlovák történetírásban már hosszabb idő óta állandósult Szlovákia történetének tárgya: ez a mai szlovák territórium története a szlovák etnikum történetével kombinálva. Ez az elv mutatkozott legeredményesebbnek a szlovák társadalom fejlődésének megismeréséhez. Vigyáznunk kell azonban, hogy ne értékeljük túl a történelemben érvényesülő ok-okozati összefüggéseket. Ebből születnek ugyanis a történelmi mítoszok.

Történelmi mítoszok

Ilyen történelmi mítosz például a szlovákoknak a szlovák államiságért folytatott ezeréves küzdelméről szóló hagyomány. Az igaz, hogy az önálló szlovák államnak az 1993-ban történt megalakulását nehéz elképzelni a cseh-szlovák állam megalakulása és léte nélkül, tehát anélkül, hogy Szlovákia kivált volna a történelmi Magyarországból. Az 1918- as évet sem lehet elképzelni szlovák politikai program nélkül és a modern szlovák nemzet kialakulási folyamata nélkül. Ez a folyamat viszont összefügg a felvilágosodással, de paradox módon a magyarországi rendi felkelésekkel is. S így az idő tengelyén haladva folytathatnánk Nagymoráviáig vagy a szlávoknak a Kápát-medencében való megjelenéséig...

Ha azonban az időtengelyből ívet alkotnánk, és azt állítanánk, hogy a szlovák állam keletkezésének okai már valahol Nagymoráviában vagy a szlovákoknak a saját államért folytatott mitikus ezeréves harcában rejlenek, olyan állításhoz jutnánk el, amely nyilvánvalóan téves. A történettudomány helyére az ideológia lépne.

[...] A történelem azonban a történészek szakterülete.

Népek találkozási helye

Célszerű - és már itt is kialakult bizonyos hagyomány - Szlovákia történetét mint a territórium történetét felfogni, azaz e terület betelepülésének történetével kezdeni. A mai Szlovákia területén a szlávok története csak 15 évszázadot ölel fel, és a szlovákokról mint önálló etnikumról a 10. századtól kezdve lehet beszélni. [...] Európa és bizonyos korszakokban Eurázsia is egységes földrészt alkotott, ahol a kultúrák és népek találkoztak egymással. Szlovákia területe bizonyíthatóan egyike volt e vándorlások útkereszteződéseinek. [...]

Két állam keretében

Ha az államiság elvéből indulunk ki, akkor Szlovákia története két államkeretben játszódott le - a történelmi Magyarország és Cseh-Szlovákia állami keretei között. Ennek ellenére Szlovákia története nem azonos ezen államok történetével. Ezt könnyen megállapíthatnánk, ha Szlovákia történetét 1918-ig a történelmi Magyarország történetével, 1918 után pedig Cseh-Szlovákia történetével akarnánk helyettesíteni. Kiderülne, hogy e két állam történetének összegezése még nem alakítja ki azt, amit meg akarunk ismerni.

E szélsőség mellett létezik még egy másik szélsőséges szempont: eszerint Szlovákia történetét egyszerűen úgy kell felfogni, mint valami "disszidens közösség" történetét Magyarország vagy éppenséggel Cseh-Szlovákia keretében. Nem lehetséges azonban Szlovákia történetét csak mint egy régió történetét vagy a "szlovákkérdés" történetét megírni. A szlovák történész számára sokkal inkább alapvető fontosságú, hogy megtalálja a helyes arányokat, mint más államok és nemzetek történészei számára, akiknek ilyesmivel nem kell bajlódniuk, legalábbis nem ilyen mértékben.

