Katalónia mint regionális autonóm

Katalónia mint regionális autonóm
közösség – egy európai példa
Domonkos Endre írása

2007.5.30
Katalónia mint regionális autonóm közösség – egy európai példa Bevezetés Az 1970-es évektől kezdve az Európai Unióban a regionalizmus és a regionális tendencia megerősödésének lehetünk a szemtanúi. A regionalizmus a gazdaság és politika centralizált modelljével szemben decentralizált igazgatási rendszereket hozott létre, a területfejlesztést és a tervezést pedig regionális szintre helyezte. Megerősödtek a nyelvi-etnikai mozgalmak, melyek saját képviseletük intézményesítését akarták elérni. Mindezek a folyamatok regionális szinten szükségessé tették a politikai-adminisztratív struktúrák kiépítését, a gazdaság és közigazgatás decentralizálását. A közigazgatás „regionalizálása” a közigazgatási szervek működésének javítását szolgálja és az állampolgárok számára a döntések meghozatalában való részvételt is lehetővé teszi. A decentralizáció a meglévő közigazgatási hatáskörök és funkciók további kiszélesítését jelenti, melynek során az állam meghatározott feladatokat juttat az önkormányzatokhoz.
A szabályozó hatáskör mértékét és feltételeit a központi állam határozza meg. Ennek eredményeként a döntési jogkörök megoszlanak a központi állam és az önkormányzatok között, oly módon, hogy a helyi szervek bizonyos mérték függetlenséggel rendelkeznek az állammal szemben.
Az 1978-ban elfogadott spanyol Alkotmány egyik legnagyobb vívmánya a demokratikus politikai rendszer megteremtése mellett, hogy az országot 17 egyenlő jogokkal rendelkező autonóm közösségre osztotta, elismerve ezzel Spanyolország többnemzetiség jellegét. Az Alapcharta a katalánokat, baszkokat és a galíciaiakat történelmi nemzetiségnek ismerte el, Katalónia és Baszkföld számára pedig széles körű autonómiát biztosított. A spanyol alkotmányos modell példaértékűnek tekinthető, mivel Spanyolország nemzetiségi konfliktusok nélkül csatlakozott az Európai Unióhoz.
Jelen tanulmány főtörekvése a katalán autonómia kialakulásának bemutatása történeti-politikai és gazdasági szempontok figyelembevételével. A történeti áttekintést követően átfogó képet nyújt a spanyol alkotmányos rendszerről és ezen belül Katalónia, mint autonóm közösség helyzetéről és nemzetközi politikában – főleg az Európai Unióban – betöltött szerepéről. Emellett részletesen foglalkozik Katalónia autonómia-statútumának megreformálásával és a katalán népszavazás tapasztalataival. A befejező részben a tanulmány az általános következtetések mellett választ kíván adni a katalán autonómia kibővítésével kapcsolatos kérdésekre is.
Történelmi háttér
A katalánok Spanyolország északkeleti részét (Katalóniát, Aragóniát és Baleári-szigeteket, illetve Andorrát és Roussillont) lakják. Katalónia négy autonóm közösségre osztható: az aragón, a katalán, a valenciai autonóm közösségre és a Baleári-szigetekre.
Mindegyik autonóm közösség nyelvi, politikai és kulturális értelemben speciális státussal bír. Katalónia autonómiájáról az 1978-as spanyol Alkotmány cikkelyei és a spanyol törvényhozás által elfogadott „Katalónia autonómiájáról szóló Alaptörvény” rendelkezik. A spanyol Alkotmány 151. cikkelye pedig nagyfokú autonómiát biztosít Valencia és a Baleári-szigetek számára.
Katalónia mintegy 8 millió lakossal Spanyolország egyik leggazdagabb régiójának tekinthető. Az egy főre jutó GDP vásárlóerő paritás alapján számolva meghaladja a közösségi átlagot (120 %), és gazdasági értelemben véve az Európai Unió leggyorsabban fejlődő régiói közé tartozik Baden-Württemberg, Lombardia és Piemont után. A katalán gazdaság hagyományos húzóágazata az ipar mellett a szolgáltatási szektor, ezen belül főleg a turizmus, amely az elmúlt két évtizedben látványos fejlődésnek indult.

Katalónia a középkorban
A katalán regionalizmus gyökerei egészen a középkorig vezethetők vissza, mivel a régiók eltérő ütem fejlődése a spanyol történelem állandóan jelenlévő sajátossága volt. A regionalizmus a középkor folyamán a központi állammal szembenálló grófságokat és hercegségeket jelentette. A katalán nemzet- és államépítés már a 12. században megkezdődött, amikor 1137-ben sor került a Katalán és az Aragón királyság megalapítására. A Katalán és Aragón Királyság 4 területet foglalt magába: Aragóniát, Katalóniát, Valenciát és a Baleári-szigeteket. Minden egyes tartomány saját intézményrendszerrel (cortez) rendelkezett. A katalán parlamentet - amely tanácsadó szervként működött - a nemesség, az egyház és a katalán városok képviselői alkották. A kormányzószerv, a Generalitat törvényhozó és végrehajtó funkciókat látott el. I. Ferdinánd király (1380-1416) elismerte Katalónia pénzügyi, jogi, igazgatási hatásköreit, s uralkodása alatt a Generalitat elnyerte végső működési formáját. 1492-ben Kasztíliai Izabella (1451-1504) és II. (Aragóniai) Ferdinánd (1452-1516) egyesítette a két tartományt, Kasztíliát és Aragóniát létrehozva ezzel az egységes spanyol államot. A kasztíliai központosító törekvések a 15 századtól kezdve megerősödtek, ezért a katalán autonóm intézmények jogköreit megnyirbálták.
A központosítás újabb megnyilvánulásaként értékelhető az 1716-ban a madridi kormány által meghirdetett Nueva Planta (Új Terv) programja, amely megszüntette a katalán cortez-t és a Generalitat-ot, így Katalónia elveszítette politikai és igazgatási autonómiáját. A Generalitat helyett a központi állam által irányított kormányzót neveztek ki Katalónia élére és a katalán helyett a kasztíliait tették meg hivatalos nyelvvé. A közigazgatás, az oktatás és a politikai élet területén erőteljes spanyolosítás vette kezdetét.

A katalán nemzeti mozgalom megerősödése
A spanyol kormány által meghirdetett program hatására megerősödött a katalán nemzeti mozgalom befolyása elsősorban a középosztály (polgárság) és a kereskedelemmel foglalkozó társadalmi rétegek körében. A katalán nacionalizmus választ jelentett a központi kormány asszimilációs törekvéseivel szemben.
Kialakulásában a XVIII. század végén és a XIX. század elején végbement iparosodás és a katalán gazdaság szerkezetének modernizációja is meghatározó szerepet játszott. A XIX. század a katalán nyelv és kultúra újjászületésének a kora volt, amely főleg az irodalom területén nyilvánult meg. A katalán nemzeti mozgalom magját az etnikai hovatartozás (erős regionális öntudat) és a katalán nyelv jelentette.