A szlovák történetírás dilemmája

A szlovák történetírás kezdettől fogva viaskodik a szlovák történelem koncepciójának problémájával. Ez a kérdés már Juraj Papánek számára is felmerült, amikor a szlovákok történetének első összefoglalását próbálta megalkotni (Historia gentis Slavae). Elgondolkodtak ezen a "megújhodás" korszakának történészei és írói is. Ennek a korszaknak a legjelentősebb teljesítménye, Július Botto szintézise a 20. század elejéről (Slováci. Vyvin ich národného povedomia a Krátka história Slovákov). Míg az első részben, melyben Botto a szlovák nemzeti identitást kíséri figyelemmel, az ismeretek hiányában voltaképpen az egész középkort kihagyta, s az akkori elképzeléssel összhangban a Nagymorva Birodalom után a "nemzeti megújhodás" korszakát sorolta be, a második kötetben már megtaláljuk a középkori magyar történelem vázlatát, persze inkább csak utalásokban.

A hivatásos szlovák történetírás csak 1918-tól létezik. [...]

1918 után Szlovákiában is érvényesíteni kezdték a csehszlovák történelem koncepcióját, amely az egységes csehszlovák nemzet koncepciójából következett. A Szlovákiában kibontakozó történeti kutatás hamarosan megmutatta, hogy ez a konstrukció tarthatatlan, hogy Szlovákia történetének megvan a maga dinamikája, és hogy több esetben korszakolása is eltér a cseh történelemétől. Daniel Rapant végkövetkeztetése az volt, hogy csehszlovák történelemről csak 1918 után lehet beszélni, mint a csehszlovák állam történelméről. [...]

A Szlovákiát érintő történelmi kutatások, az első dokumentumgyűjtemények kiadása, a témában megjelent publikációk, részmonográfiák végül elvezettek ahhoz a kísérlethez, hogy kidolgozzák Szlovákia történetének tudományos összefoglalását. A megjelent műveken azonban érezhető a korszak hatása. Terminológiájukban, de főképp a történelmi folyamatok ideológiai okokra visszavezethető deformációjában az akkori rezsimtől felülről oktrojált pszeudomarxista, valójában inkább sztálinista és posztsztálinista ideológia figyelhető meg, s ez mindegyiken végigvonul, de főképp a 20. század történetére jellemző.

A Tiso-féle állam idealizálása

Meg kell említeni az 1939 és 1945 között rövid ideig létező szlovák államot is. Szakmai szempontból nézve ebben az időben nem keletkezett semmilyen jelentősebb történeti mű, viszont kialakult a szlovák múlt idealizált, neoromantikus és mitikus szemléletének egész rendszere. Az ok egészen érthető volt. A szlovák állam Hitler utasítására, az ő kényszerítésére jött létre, a szlovákok aktív hozzájárulása és akarata nélkül.

A mitologizált történelemszemléletnek egyebek közt az volt a feladata, hogy leplezze ezt a tényt, és úgy tüntesse fel a szlovák államot, mint a szlovákok ezeréves törekvésének eredményét. Éppen ebben az összefüggésben keletkezett több hungarofób és csehofób elképzelés. [...]

A szlovák történelem eltorzított magyarázatának egész rendszere nyilvánvaló visszalépés volt a rapanti típusú pozitivizmustól a 19. század első felének nacionalista romanticizmusa irányába. Ennek ellenére ezek a mítoszok a szlovák társadalom bizonyos rétegeiben megőrződtek, 1989 után újraéledtek, és 1993 után reneszánszuk még jobban megerősödött.

EURÓPA "HUZATOS" RÉSZE

MAJDANI ÁLLAMALAPÍTÁSOK

EURÓPA "HUZATOS" RÉSZE


Vajon van-e a többi európai országnak augusztus 20-ája, s ha igen, miként emlékeznek vissza saját államalapításukra, államiságuk kezdeteire? Errol kérdeztük Szarka László történészt.

- Nem tudom, hogy Európában mindenütt megemlékeznek-e az adott ország államalapításáról és államalapítójáról egyetlen, ünnepiként tisztelt napon. Amiként a megalakulásra, akként a kezdetekre való visszatekintésrol is elmondhatjuk: ahány ház, annyi szokás.

Európa képét Három nagy invázió alakította a X-XI. században: a normannoké északon és délen, a szaracénoké délen és a magyaroké keleten
- Ha eszerint az államalapítás-ünnepekrol nem adhatunk is egységes képet, beszélhetünk-e mégis olyan általános irányzatokról, amelyek az európai államok létrejöttében érvényesülnek?

- Európában az állami fejlodés szempontjából már az ókor is rengeteg fontos államalakulattal szolgált, ám a modern európai államrend szempontjából az igazán fontos korszak a Római Birodalom felbomlása, Európának a Nyugat-Római Császárságra és Bizáncra való kettészakadása volt. Ugyanakkor Európa egy másfajta értelemben is kettészakadt: élesen elkülönült egymástól egyfelol ez a két "római" birodalom, másfelol a Barbarikum, vagyis a római utódállamokon kívül eso területek. A modern európai államalakulatok a római birodalom utódállamainak és a Barbarikumnak az "egybenövésekor" jöttek létre.

- Ön elsosorban a szomszédos szláv nemzetek történetének a szakértoje. Mikor kezdodött az o államiságuk?

- A ma velünk szomszédos államok történelemszemléletére általában az a jellemzo, hogy szeretik visszavetíteni magukat a legtávolabbi idokbe, amikorról azonban csak igen kevés forrás és tényanyag áll a kutatók rendelkezésére. Ilyenkor kezdodik el aztán a historikummal való "játszadozás", hiszen ezek a mai szomszéd nemzetek nem azonosak azokkal a népekkel, amelyek a VII-IX. században megpróbáltak valamiféle állam elotti szervezodéseket létrehozni a Kárpát-medence térségében. Ma már - szerencsére - egyetértés mutatkozik abban a kérdésben, hogy a VII-IX. században itt létrejött szláv - vagyis a déli, a bolgár és a morva - államalakulatoknak az irányítói egyetlen esetben sem voltak azonosak a mai cseh, horvát, bolgár vagy szlovák népcsoporttal. Azok olyan szláv népességek lehettek, amelyek különbözo nyelveket beszéltek, jobban mondva más-más dialektushoz tartoztak, más-más területeken éltek, mint amelyekkel ma azonosítják magukat az imént felsorolt nemzetek. Ezek a fejedelemségek sok mindenben nem feleltek meg a modern államiság feltételeinek, inkább katonai alapon szervezodtek, a katonailag meghódított területeken uralkodtak, adókat szedtek be, s területeiket fegyverrel ellenorizték. Az említett egyetértés azonban csak a történészekre vonatkozóan igaz, a szlovák és a cseh politikusok mindmáig szívesen hangoztatják, hogy a nagy-morva állam és a XX. századi cseh és szlovák állam között intézményi folytonosság van. Csakhogy éppen ennek a Nagy-Morva Birodalomnak vetett véget a magyar honfoglalás, majd államalapítás, s ez egy egészen új kárpát-medencei helyzetet teremtett. Ezt a változást pedig nem lehet meg nem történtnek tekinteni.

Normann harcosok a bayeuxi kárpiton
- Ha a Nagy-Morva Birodalomra gondolunk, azt hiszem, mindannyiunknak elsoként Szvatopluk neve "ugrik be".

- Szvatopluk volt a késoi, IX. századi morva állam kiteljesítoje. Eljutott az államszervezodésnek egy viszonylag magas fokára, Rómával is felvette a kapcsolatot, és a korabeli lengyel államhoz hasonló fejlettségu államszervezetet hozott létre. Tehát az o birodalma nemcsak katonai és gazdasági alapon állt össze, hanem egyfajta törvényalkotói ideológia alapján is, ami az államban mint szervezeti egységben való gondolkodásnak elso lépcsofoka. Ugyanakkor a Nagy-Morva Birodalom sohasem volt eros állam, hiszen katonailag, vagyis kívülrol és társadalmilag, azaz belülrol is törékenynek bizonyult. Belülrol azért, mert a szláv népek egymással is szüntelenül rivalizáltak, például a nyitrai szláv fejedelemség története a szomszéd szlávokkal való folytonos véres viszályokból állt. Ez a megosztottság gyengítette a szlávok katonai erejét is. Amikor a honfoglaló magyarság a Kárpát-medencébe érkezett, kétarcú morva államot talált itt: egyfelol egy szervezetileg kiteljesedot, másrészrol viszont egy végzetesen megosztottat. Így aztán ma már csak kevés szlovák és cseh történész állítja azt, hogy a IX-X. század fordulóján a magyar honfoglalók verték szét a morva államot. Az a morva állam ugyanis teljesen kimerült a frankokkal vívott háborúiban, azaz semmi szükség sem volt rá, hogy a magyar honfoglalók verjék le. Egyedül csak a már említett nyitrai fejedelemség állt ellen hosszabb ideig és keményebben a magyar honfoglaló szándéknak, s valószínuleg e kemény harcoknak köszönheto, hogy az a terület tisztán magyar etnikumú lett a honfoglalás során.