A XIX. században a központosított állam modelljével szemben az autonómia és a föderáció igénye fogalmazódott meg. A föderáció gondolata az egyes spanyol régiók autonómia-mozgalmaiban fejeződött ki és elemei a legfontosabb politikai mozgalmakban is megtalálhatók. A föderalista köztársasági felfogás egyik jeles képviselője Francisco Pi y Margall (1824-1901) katalán ügyvéd és politikus volt, aki az egyes országrészek széles körű autonómiájának megteremtése mellett érvelt. Nézeteit „A nemzetiségek” cím 1877-ben megjelent művében foglalta össze.
Az első köztársaság idején, 1873-ban elfogadott Alkotmány a spanyol nemzet alkotóelemeként 17 államot sorolt fel, s régióként említette a baszk provinciákat és Katalóniát. Az Alkotmány az államszervezet három szintjét írta el : község (municipio); a regionális állam, mely külön alkotmánnyal és politikai autonómiával rendelkezik, valamint a föderális állam, egy korlátozott hatalmú központi kormánnyal és törvényhozó testülettel az élén. Az Alaptörvény minden régiót államként értelmezett, a spanyol államot pedig föderatív alapon kívánta felépíteni.

A katalán regionalizmus a XIX. század folyamán domináns irányzattá vált. A restauráció idején a nyelvi-kulturális regionalizmus helyett Katalónia gazdasági és kulturális súlyának megfelelő autonómia és a katalán nemzeti önállóság követelése jelent meg. A katalán értelmiség és nagytőke jelentette a nemzeti mozgalom f bázisát. 1892-ben Manresában megtartott konferencián elfogadták az ún. manresai alapelveket (Bases para la constitutión de Catalu a), amely a politikai katalanizmus fő alapelveit (nemzeti identitás, saját autonóm intézmények és fuero-k helyreállítása) tartalmazta. 1906-ban pedig megalakult a Katalán Szolidaritás (Solidaritat Catalana) konzervatív nacionalista párt, amely a spanyol föderatív államon belüli önálló katalán állam megteremtésének igényével lépett fel. A katalán autonómia híveinek törekvése csak a 20. század elején vezetett részleges eredményre. A Spanyolország egészét érint konzervatív-liberális váltógazdaság számos decentralizációs kísérletet hajtott végre. A regionális decentralizáció érdekében a központi kormány elfogadta egy, a korlátozott autonómiával bíró négy közigazgatási

(A fuero többjelentés szó, amely egyaránt jelent jogot, rendet, törvényeket, stb. Itt a saját katalán törvénykezés rehabilitálására vonatkozik.)

egység (Barcelona, Girona, Lleida és Tarragona) felett álló szervezetet létrehozását. 1913-ban királyi rendelet adott felhatalmazást arra, hogy a négy tartomány közgyűlése közigazgatási célból egyesüljön. Ennek eredményeként 1914. március 26-án jött létre a Mancomunitat de Catalunya, amely a négy provincia gyűlésének küldötteiből álló közgyűlést és a végrehajtó szerepet ellátó tanácsot foglalta magába. A Mancomunitat a közigazgatás és kultúra területére kiterjedő hatáskörrel is rendelkezett.

Az 1923-ban hatalomra került Primo de Rivera tábornok viszont represszív politikát folytatott a katalán nemzeti mozgalommal szemben, és megszüntette a Mancomunitat-ot a katalán autonómia intézményrendszerével együtt. Az autonómia kérdése újból 1931-ben a második köztársaság idején került napirendre. 1931-ben megalakult a Katalán Republikánus Baloldal (Esquerra Republicana de Catalunya), amely a spanyol szövetségi államon belül önkormányzatot követelt Katalónia számára.
Az 1931-ben elfogadott alkotmány az országot tizenhárom, korlátozott önkormányzatisággal rendelkező régióra osztotta. A második köztársaság idején Katalónia autonóm státust kapott és helyreállították a Generalitat-ot mint kormányzó szervet. Az alaptörvény egyik hiányossága, hogy nem tett említést a baszk, katalán és gallego kisnemzetekről, amelyeket továbbra is csak régiónak tekintett. E reform demokratikus jellege ellenére az egységes nemzetállam hagyományos koncepcióját tükrözte.

Az 1936-ban kirobbant spanyol polgárháborúban Katalónia Valenciával együtt a köztársaságpárti oldalhoz csatlakozott a Francisco Franco vezette jobboldali nacionalista erőkkel szemben. A polgárháború a caudillo győzelmével ért véget, s ez megpecsételte Katalónia sorsát is. 1939 márciusában Franco csapatai elfoglalták Barcelonát, a katalán-kormány pedig külföldre emigrált. Franco győzelme nemcsak a regionális politikai intézmények felszámolását jelentette, hanem a katalán nyelv és nemzeti szimbólumok (zászló, himnusz) használatának a betiltását is. A rezsim alapvetően egy centralizált egységes nemzetállam felfogását képviselte és a kasztíliai nyelv elsőbbségét hangsúlyozta, ezért nem volt hajlandó elismerni a Spanyolországot alkotó nemzeti kisebbségeket. A spanyol társadalom struktúráját veszélyeztető modern elméleti irányzatokkal (szocializmus, anarchizmus) szemben kíméletlenül felléptek és igyekeztek a nemzeti kisebbségeket elnyomni.

Ennek során megtiltották a katalán nyelv használatát a közigazgatás, oktatás és kultúra területén (beleérve a katalán nyelv újságírást is). A hivatalosan elfogadott nyelv a kasztíliai lett és még az egyházi szertartásokat is spanyolul tartották. A katalán nyelvet azonban – a szigorú korlátozások ellenére – a magánérintkezésben továbbra is használták. A katalán nyelv és identitás megőrzésében a középosztály, és az értelmiség játszott meghatározó szerepet. Az értelmiségi körök a Franco-rendszer represszív politikájával szemben a kulturális ellenállást választották. Az ellenállás kezdetben csak elszigetelt (főleg értelmiségi, családi és baráti körök) csoportok formájában nyilvánult meg, később azonban civil szervezetek és egyetemisták is csatlakoztak a tiltakozó mozgalmakhoz.


Katalónia a demokratikus átmenet időszakában
Az 1960-es évek elejétől kezdve Katalónia népessége erőteljes növekedésnek indult.
1975-re a lakosság a korábbi 3 millió fő helyett megduplázódott, elérve a 6 millió főt. A bevándorlók Spanyolország déli tartományaiból (Andalúzia, Extremadura) érkeztek Katalónia ipari körzeteibe (Barcelona, Tarragona). A gazdasági modernizáció és a demográfiai robbanás eredményeként a középosztály megerősödött és politikai reformokat követelt. A Franco-rendszer védőbástyáját jelentő katolikus egyház is jelentős változásokon ment keresztül, mivel az egyházon belül új világi csoportok és társaságok jöttek létre. Az alsópapság a katalán nemzeti mozgalom fő védelmezője volt. A szigorú törvényi szabályozás ellenére az 1960-es években a katalán nyelv kulturális újjászületése indult meg. 1971-ben alakult meg a Katalán Közgyűlés (Assemblea de Catalunya), amely a katalán nemzeti mozgalom újbóli meger södését és a diktatórikus rendszer végét jelentette. A közgyűlés valamennyi politikai és társadalmi csoportot magába foglalt és a legnagyobb támogatottsággal rendelkező egységmozgalom volt a polgárháború óta. A közgyűlés követelései között szerepelt az alapvető politikai szabadságjogok (szólás- sajtó- és gyülekezési szabadság) biztosítása, Spanyolország demokratizálása, Katalónia számára az önkormányzáshoz való jog (széles körű autonómia) garantálása és a politikai foglyok szabadon bocsátása. 1974-ben Jordi Pujol pedig megalapította a Demokratikus Konvergencia Katalóniáért nevű pártot (Convergencia Democratica de Catalunya), amely mérsékelt konzervatív politikai erőként szövetségre lépett a Convergencia i Unio pártjával.