Harcoló zsmurájok (japán fametszet)
- Létezik-e valamiféle "tulajdonjogi vita" a cseh és a szlovák történetírás között arról, hogy melyikük országának elozménye a Nagy-Morva Birodalom?

- Nincs ilyen vita, ámbár néha megkülönböztetnek a IX. században élo szlávokon belül felso-ausztriai szlávokat és pannon szlávokat, néha pedig bizonyos szlovák publicisták morva birodalom helyett "Nagy-Szlovákiá"- ról beszélnek, de igazi történészi "tulajdonjogi" vita nem létezik. Úgy tunik, hogy a cseh és a szlovák történészek is hajlanak a reális értékelésekre. Például a Nagy-Morva Birodalom "nagy" jelzojét sem a hatalom kifejezojének tekintik, hiszen az egyszeruen csak a "távoli" Morávia megjelölése. A Nagy-Morva név ugyanis bizánci krónikaíróktól származik, s az o idejükben nem jelentett egyebet, mint a hozzájuk közelebb levo, a mai Szerbia területén létezo Moráviától való megkülönböztetést. A másik reális elem éppen az, hogy nem próbálnak valamiféle csehszlovák elozményt belelátni ebbe a birodalomba. Ilyesfajta dualista történelmi múlt keresésével korábban ugyan próbálkoztak, de mivel már nem létezik Csehszlovákia, az effajta történelmi elozmény keresése is vesztett fontosságából. A cseh történészek számára természetesen a cseh államiság valódi alapja, az igen fejlett középkori cseh állam fontos elsosorban.

- És a szlovákok számára mi tekintheto állami elozménynek, amellyel esetleg kontinuitást, folytonosságot is felmutathatnak a régmúlt és a jelen között?

- Akadémikus szlovák szakmai körök nemigen eroltetik, hogy találjanak ilyen folytonosságot, mivel az ilyesfajta próbálkozások semmilyen eredményt nem hoztak. Akadnak történészek, akik a középkori Nyitrában, illetve a török megszállás alatti Nagyszombatban vélnek felfedezni valamiféle szlovák állami jelenlétet, de ezek között is kétszáz-háromszáz éves kihagyások vannak. A szlovák etnikum bölcsoje egyértelmuen a királyi Magyarország volt, a mai szlovák nemzet ugyanis három-négy szláv népcsoport összeolvadásából keletkezett, s e lassú folyamathoz szükség volt egy olyan kedvezo állami keretre, amelyben nyugodtan élhettek.

- Mindabból, amiket elmondott, számomra úgy tetszik, hogy térségünk államainak, államiságának megértéséhez a kontinuitás a kulcsszó.

- Igen, elég csak a dák-román elméletre gondolnunk, s mindjárt megértjük, hogy miért. Az ezen elméletet vallók fölteszik, hogy közvetlen kapcsolat volt a római korban itt élo népek és a most itt lakók között. Ez azonban figyelmen kívül hagyja a Kárpát- medence tágabb térségének egyik legfontosabb sajátosságát. Azt ugyanis, hogy Európának ezt a részét állandó etnikai átalakulás jellemezte, tehát ez egy olyan "huzatos" része volt földrészünknek, ahol szilárd államszervezodés nélkül nem maradhattak fenn a különféle népek.

GÓZON ÁKOS

A szlovákok történeti tere

A szlovákok történeti tere és történeti tudata

Kučera, Matuš: Slovensko a jeho historický priestor. =Slovenské pohl’ady, IV. + 116. roč. 2000. 6. no. 14–34. p.

Ahhoz, hogy megbízható válaszok szülessenek a szlovákság történeti terével és történeti tudatával kapcsolatos kérdésekre, a forrásokat tiszteletben kell tartani. Bár írásos források napjainkban már nemigen bukkannak elő, a régészeti leletek igencsak gazdagítják, árnyalják eddigi ismereteinket.

Az első kérdés: hol terült el a szlovákok őshazája? Sokáig (szinte napjainkig) tartotta magát a tévhit, hogy a középső és déli Dunatájon őshonos a szlávság és a szlovákság. Ez a szlovák historiográfiában sokáig elfogadott nézet egy 12. századi kievi szerzetestől, Nestortól ered. (Vö. e számban Kajčovič cikkével.) A nemzetközi tudomány azonban elsősorban régészeti leletekre támaszkodva azt állítja, hogy a szlovákok ősei jelenlegi hazájukba fokozatosan, a 3. és a 6. század közötti időben érkeztek, azaz a nagy népvándorlásnak nevezett korszakban, északról, a Kárpátokon túlról.

Az általuk elfoglalt területet hódítással szerezték meg, mely korántsem volt lakatlan, hanem az emberiség hominizálódásának egyik terepe, ahol már a neolitikumban megjelentek a földművelés kezdetei. A szlovákság ősei itt a kelta népesség maradványaival, továbbá germán törzsekkel, gepidákkal, herulokkal és longobárdokkal találkoztak, amint ezt a bizánci Prokópiusz is leírta.

A szlovákok megszállta régió előnyös is volt, meg kedvezőtlen is. Előnyös azért, mert civilizációs szempontból előkészített területnek számított, kedvezőtlen pedig azért, mert híján volt egy központi szerepű síkságnak: ehelyett egy nyugati és egy keleti síkságból állt, amelyet a hegyek miatt csak a terület peremén kívüli útvonal kötött össze egymással úgy – ahogy. A kora középkori Szlovákia ezáltal az európai érdekek határvonalára, nem pedig keresztútjára esett, ami végül is előnynek bizonyult annak következtében, hogy a lakosság nagy kataklizmák idején (az avarok, magyarok, tatárok, kunok betörésekor és a török hódoltság évszázadot meghaladó korszakában) felhúzódhatott a hegyekbe, s így nem kellett nagy szociális és demográfiai megrázkódtatásokat elszenvednie.

Ami a szlovákok államiságának gyökereit illeti: a 7. századi Samo-birodalomról szinte véletlenül tesz említést egy francia krónika. Területétől csak némileg északra keletkezik az első valódi állam, amelyet Nagy-Morávia néven emlegetnek. Két centruma volt: az egyik Nyitra, ahol előbb főpresbiteriátus, majd püspökség alakult. Innen igazgatta majdnem az egész mai szlovák területet Pribina, majd Szvátopluk, az állam pusztulta előtt II. Svätopluk, s ide pályázott a fejedelmi székbe Rastislav.

Nagy-Moráviából fennmaradt legfontosabb örökség az államiság továbbélése. Az igazgatási rendszer várakhoz kötése, a lakossági szervezet mind-mind olyan jelenség, amely a cseh, lengyel és magyar utódállam alapjait vetette meg. A szlovákok egyébként azért nem fulladtak bele a soknemzetiségű magyar államba, mert annak alapvetése nagy-moráviai volt Anonymus és Kézai krónikáinak egyes részei által is elismert a szlovákok számára Nagy-Morávia államiságával kapcsolatos képzet egyetlen olyan hagyomány maradt, amelyhez történeti sorsfordulók során és újra vissza lehetett térni.