Mindezek a változások szükségessé tették, hogy Spanyolország a korábbi diktatórikus rendszer helyett egy plurális demokratikus berendezkedés állammá váljon.
A spanyol demokratikus átmenetet 3 tényező segítette elő:
1. A politikai pártok között létrejött konszenzus, hogy a gazdasági és politikai rendszerváltás alapvető kérdéseiben megállapodásra jussanak;
2. A spanyol király, I. Juan Carlos (1938 - ) szerepe a politikai reformok támogatásában és az intézményi stabilitás megőrzésében;
3. A spanyol társadalom széles rétegeinek mozgósítása egy demokratikus Spanyolország megteremtése érdekében.

Az 1977-ben megtartott országos választásokon a Pujol vezette Katalónia Demokratikus Békéért pártja (Pacte Democrátic per Catalunya) a szavazatok 16,8 százaléval 11 képviselői helyet szerzett a spanyol törvényhozásban. Ugyanebben az évben Katalóniában az elő autonómiák rendszerének megfelelően sor került a Generalitat újbóli felállítására. Katalónia és a spanyol állam szempontjából pedig az 1978-ban elfogadott Alkotmány és a képviselő ház által megszavazott, Katalónia autonóm státusáról szóló Alaptörvény jelentett fordulópontot.

A spanyol regionális rendszer és az 1978-as Alkotmány jellemzői
Az 1978-ban megalkotott és ugyanebben az évben népszavazás útján elfogadott új demokratikus spanyol Alkotmány a politikai erők közötti konszenzus jegyében született.
Az Alkotmány Spanyolország politikai-társadalmi berendezkedését és a regionális-nemzeti viszonyokat is meghatározza.
Az Alaptörvény ugyan Spanyolország egységét és oszthatatlanságát hangsúlyozza, de elismeri az államot alkotó történelmi nemzetiségek és régiók autonómiájához való
jogát. Az Alkotmány 2. cikkelye kimondja, hogy „az alkotmány, amely a spanyol nemzet, valamennyi spanyol közös és oszthatatlan hazájának felbonthatatlan egységén alapul, elismeri és garantálja a nemzetet alkotó nemzetiségek és régiók autonómiájához való jogát és a közöttük lévő szolidaritást.”

A spanyol Alkotmány egyik legnagyobb vívmánya, hogy Spanyolországot 17 egyenlő jogokkal rendelkező autonóm közösségekre osztotta, s ezzel szakított a Franco-rendszer által bevezetett centralizált államberendezkedéssel. Az Alaptörvény 2 cikkelye elismeri, hogy a „közös történelmi, kulturális és gazdasági sajátosságokkal rendelkező, egymással határos provinciák, szigetek és történelmi régiók Autonóm Közösségeket hozhatnak létre.” Az Alkotmány ugyanakkor nem tisztázza a „nemzetiség” és a "régió” közötti különbséget, a „nemzetiség” szó nem is fordul elő a szövegben. A leggyakrabban használt kifejezés az „autonóm közösség” (comunidad autonóma), ehhez viszont el kell jutni a bonyolult eljárási folyamathoz kötött autonómia-statútumhoz. Az Alkotmány az állam területi szervezetével foglalkozó 7. cikkelye szerint „az állam területi szervezetét a helyi önkormányzatok, a provinciák és az Autonóm Közösségek rendszere alkotja.” A municipiális önkormányzatok jellemz je, hogy teljes jogi személyiséggel rendelkeznek. A helyi lakosság általános, egyenlő , szabad, közvetlen és titkos választások útján hozza létre a tanácsosok testületét (concejales), amely saját soraiból megválasztja a polgármestert (alcade). A tanácsosok és a település első embere alkotja a városi vagy községi tanácsot (ayuntamiento).
A provincia a 141. §. szerint „saját jogi személyiséggel rendelkező helyi testület”,
amelyet a municipiumok társulása és az állam feladatai teljesítéséhez szükséges területi felosztás határoz meg. A provinciák kormányzása és igazgatása képviselők és képviseleti testületek formájában nyilvánul meg. Határaik megváltoztatásáról kizárólag a spanyol parlament dönthet.
A VII. cikkely rendelkezései részletesen foglalkoznak az önkormányzati közösségek szervezetével, létrehozásával és jogállásával. A 147. § meghatározza az Autonóm Közösségek normatív bázisát alkotó alapszabály tartalmi elemeit:
1. A történelmi sajátosságnak legjobban megfelel elnevezés;
2. Területének, határainak megjelölése;
3. Saját intézményeinek, szervezetének és székhelyének pontos megnevezése;
4. Hatáskörök és átengedett szolgáltatások nevesítése.

Az Autonóm Közösségek alapszabályainak elfogadásáról vagy módosításáról a Cortez organikus törvényben dönt. Az önkormányzati közösségek az állam által elismert és létrehozott municipiumok, valamint provinciák területileg jól körülhatárolható együttesét jelenti. Az önkormányzati közösségek a városi-községi és megyei szint igazgatási önállóságával szemben politikai autonómiával rendelkeznek. Az Autonóm Közösségek jellemzői a következők:
1. Alkotmányos erővel és felhatalmazással bírnak, mert önállóságukat az Alkotmány második paragrafusa elismeri és biztosítja.
2. Az állam általános hatáskör szerveivel szemben bizonyos fokú függetlenséggel és saját képviseleti-hatalmi önkormányzati intézményrendszerrel (parlament és végrehajtó szerv) rendelkeznek.
3. Az államtól elkülönülve teljes jogi személyiséggel rendelkeznek.
4. Az Alkotmány rögzíti hatáskörüket és szervezetüket.
5. Az egységes spanyol állam részét alkotják és közreműködnek az általános közhatalmi-igazgatási feladatok ellátásában.

Az egységes szabályozás ellenére a spanyol önkormányzati közösségeknek az autonómia megszerzése és az autonómiához való jutás módja kétféleképpen történhet. Beszélhetünk korlátozott és teljes önkormányzatisággal rendelkező közösségekről. Ez utóbbiak közé tartozik Katalónia, Baszkföld, Galícia, Andalúzia, a Valenciai Közösség, a Kanári-szigetek és Navarra. A többi Comunidad Autonóma (Asztúria, Aragónia, Cantabria, La Rioja, a Baleári-szigetek, Kasztília és León, Kasztília-La Mancha, Murcia, Extremadura és Madrid) korlátozott önkormányzatisággal rendelkezik.
A korlátozott önkormányzatisággal rendelkező közösségek esetén a kezdeményezés a provinciák és a helyi hatalmi szervek képviselőinek a joga. Az autonómia megszerzése során az érintett testületek kétharmadának hat hónapon belül kell az alapegyezményhez csatlakoznia. A kiteljesedett önkormányzatiság elnyerése esetén a kezdeményezés a helyi hatalmi szervek és provinciák képviselőit illeti meg. Az autonómia megszerzéséhez pedig valamennyi megyében a municipiumok háromnegyedének egyetértésére, és az aláírt szerződés népszavazással történő ratifikálására van szükség. Az 1978-ban elfogadott spanyol Alkotmánnyal kapcsolatosan elmondható, hogy egy decentralizált államhatalmi berendezkedést valósított meg. A spanyol államot alkotó nemzetiségek kulturális-politikai jogait maradéktalanul biztosították. Az Alapcharta megpróbálja az „egységes” és a „többnemzetiség ” fogalmát összeegyeztetni oly módon, hogy elismeri az országot alkotó régiók és nemzetiségek különleges történelmi, nyelvi és kulturális sajátosságait. A nemzeti és a regionális autonómiára épül spanyol önkormányzati modell egyedülálló megoldásnak számít a világon és Spanyolország nemzetiségi konfliktusok nélkül csatlakozhatott 1986-ban az Európai Közösséghez.