A szlovákok etnogenézisében, akárcsak más népekében is, szerzőnk kétféle öntudatot különböztet meg, az etnikait és a történetit. A másoktól való különbözés a szlovákság körében nagyon régi keletű, amit a szomszéd népek-nemzetek szlovák megnevezése egyértelműen tanúsít. Ez a másságtudat azon alapult, hogy a területen a szlovákság a legrégibb etnikum, és elégséges mértékben különbözik a vele szomszédos etnikumoktól, akik ugyancsak megkülönböztetik magukat a szlovákoktól (pl. a magyarok tótoknak hívják őket).

Nem ilyen egyértelmű és ellentmondások nélküli a történelmi tudat alakulása: ez, bármennyire sajnálatos is, többször és többféleképpen mondott ellent az etnikai tudatnak. A magyar történeti tudat a szlovákok ellen a fehér ló legendájával, az úr és szolga népre osztással, majd pedig – jó néhány száz évet követően – a szlovákság létének tagadásával lépett fel.

Amikor a szlovák–magyar együttélés mind hosszabb ideje nyomán kiderült, hogy a történeti Magyarországon számos szlovák származású ember lett "úr" és dúsgazdag, illetve a szlovákok közül sokan az ország javára értek el lényeges eredményeket, kialakult (az etatizmus és hungarizmus alapján) a szlovákok körében a "hungarus patriotizmus" történeti tudata.
Az újkori "nemzet" kategória elfogadása jegyében a szlovákok is mindinkább feladták a "hungarus patriotizmus” kötődésüket, és ismét felfedezték Nagy-Moráviát, mindazonáltal még a 19. század második felében sem állt össze szerves egésszé a szlovák történeti tudat. A szlovák történelmi felfogások összefogására F. V. Sasinek vállalkozott. Ő a szlovákságot autochtonnak tartja, miközben későbbi időkre nézve a történetiség elemeit is érvényesíti (az Árpád-házi királyoknak lengyel és orosz kapcsolatai voltak, ami bizonyítja: tudták, hogy a magyar állam nyelvében nem kizárólagosan magyar, továbbá: a magyar állam szervezeti elveket vett át Nagy-Moráviától). Munkásságában azonban a kivitel “amatőr” színvonalú.

A magyar millenniumi ünnepségek elutasításaként J. Botto vállalkozik a szlovák nemzettudat fejlődésének bemutatására. Eközben sajátos módon elveti a szlovák történelem kontinuitását. Szerinte a magyarok bejövetelétől kezdve 1848. május 10-ig, a liptószentmiklósi nemzetgyűlés megtartásáig, a nemzet “sajátjogú ” történelmet élt meg.

1945 utáni fejlemény, hogy létrejött az addig meglehetősen amatőr színvonalon folyt szlovák középkorkutatás intézményi bázisa, illetve az, hogy az akkori magyar történettudomány (főként Molnár Erik és Léderer Emma révén) rengeteg adatot szolgáltatott a magyar nacionalizmus történetéből. Persze a csehek és szlovákok szétválásáig a történeti azonosságváltozatokat csak módjával lehetett kutatni., hiszen a szlovák történészeket könnyen marasztalhatták el “burzsoá nacionalizmussal”. Csak az önálló szlovák államiság megteremtése után teremtődtek meg az előfeltételek arra, hogy a szlovák történelemtudomány kutassa az azonosságtudat kialakulásának kérdéseit, mégpedig európai színvonalon, ami egyfelől azt jelenti, hogy elveti a nemzeti romantika régebbi naivságait, másfelől az újabb nacionalizmus mítoszait.