A Katalónia autonómiájáról szóló Alaptörvény Spanyolország demokratikus átalakulása idején a nemzetiségi kérdés és ezzel párhuzamosan az autonómia megteremtésének igénye került előtérbe. A katalán Alkotmányt a spanyol képvisel ház 1979. december 18-án fogadta el, melynek jogi alapját a spanyol Alkotmány 151. cikkelye képezte. A katalán Alaptörvény a katalán mint történelmi nemzetiség politikai és kulturális jogainak maximális figyelembevételével született meg. A katalánok számára az Alaptörvény széles körű
önkormányzáshoz való jogot biztosít, amely a Generalitat formájában nyilvánul meg. A katalán Alapcharta bevezető cikkelye a katalánokat „történelmi nemzetiségként” határozza meg és elismeri az Alkotmánnyal összhangban az önkormányzáshoz való jogukat.

Az Alkotmány 5 cikkelye biztosítja a Generalitat azon jogát, hogy maga döntsön Katalónia területi szervezetér l. Az 1979. december 18-án elfogadott katalán autonómia-statútum kimondta, hogy a katalán Generalitat területi szervezete községekre és comarca-kra tagolódik. A statútum 2 cikkelye szerint Katalónia mint autonóm közösség területét a comarca-k rendszere alkotja, amelyek közé Barcelona, Gerona, Lérida és Tarragona provinciák tartoznak. A comarca-rendszerrel a katalán autonóm közösség kinyilvánította abbéli szándékát, hogy magához vonja a tartományi tanácsok hatáskörét. Ezt az igényt az Alkotmánybíróság 1981. július 28-i ítéletében elutasította, mivel véleménye szerint a provincia hatásköre változó ugyan lehet, de nem tűnhet el. A katalán parlament 1987. április 4-én fogadta el comarca-rendszer helyreállítását, mely így Katalónia területi szervezetét szabályozta. Katalónia jelenleg 41 comarca-ra oszlik. Az új beosztással a tartományi bizottságok jogosítványainak egy része a Generalitat és a comarca-k javára szállt át.

A spanyol Alkotmány 149 és a katalán Alapcharta 9 cikkelye a Katalán Autonóm Közösség kizárólagos hatáskörébe tartozó feladatokat sorolja fel. Ezek a következők:
-Katalónia önkormányzásához szükséges intézmények felállítása;
-közmunka megszervezése;
-kultúrpolitikai irányítása és közintézmények (múzeumok, iskolák, könyvtárak) fenntartása;
-nyelvpolitika irányítása;
-turizmus;
-szociális feladatok ellátása;
-egészségügyi ellátás biztosítása;
-infrastruktúra és szállítás;
-oktatás és kutatás; illetve
-a régió hatáskörébe tartozó gazdasági ügyek ellátása.
A spanyol Alaptörvény 152 cikkelye a katalán, a Baleári-szigetek és a valenciai autonóm közösség intézményrendszerét is meghatározza. Katalónia saját parlamenttel, kormánnyal és elnökkel rendelkezik. Ezen szervek együtt alkotják a Generalitat de Catalunyát, amely az 1359-ben létrehozott katalán parlament állandó bizottságának történelmi nevét viseli.

Az elnököt a katalán parlament (Parlament de Catalunya) választja saját soraiból, de a király nevezi ki. Politikailag az elnök az autonóm közösség törvényhozó gyűlése előtt felelős. Összetett feladatkörének ellátásban a kabinet segíti. Az elnök az autonóm közösség els számú közjogi méltósága; az állam képvisel je az adott közösségen belül. Feladata a helyi törvények közzétételének elrendelése a központi hivatalos lapban és a főtörvényszéki elnök kinevezésének végrehajtása. Elnöki jogosítványt képez a kormány tagjainak kinevezése és visszahívása is. A katalán Alaptörvény az elnöknek lehetőséget biztosít minisztériumok felállítására és megszüntetésére, de ez csak a költségvetési felhatalmazások keretén belül történhet.
A katalán regionális kormány az elnök irányítása alatt testületi szervként működik és megszabja a Katalán Autonóm Közösség politikájának irányvonalait.
Törvényjavaslatokat terjeszt a törvényhozó gyűlés elé, amelynek beszámolási kötelezettséggel tartozik. A kormány szabályozási hatáskörrel is rendelkezik. A kormányt az autonóm közigazgatás minisztériumainak a vezetői alkotják. A katalán kormány 14 minisztériummal rendelkezik: elnökség, belügy, külügy, igazságügy, ipar és energia, gazdaság és pénzügy, területrendezés és közüzemek, kereskedelem és turizmus, mez gazdaság, környezetvédelem, egészségügyi és szociális védelem, népjólét, munkaügy, oktatás és művelődés.
A regionális kormány hatalma egyszerre kizárólagos és osztott. A m vel déspolitika területén a kormány törvényhozó és végrehajtó hatalommal rendelkezik. Gazdasági kérdések kapcsán (gazdaság szabályozása a katalán autonóm közösségen belül és gazdasági tervek készítése) a Katalán Autonóm Közösség véleményezési joggal bír, a központi kormánynak az általa beterjesztett javaslatokat figyelembe kell vennie. A minisztériumok felállításáról az elnök vagy pedig a regionális kormány dönthet a költségvetési felhatalmazások keretein belül.
A Katalán Autonóm Közösség hatáskörrel rendelkezik a bírói hatalom szervezetét illetően. Az Alkotmány 152 cikkelye értelmében Katalóniában az igazságszolgáltatás csúcsszerve a Főtörvényszék (Tribunal Superior de Justicia). A Főtörvényszék bírói kontrollt gyakorol az autonóm közösség kormánya és adminisztrációja felett. A katalán statútum előírja, hogy a Katalán Autonóm Közösség milyen módon vegyen részt a területén kialakítandó bírósági illetékességi körzetek megszervezésében. A különböző peres eljárások esetén a Legfelsőbb Bíróság hatáskörének sérelme nélkül, az eljárási fórumrendszert azok a bírói szervek alkotják, amelyek az autonóm közösség ugyanazon területén találhatók, mint az elsőfokú bíróság. A Területi bíróságok (Audencia Territorial) szintén fontos szerephez jutnak, mivel meghatározzák az igazságügyi szervek működésének területi kereteit és segítik a bíróságok, illetve a közjegyzői irodák szervezését.

Emellett a Katalónia autonómiájáról szóló Alapcharta az önálló rendőri erők (Mossos d’Esquarda) felállításáról is rendelkezik. A katalán kabinet saját személyi állománnyal rendelkezik, amelyet az állam adott át számára. A hivatalok és a személyzet átadása az állam részéről már az el autonómiák idején megkezdődött. A képzett szakemberek megtartása érdekében a katalán statútum választási jogot biztosított az átadott személyzetnek a közösségi és az állami közszolgálat között. Az 1984. augusztus 2-án elfogadott, a közszolgálat reformjáról szóló törvény pedig lehet vé tette az állami és az autonóm közösségi funkció közötti teljes mobilitás elvét.
Nyelvi és kulturális politika
A katalán nyelv a katalán nemzeti identitáson és kulturális-történelmi hagyományokon alapul, melyeket a Generalitat és a kormányzó politikai er[k (CIU, Convergencia i Unio, ERC, Esquerra Republicana de Catalunya) is támogatnak.
A Katalán Alaptörvény kiemelt figyelmet fordít Katalónia nyelvének és szimbólumainak (zászló, himnusz) védelmére. Spanyolországon belül „kisebbségi” nyelvnek számító katalán sajátos jellemz[je, hogy államnyelv is, nevezetesen a pireneusi törpeállam, Andorra hivatalos nyelve. Emellett mintegy 200-300 ezerre becsülhet katalán él a franciaországi Keleti-Pireneusok megyében, Roussillon és Perpignan térségében, illetve kis számban Szardínia területén, Alghero városban.
Spanyolországon belül és Katalónián kívül a katalán nyelvet beszélik a Baleári-szigeteken, Valenciában, valamint Aragónia és Murcia egyes vidékein. A katalán nyelvi modell az 1978-ban elfogadott spanyol Alkotmány nyelvi rendelkezéseit követi. A Katalán statútum kimondja, hogy a Katalán Autonóm Közösség hivatalos nyelve a katalán, „csakúgy, mint a kasztíliai, amely az egész spanyol államban hivatalos. Ugyanakkor az állam hivatalos nyelve a spanyol, melyet minden spanyolnak kötelessége ismerni, és jogában áll használni azt. A többi spanyolországi nyelv szintén hivatalos a megfelel autonóm közösségekben.” A fenti rendelkezésekből megállapítható, hogy Spanyolország a nyelvi pluralizmus rendszerére épül. Állami szinten ugyan a spanyol a hivatalos nyelv, de az Alkotmány a spanyolok egyéni nyelvhasználati jogát ismeri el.
A Katalán Alapcharta rendelkezései értelmében a katalán a spanyol nyelvvel egyenrangú státussal bír és a regionális kormány feladata mindkét nyelv hivatalos és nem hivatalos használatának biztosítása. Ennek megfelelően katalánt használnak a közigazgatásban, az oktatásban, a kultúra és a tömegtájékoztatás területén.

A nyelvpolitika két legfontosabb eszköze a tömegkommunikáció és az iskolarendszer. Az írott és elektronikus sajtó meghatározó szerepet játszik a katalán nyelv elterjesztésében. A Generalitat irányítása alatt működő televízió (TV 3, Canal 33)
és rádióadók (Radio Catalunya, Catalunya Informació) katalán nyelvű műsorokat
sugároznak.

Az írott sajtó területén említést érdemelnek az Avuí és az el Periódico napilapok, melyek szintén katalán nyelven jelennek meg.
A katalán nyelv nemzetközi jelentőségét növelő tényező, hogy 1990-ben az Európai Parlament elfogadta a közösségen belüli nyelvekről szóló határozatot, amely biztosította a katalán nyelv használatát az uniós intézményekben. A Generalitat emellett konkrét intézkedéseket tett a katalán nyelv és kultúra szélesebb körben való elterjesztése érdekében (pl.: katalán nyelv könyvkiadás támogatása). A nyelvpolitikai irányításáért külön Nyelvpolitikai Főosztály (Direcció General de Política Linguistica) a felelős, amely a katalán kormány szerves részeként működik.

Oktatás
Katalóniában a nemzeti identitás meg[rzésében fontos szerephez jut az iskolarendszer. Az autonóm közösségben 1988 óta követelik meg a „saját nyelv”
megfelelő ismeretét. A katalán nem egyszerűen az általános és középiskola kötelező tantárgya, hanem az óvodától az egyetemig az oktatás és a nevelés közvetít nyelve is.
A katalán nyelvtörvény csak az alapfokú oktatás első ciklusára (5-7 éves tanulók) biztosította a tanulmányi nyelv megválasztásának jogát. A második és harmadik ciklus (8-13 évesek) során az egyes tantárgyak oktatásában használt közvetítő nyelvről az 1983/362. sz. katalán kormányrendelet intézkedett, a kasztíliaival azonos vagy azt meghaladó katalán nyelv óraszámot írva elő . A nyelv elmélyítésének egyik fő jellemzője, hogy az oktatás első éveiben az oktatás kizárólagos nyelve a katalán. Az elmúlt két évtizedben a katalán nyelv a hatékony kormányzati intézkedéseknek köszönhetően visszaszerezte korábbi „rangját” az oktatás, a közigazgatás, a kultúra és a média területén. A katalánul beszél lakosság aránya a korábbi 81 százalékról (1981) 93, 8 százalékra (1991) emelkedett. A fiatal generáció pedig mindkét nyelvet anyanyelvi szinten beszéli.

A felsőoktatási intézmények 50 százalékában katalán nyelven folyik a képzés, s a diplomadolgozatok 30 százaléka nemzeti nyelven készül. A közigazgatásban az 1983-ban elfogadott katalán nyelv „normalizációjáról” szóló törvény az önkormányzati közösség nyelvének emelt szintű ismeretét írja el a közszolgálatban dolgozók számára. A fokozatosság elve miatt ez a szabályozás nem eredményezett súlyosabb problémákat a Katalán Autonóm Közösségben.

Autonómia vagy függetlenség?
A lakosság és a politikai pártok többsége elfogadja Katalónia jelenlegi státusát a spanyol államon belül. A lakosság mintegy 20 százaléka viszont autonómia helyett a Katalán Autonóm Közösség függetlenségét tartaná a legjobb megoldásnak.

Törekvéseiket a Katalán Köztársasági Baloldal (Esquerra Republicana de Catalunya) karolja fel, melynek politikai programja a független Katalán Köztársaság megteremtését tartalmazza. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy az ERC mindezeket az elképzeléseket békés úton és erőszakmentes eszközökkel kívánja elérni. A párt az 1990-es években végrehajtott ideológiai és profilváltást követően erősödött meg és 2003-ban megtartott
regionális választásokon a szavazatok közel 16, 47 százalékával az ERC a CIU (Convergencia i Unio) és a PSC (Partit dels Socialistes de Catalunya) mögött a harmadik legerősebb politikai erővé vált. A mérsékelt katalán nacionalizmust a Jordi Pujol vezette Convergencia i Unio képviseli, amely Katalónia politikai autonómiájának kibővítését és pénzügyi autonómiáját követeli. A CIU politikai programjában Katalóniát nemzetként határozza meg és ennek a célnak az elérése érdekében Pujol nemzeti szinten 1993-1995 között a Spanyol Szocialista Pártot (PSOE), 1996-2000 között pedig a Spanyol Néppártot (PP) támogatta. 1997-ben a Spanyol Néppárttal folytatott tárgyalások eredményeként Katalónia regionális kormánya az adóbevételek közel 30 százalékát tarthatta meg a korábbi 15 százalék helyett.
A spanyol és a katalán Alkotmány kielégítő szabályozása ellenére a katalánok jelent s része a Katalán Autonóm Közösség autonómiájának további kib vítését és a katalánok önálló nemzetként való elismerését követeli. Ennek alapjául az angol „decentralizációs” modell szolgál, amely Skócia és Wales számára történelmi alapon nagyobb fokú autonómiát biztosít.