Futala Tibor

Cyrill és Method nem járt Szlovákiában

Cyrill és Method nem járt Szlovákiában

A szlovák történetírás megkísérli Nyitrával kapcsolatosan Cyrillt és Methodot is beépíteni propagandaanyagába, mint akik segítségével a szlovákok terjesztették el a kereszténységet a Duna-medencében. Mondanunk sem kell, hogy ebből semmi sem igaz. Ugyanis felvidéki tevékenységüket semmi sem igazolja. Kniezsaprofesszor is megállapítja, hogy a két hittérítő egyáltalán nem működött azon a területen, amit ma Szlovákiának neveznek, kultuszuk a szlovákoknál egészen újkeletű. Az egyházi életben nyomuk sincs. Szerinte pl. bőségesen találunk anyagot Szt. István kultuszára vonatkozóan, szlovák nyelvű imádságok százai tanúskodnak erről, még a protestánsoknál is, de semmi nyoma Cyrillnek és Methodnak. (Kovács Endre: Magyarország és Kelet-Európa, Budapest, 1947.277. old.) Ha a szlovák nép kialakulásának történetét vizsgáljuk, meg kell határoznunk azt is, hogy milyen magyar települések voltak a Felvidéken. Már ezek léte is bizonyítja, hogy ott az árpádi honfoglalás idején igen kevés szláv Iehetett. Hogy a bizonyíthatóan ott élt magyarság tetemes része tűnt el az idők folyamán, csak úgy érthető meg, hogy jelentős magyar emberanyag gyarapította a szlovákság kialakulását. Kétségtelen, hogy a Felvidéken Árpád bejövetele előtt is éltek már magyarok. ". Jenő pápa 826-ban levelet írt a "keresztény magyarok fejedelmének" felszólítva őt templomok építésére. Tehát még jóval Methodék előtt. Kopasz Károly császár 858. évi konventi határozatának aláírói között már egy "hungaricus comes" szerepeit. A Faludi Évkönyvben 863-ban található, hogy a holland Utrecht városának püspöke "Hungaricus Trainstensis". A 863. évben a keresztény krónikák megállapították, hogy a "hunok összessége már megtért". VIII. János pápa 872. és 882. között ismételten írt a "keresztény magyarok fejedelmének" szintén templomok építésére buzdítva őt. Kétségtelenül a Felvidékről volt szó. László Gyula professzor a régészeti megfigyeléseket térképre rögzítve, számos tanulmányában bizonyította be, hogy Árpádék előtt is éltek Felvidékünkön magyarok. (Archeológiai Értesítő 1964. és 1970. sz.)

Az ősmagyar települések

A továbbiakban majd okmányokon alapuló adatok felsorolásával bizonyítjuk, hogy a Felvidék tele volt magyar helynevekkel, amelyeket későbbi határleírások tanúsága szerint fokozatosan cseréltek fel szláv nevekkel. Tehát szlávosodás és nem magyarosítás folyt. Kniezsa professzor idevágó tanulmánya bő bizonyító anyagot mutat be erről. (St. Kniezsa: Zur Geschichte der ungarisch-slowakischen ethnischen Gren- zen, Budapest, 1941.) Bőven sorolhatnánk fel adatokat más szerzők műveiből, mint: Körösy József dr., Jócsik Lajos dr., Révay István gr., Kovács Ilona, Wagner Ferenc dr. Felvidéki vármegyéink ősi magyar nevei szintén bizonyságai az eredeti magyar településnek. Ezek: Turóc, Árva, Zólyom, Bars, Hont, Szepes, Sáros, Ung, Bereg. Árpád-kori okmányok tanúskodnak a nyugati gyepük székely településeiről, Pozsony, Nyitra, Trencsén vármegyék területén. Szalontai Rezső, a világszerte csehnek tudott Comensky(Comenius) székely származását igazolva (aki bizony Szeges volt) mutatja ki a morvaországi székely határőrök nyomait. De a Szepesben, a Poprádi-fennsíkon is megtalálhatjuk a székely telepek maradványait. Kevésbé ismert az, az új régészeti felfedezés, hogy a