Az 1998-as barcelonai és a 2001-es Katalónia „önkormányzásáról” szóló tervezet a katalán autonómia további kibővítésével kapcsolatos elképzeléseket fogalmazta meg. A katalán autonómia reformja Katalónia, mint autonóm közösség jogkörének további kiszélesítése az 1990-es években merült fel. 1998-ban a legjelentősebb baszk és katalán regionális pártok (Galícia Nacionalista Blokkja, Baszkföldi Nacionalista Párt és a Convergencia i Unió) közös nyilatkozatot írtak alá, melyben azt követelték, hogy Galícia, Baszkföld és Katalónia népességét önálló nemzetként ismerjék el a többnemzetiség spanyol államon belül. A katalán, a baszk és a galíciai közösség nemzetként való elismerése az 1978-ban elfogadott spanyol Alkotmány módosítását jelentette volna. A spanyol Alapcharta a széleskör jogokat biztosító autonómiarendszer szabályozása ellenére kizárólag az egységes spanyol nemzetet ismeri el. Az Alapokmány 2 cikkelye szerint a spanyol állam a spanyol nép felbonthatatlan egységén alapul. Az autonóm közösségek és a központi kormány közötti egyensúlyra épül spanyol alkotmányos modell módosítása érthet módon tovább gyengítené a madridi kormány pozícióit és kockázattal járna az állam m ködése szempontjából is. 2001 decemberében a katalán baloldalt képviselő politikai erők (Katalán Szocialista Párt, Katalán Köztársasági Baloldal és a Katalán Zöldek) Katalónia önkormányzásáról szóló tervezetet tettek közzé. A politikai pártok közös javaslatokat fogalmaztak meg a Katalán Közösség autonómiájával kapcsolatban. A főcél Katalónia autonómiájáról szóló Alaptörvény és a spanyol Alkotmány módosítása, valamint a Katalán Autonóm Közösségnek az európai uniós intézményekben és nemzetközi szervezetekben való képviseletének biztosítása.
A katalán pártok autonómiabővítő kezdeményezéseire a Spanyol Néppárt (PP) és a
Spanyol Szocialista Párt (PSOE) képviselői ekkor elutasítóan reagáltak.

A katalán autonómia statútum reformjának kérdése újból 2003-ban került napirendre. Csaknem negyedszázados jobboldali vezetés (Convergencia i Unio) után a Generalitat élére szocialista vezető került, s az új regionális szervek is baloldali pártok irányítása alá kerültek. 2004-ben valamennyi parlamenti párt részvételével (a Spanyol Néppárt kivételével) parlamenti bizottság jött létre a statútum tervezetének kidolgozására. 2005 tavaszán új elemekkel bővült ki a katalán autonómia-koncepció és a statútum tervezete, melyek főbb elemei a következők voltak:
1. Katalónia nemzetként való meghatározása a tervezet központi elemét képezte és a korábbi alkotmányos nemzetiségi kategória átminősítését jelentette a katalán politikai és kulturális identitás megerősítésének figyelembevételével.
A tervezet Spanyolországot többnemzetiségű államnak tekintette, de a katalán nemzet „szabad szolidaritás” keretében tartotta volna a kapcsolatot a Spanyolországot alkotó többi nemzetiséggel és régióval. A szuverenitással társítható „katalán nemzet” fogalmát tartalmazó statútumcikkely csak a spanyol Alkotmány módosításával lett volna elfogadható ezért az egyik legvitatottabb kérdések közé tartozott.
2. A pénzügyi autonómia terén Katalónia saját adóhivatallal rendelkezne és minden adót ez a szerv szedne be, osztana el és irányítana, valamint ellenőrizne. A Generalitat minden adónem felett normatív hatáskörrel bírna,
csakúgy, mint a helyi önkormányzatok pénzügyeit illetően. Emellett a regionális kormány maximum 50 százalékos állami részesedést akart elérni az osztott adókból (jövedelemadó, ÁFA, jövedéki adó, társasági adó).

Katalónia számára a mintát a baszk és a navarrai pénzügyi autonómia szolgáltatta. A Katalán Autonóm Közösség ugyanis többet fizet be a központi költségvetésbe, mint amennyit onnan visszakap, és ipari fejlettsége révén szorosabban kötődik az Európai Unión belüli gazdasági együttműködéshez, mint Spanyolország más tartományai.
3. A baszk tervezethez hasonlóan a katalán statútumtervezet is a központi állammal folytatandó kétoldalú tárgyalásokon kívánta érvényesíteni gazdasági érdekeit. Ennek és a többi autonóm közösséggel kapcsolatos katalán szolidaritási politikának az intézményi kerete lett az Állam-Generalitat Gazdasági és Fiskális Ügyekkel foglalkozó Vegyes Bizottsága. A tervezet tehát a Generalitat kizárólagos hatáskörének a bővítését jelentette az állami kompetenciákkal szemben a történelmi el jogok alapján.
4. Saját igazságügyi és bírói szervezet. A katalán autonómia tervezett statútuma el írta az utolsó igazságszolgáltatási fórum feladatait ellátó Fels bíróság (Tribunal Superior) meglétét, illetve az Igazságügyi Tanács (Consejo de Justicia) felállítását, mely döntési jogkörrel bírt a bírák országos igazgatási szerve, az Igazságügyi Főtanács felett is. Az ügyészséget illetően Katalónia főügyészét a spanyol kormány jelölte volna ki, de működési engedélyét a Generalitat állapította volna meg.
5. Katalónia a vasúti és közúti hálózat irányítását, a tengeri közlekedés megszervezését látná el, valamint a külföldieknek katalóniai letelepedési és munkavállalási engedélyt adhatna. Az autonóm tartomány a pénzügyi piacok és az energetikai szektor, illetve a telekommunikáció felett gyakorolna felügyeletet.

2005. augusztus elején a parlament megküldte a tervezet szövegét alkotmányossági felülvizsgálatra a Generalitat Konzultatív Tanácsának. A Tanács szeptember elején hozta nyilvánosságra szakvéleményét, mely a statútum tervezetében 19 alkotmányellenes pontot vélelmezett, 39 esetben pedig alkotmányossági kételyt fogalmazott meg. Az alkotmányossági kifogások újratárgyalása és egyeztetése után a katalán parlamenti pártok 2005. szeptember 28-30-án a parlament ünnepi ülésén megvitatták és elfogadták Katalónia autonómia-statútumának reformtervezetét. A
kétharmados többséget igénylő jóváhagyásra 135 képvisel 120 igenlő voksával került sor. A Katalán Szocialista Párt és a Katalán Köztársasági Baloldal igennel, míg a Katalán Néppárt nemmel szavazott. A szavazás után a parlament elnöke az elfogadott szöveget további eljárásra a spanyol képvisel ház elé terjesztette.

Katalónia autonómiájának kibővítéséről szóló szövegtervezet erőteljesen megosztotta a spanyol politikai pártokat. A konzervatív Spanyol Néppárt (PP) ellenezte és alkotmányos kifogásokat fogalmazott meg az autonómiatervezettel kapcsolatosan. A Spanyol Szocialista Párt (PSOE) alkotmányjogi szakértői pedig az önálló katalán adóhivatal felállítását és a teljesen autonóm igazságszolgáltatási rendszer kiépítését tartották alkotmányellenesnek.