mai Przemisl terében és attól keletre, Délkelet-Lengyelország és Délnyugat-Ukrajna területén is voltak az Árpádok idején előretolt magyar határbiztosító előőrsök, kisebb földvárakkal meg- erősítve. Ilyeneket találtak Przemisl területén kívül Halics városában, Krüloszban, Szudovaja Visnja faluban is, amelyek magyarságát az ott feltárt temetők leletei igazolták. (Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézete közleménye, Nép- szabadság 1979. febr. 25. sz. 15. old.) Ez a vonal felel meg a honfoglalók Verecke felé való vonulásának is. E földvárak őrsége ellenőrizhette a duklai, uzsoki, mezőlaborci kárpáti átkelő útvonalakat. Ha a Kárpátvonal katonai biztosítása ilyen messze előretolt elemekkel volt megerősítve, ér1hető, hogy a Kárpátokon belül is mindenütt magyar volt a határbiztosító település, tehát végig a Felvidéken is.

Az eltótosodás

Az Árpád-kori oklevelek természetesen sok -a magyarság életmódjának kevésbé megfelelő -, akkor még lakatlan területről emlékeznek meg. Ez időben a magyarság lent a völgyekben települt Ie, különösen Trencsénben, Turócban, Liptóban ismeretes a magyar nemesi falvak egész sora. A később betelepülő szlávság eleinte csak a hegyi legeltetésre alkalmas régiókat szállta meg. Később a szaporodó tótság között elszigetelten élő magyar falvak lakossága eltótosodott. Részben belőlük alakult ki a tótság első nemessége, utóbb a tótok kiválói is felemelkedhettek erre a társadalmi szintre, főként összeházasodások révén. A XV. sz. után az eltótosodás mind nagyobb méretűvé vált, számítások szerint a XVII.-XVIII. sz.-ok folyamán kb. negyedmillió magyart és 200.000 németet olvasztott magába a tótság. (Karácsonyi János: Tör1énelmi jogunk, Budapest, 1921.) Lássuk, honnét kerültek a szlávok a Felvidékre, akikből a szlovákság kialakulhatott. A német terjeszkedés Kelet felé, maga előtt terelte a sziléziai, cseh- és morvaországi szláv pásztorokat. Ezek fokozatosan töltötték ki a pozsonyi, nyitrai, morvamezei, szepesi gyepű elvi térségeket, a XII. sz. végéig eljutva a Hernádig is. Oklevelekkel igazolható, hogy a fehérhorvátok főleg Sziléziából jöttek, Pozsony megyébe horvátok, a keleti térbe főleg rutének. Már Károly Róbert király nagyszámú erdőirtó "tótot és vendet telepített a Dráva-Száva-közi Tótországból a Vág és Nyitra völgyeibe. Később, a török elől menekülő balkáni szlávok is a tótság lélekszámát szaporították. A cseh bevándorlás is korán megkezdődött, különösen a husziták idejében volt igen erős. Lengyelek is telepedtek be hozzánk, Trencsénbe, Árvába és Szepesbe. A későbbi szlovák nép tehát igen sokféle elemből alakult ki, ami magyarázza a viszonylag kis területen előforduló sokféle nyelvjárást. (Jancsó Benedek: Defensio nationis hungaricae, Budapest, 1920., Bonkáló Sándor dr.: A szlávok, Budapest, l- 1915., PavelJosef Safarik: Geschichtederslawischen Sprache und Literatur, 1826.)

A magyar-szlovák történelmi közösség

A felvidéki tótság kezdettől fogva bekapcsolódott a magyar életbe, így részesévé vált történelmünknek. Tótok is harcoltak a török ellen, a szabadságharcokban a Habsburgok ellen, sok népdaluk emlékezett meg a sorsközösségről. Hogy őket a magyarság nem nyomta el, bizonysága, hogy oltalma alatt szaporodhatott, kialakul- hatott a mai szlovák nép, fiai részt vettek a magyar közéletben, a legmagasabb közjogi méltóságot is elérve, hercegprímásokat is adva az országnak. Sajnos, mindezt nem tudja a mai átlagszlovák. Ritka az a kiművelt szlovák fő, aki szabaddá tudja magát tenni a cseh propaganda-történetírásból tanult magyargyűlölő, sovén szellemtől.