Az alkotmányos kifogások miatt a szövegtervezetet többször is módosították. Az egyeztetésekben és a kompromisszumok kidolgozásában José Rodríguez Zapatero szocialista kormányfő meghatározó szerepet játszott. A végleges autonómiatervezet
szövege szerint a katalán kormány (Generalitat) nevezheti ki a helyi bírákat és ügyészeket, ami eddig Madrid hatáskörébe tartozott. Az autonóm tartomány megkapta a vasúti és a közúti hálózat irányítását, illetve a tengeri közlekedés megszervezésének jogát. Az adókból befolyt költségvetési összegnek a korábbi 33 százaléknál nagyobb része marad Katalóniánál. Ugyanakkor az önálló adóhatóság felállításának tervét valamennyi politikai erő elutasította, mivel az a központi kormány pozícióját gyengítette volna.
Az új statútum ellen szavazott a spanyol állam szétesését hangsúlyozó Spanyol Néppárt és a Katalán Köztársasági Baloldal. Mariano Rajoy, az ellenzéki Néppárt vezetője „időzített bombának” alkotmányellenesnek és nacionalizmust erősítőnek tartotta a dokumentumot. „Az állam végének kezdetén vagyunk, legalábbis annak, amelyet a spanyolok az 1978-as alkotmányban az autonómiák és központ viszonyának egyensúlyaival elfogadtak” – mondta. A Katalán Köztársasági Baloldal pedig a teljes függetlenség igényével lépett fel és azzal érvelt, hogy az elfogadott statútum nem bővítette ki megfelel mértékben Katalónia jogkörét. A Spanyol Szocialista Párt (PSOE) és a mérsékelt katalán nacionalisták (CIU) viszont támogatták a módosított autonómiatervezetet. Több mint hatórás képviselőházi vita után 189 igen és 154 nem szavazattal elfogadott szöveget a spanyol parlament felsőháza is ratifikálta.

A népszavazás eredménye és hatásai Ezt követően 2006. június 18-án került sor Katalónia autonómiatervezetéről szóló népszavazás megtartására. A népszavazáson megjelentek döntő többsége, mintegy 73, 9 százaléka igennel szavazott a tervezetre, míg 20, 7 százaléka elutasította azt. A referendumon való részvételi arány 51 százalékos volt és igen magas volt az érvénytelen szavazatok száma (5, 3 százalék). A politikai pártok eltérő értékeléseket fogalmaztak meg a választások eredményével kapcsolatban. Az autonómiatervezetet támogató
Spanyol Szocialista Párt (PSOE) vezet je José Luis Rodríguez Zapatero üdvözölte a népszavazás eredményét, hogy a résztvevők háromnegyede igennel szavazott az autonómia reformjára. „A katalánok akarata egyértelműen megmutatkozott: támogatták az autonómiatervezetet” – hangsúlyozta.
Hasonlóan értékelte az eredményt Pasqual Maragall, a katalán tartományi kormányzat szocialista elnöke is, aki úgy vélte, hogy a katalánok „új fejezetet írtak Katalónia történelmében”. A tervezetet a politikai paletta két ellentétes oldalán álló párt utasította el: az ellenzéki konzervatív Néppárt (PP) és a nacionalista-függetlenségpárti Katalán Köztársasági Baloldal (ERC). A Néppárt szerint az autonómiatervezet veszélyezteti az ország egységét, meggyengíti a központi kormány hatalmát. Mariano Rajoy, az ellenzéki PP elnöke az alacsony választási részvételt a konszenzus hiányával hozta összefüggésbe. „A katalánok kétharmada nem támogatta Zapatero-tervezetét” – értékelte a referendumot Rajoy, aki a közel 20 százalékos arányú nemleges voksokhoz számította azt a több mint 50 százaléknyi választót is, aki távol maradt a népszavazástól.

A nacionalista és függetlenségpárti Katalán Köztársasági Baloldal viszont azért biztatott a nemleges voks leadására, mivel értékelése szerint a tervezet nem növelte megfelel mértékben a tartomány autonómiáját. Josep Lluís Carod-Rovira, a katalán republikánusok vezetője a népszavazástól történő távolmaradás nagy arányát azzal magyarázta, hogy a tervezet nem „ébresztett lelkesedést a katalán társadalomban”.

A fentiekben bemutatott katalán autonómiatervezet a politikai pártokat erőteljesen polarizálta. A spanyol politikai pártok közül az ellenzéki Néppárt továbbra is ragaszkodik ahhoz az állásponthoz, miszerint Spanyolország a spanyol nép felbonthatatlan és oszthatatlan egységén alapul. A katalán autonómia további kibővítését azért nem tartják szükségesnek, mert az megbontaná az 1978-ban konszenzussal elfogadott Alkotmány által bevezetett központi állam és autonóm közösségek között létrejött egyensúlyt. A katalán politikai erők ezzel szemben Katalónia, mint autonóm régió Spanyolországon belüli nemzetként való elismerését követelik, és azt hangsúlyozzák, hogy a spanyol államot a régiók és nemzetiségek alkotják. A vita alapvetőn azzal kapcsolatos, hogy Katalónia elfogadja-e a jelenlegi szabályozást, vagy pedig nagyobb fokú autonómiát szeretne elérni. A tervezet egyik fontos eleme, hogy a Katalán Autonóm Közösségnek az eddigieknél nagyobb befolyása legyen az Európa politikára és a nemzetközi politikában is meghatározó szereplőként jelenjen meg. A katalán autonómia további kib vítésének szándékát – mint azt a 2006.
június 18-án megtartott népszavazás is megmutatta - a katalán politikai pártok mellett a lakosság döntő többsége is támogatja.
Katalónia helye és szerepe az Európai Unióban Az Önkormányzati Közösségek a spanyol Európai Uniós politika alakításában aktív szerepet játszanak. Az uniós politika végrehajtásában való részvétel közvetett, illetve közvetlen módon történik. Míg a közvetlen részvétel az EU intézményeken keresztül nyilvánul meg, addig a közvetett az önkormányzati képviseletek, lobbyszervezetek, a Brüsszelben működő regionális irodák, tanácsadó és szakmai szervezetek által kialakított álláspontok, programok útján valósul meg.
Az Autonóm Közösségek a közösségi jog alkalmazásában és végrehajtásában vesznek részt. A spanyol önkormányzatok intézményi és szervezeti autonómiája az Alkotmányból vezethető le. Külpolitikai téren a központi kormány hatásköre nem kizárólagos, mert az Autonóm Közösségek nemzeti álláspontot alakíthatnak ki és a külpolitikai koncepciójuk kialakítása háromféleképpen történhet: bilaterális, multilaterális, valamint ágazati együttműködés alapján.
1. A kétoldalú együttműködés és megegyezés célja a központi állam és az egyes régiók közötti kapcsolattartás el segítése. A döntések előkészítésének és az érdekérvényesítésnek ez a módja alapvetően 1989-ig m ködött a spanyol külpolitikában. Ez a módszer a régiókat érintő problémák megoldására alkalmas ugyan, de az egységes nemzeti álláspont megfogalmazására nem.
2. A multilaterális intézményi kooperáció szakértői és szektoriális konferenciák formájában történik. A központi államhatalom és valamennyi autonóm tartomány képviselőinek részvételével megtartott együttes ülések a döntések előkészítéséért felelősek.
3. A Közigazgatási Minisztérium képviselőiből és a regionális önkormányzatok tanácsosaiból álló ágazati konferenciák munkáját az Európai Ügyek Koordinációs Bizottsága segíti, mely a Közigazgatási Minisztériumból, Külpolitikai és Európai Államtitkárságból, az autonóm tartományok főigazgatóiból, a KM Európai Uniós Általános és Technikai Ügyek Főigazgatóságának munkatársaiból áll.

Az Autonóm Közösségek emellett önálló regionális irodával is rendelkeznek Brüsszelben, és részt vesznek szakértőikkel a Spanyol Királyság Állandó Képviseletének munkájában. Katalónia bár önálló külpolitikával nem rendelkezik, de a nemzetközi politikában fontos szereplőként van jelen. A külpolitika irányításáért a Generalitat szervezetén belül felállított elnökség a felelős. Feladata kettős: egyrészt a külpolitika koordinálásával és a külpolitikával kapcsolatos prioritások kidolgozásával foglalkozik. Katalónia nemzetközi színtéren való súlyát jól mutatja, hogy 30 különböző katalán delegáció működik külföldön, melyek a Generalitat irányítása alá tartoznak. Ezen szervek közül a legjelentősebbek a következők:
1. A külkereskedelemmel foglalkozó Consorci de Promoció Comercial (kereskedelmi kamara);
2. A katalán kultúrpolitika és a katalán nyelv külföldön való terjesztését a Consorci de Projecció Exterior de la Cultura Catalaná (COPEC) végzi. Ez a szerv a külföldi országokkal való oktatási kapcsolatok fejlesztésére, különös tekintettel a katalán nyelvi programokra koncentrál.
3. Az Európa politika koordinálásával pedig a Patronat Catala Pro Europa foglalkozik. A katalán érdekeket képvisel lobbyszervezet feladata az európai uniós politikával kapcsolatos információk megszerzése és az EU fejlesztési politikájának figyelemmel kísérése. Megosztja a szükséges információkat a brüsszeli székhely Spanyol Állandó Képviselettel, valamint szorosan együttműködik a spanyol kormánnyal, s ezzel közvetlenül befolyásolja a kormányzat tárgyalási pozícióját.
Katalónia külpolitikai hatásköre korlátozott, de az autonóm tartomány nemzeti szinten együttműködik a spanyol parlamenti képviselőkkel a külpolitika irányvonalának kidolgozása érdekében. A külkapcsolati rendszer az intézményi tényezők mellett a politikai pártok között létrejött „taktikai szövetségtől” is függ.
A tartomány nemzetközi jelenlétének növelése mögött a katalán mint önálló nemzet gazdasági-politikai és kulturális értelemben vett megerősítésének szándéka áll. A katalán gazdaság – amely a spanyol GDP közel 19 százalékát állítja el – bekapcsolása az európai és a mediterrán-térség piacába az autonóm tartomány alapvetőérdekei közé tartozik, melyet a turizmus fejlesztésével és külföldi tőkeberuházások serkentésével lehet elősegíteni.
Katalónia aktív szerepet játszik az Európai Unión belül kialakított interregionális együttműködés terén. Különösen fontosak Franciaország régióival megkötött együttműködési megállapodások az oktatás, a kultúra, a mezőgazdaság és a környezetvédelem területén. Katalónia - a Rhône-Alpok, Baden-Württemberg és Lombardia mellett - az Európai Unió négy gazdaságilag legfejlettebb régiójához tartozik. Katalónia az Európai Régiók Bizottságában is jelen van.

A mediterrán régió országaival megkötött együttműködési megállapodások hagyományosan nagy jelentőséggel bírnak Katalónia szempontjából, mivel céljuk a katalán tőkeberuházások elősegítése és gazdasági segítség nyújtása az észak-afrikai államok számára. Katalónia és a Maghreb országok között létrejött megállapodások a gazdaság, a kereskedelem, a turizmus és a kulturális kapcsolatok területeire terjednek ki. Nem véletlen, hogy az Európai Unió Mediterrán politikáját 1995-ben, Barcelonában hirdette meg, mivel a tartomány az észak-afrikai államokkal való gazdasági-kereskedelmi és kulturális kapcsolatok további fejlesztésében érdekelt, ezért támogatta az EU Mediterrán-térség irányába történő kezdeményezését.
A katalán külpolitika szerves részét képezi a kultúrpolitika. Ennek a jelentőségét tovább növelte az a határozat, melyet az Európai Parlament 1990-ben a közösségi nyelvekkel kapcsolatosan elfogadott. Az EP-határozat a katalánt közösségi nyelvvé nyilvánította és uniós intézményekben való használatát is előírta. A Generalitat a katalán identitás és nyelv erőteljes védelmére törekszik az Európai Unió keretein belül.
A katalán kultúra terjesztéséért nemcsak a COPEC, hanem az UNESCO barcelonai részlege is felelős.

Katalóniában a külpolitika a nemzetépítés és egyben a nemzeti identitás megőrzésének egyik főeszköze. A katalán politikai pártok ezért arra törekednek, hogy nemzeti szinten maximálják a spanyol politikára való befolyásukat és növeljék részvételüket az Európai Uniós döntéshozatalban. Ennek a célnak az elérését szolgálja a 2006. június 18-án népszavazás útján elfogadott Katalán autonómia kibővítését tartalmazó autonómiastatútum, amely az eddigieknél nagyobb szerepet biztosít a katalán regionális kormánynak az Európai Uniós politika alakításában.

Következtetések
Az 1978-ban politikai konszenzussal elfogadott demokratikus spanyol Alkotmány a területi autonómia sajátos, bizonyos tekintetben példaérték modelljét rögzítette. Az Alaptörvény egyik nagy vívmánya, hogy a baszkokat, katalánokat és galíciaiakat történelmi nemzetiségnek ismerte el. A spanyol állam politikája tehát a korábbi centralizált államberendezkedéssel való teljes szakítást jelentett, mivel az Alapcharta Spanyolországot többnemzetiség államként határozza meg. Az 1979 decemberében hatályba lépett Katalónia autonómiájáról szóló Alaptörvény maximálisan figyelembe vette a katalánok Spanyolországon belüli speciális státusát, történelmi és kulturális jogait. A katalánok saját elnökkel, törvényhozó szervvel (parlament), és kormányzattal rendelkeznek. A kielégítő szabályozás ellenére a katalán önkormányzatiság leggyengébb pontja a pénzügyi autonómia hiánya, másfelől pedig a központi kormány és a törvényhozás befolyásolási lehetőségének korlátozottsága. Ezért vitathatatlanul jogos Katalónia részéről a finanszírozási rendszer átalakításának igénye, valamint a Katalán Autonóm Közösség európai uniós politikában való részvételének növelése. Ennek függvényében az eddig kidolgozott autonómia-reformok elsősorban alkotmányossági kérdéseket vetnek fel, az alkotmányban rögzített állammodell lehetséges átértékelése (föderáció, konföderáció) mellett. A madridi kormány szerint a jelenlegi alkotmányos szabályozás megfelelő, ezért nincs szükség a katalán autonómia további kibővítésére. A katalán regionális pártok (Katalán Szocialista Párt, Convergencia i Unio) viszont úgy vélik, hogy a katalán közösséget a spanyol Alkotmányban önálló nemzetként kellene elismerni és az autonóm tartomány jogköreit ki kellene terjeszteni az adózás és az önálló igazságszolgáltatás területére is. Katalónia és a spanyolországi régiók nem rendelkeznek a német tartományokhoz hasonló befolyással az őket érintő közösségi politikára, mindez azonban nem tartja vissza Katalóniát attól, hogy intenzív nemzetközi gazdasági, kulturális és politikai tevékenységet folytasson. Az elkövetkező időszakban a katalán diplomácia legfontosabb célja meggyőzni az európai régiókat arról, hogy terjesszék ki a szubszidiaritás elvét regionális szintre is.
forrás:TELEKI LÁSZLÓ INTÉZET