BENEDEK ELEK

Meseíró pályázatunk eredményét a Pályázati eredmények menűpontnál olvashatják!


Knáver Márk (5.a.; Kál)


Kiből lesz a cserebogár?

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Kerekerdő, ahol az állatok nagy megértésben, szeretetben és békességben éltek egymással. Fakopáncs doktor mindennap rendelt, Süni Samuék gyümölcsösboltja virágzott. Mókus Luca tanodájában okosodtak az ifjak. Csőrike volt az erdő rádiós hírmondója, Micimackó Mézes-Mázos cukrászdájának még erdőn-mezőn túl is híre volt. Tigris és az ugrálóbrigád ügyelt a rendre. Szilveszter, a betelepült házimacska lett a közlekedési rendőr, de őrá is csak azért volt szükség, mert a százlábú, mikor sétálni ment a gyerekeivel, vagy vaddisznómama csörtetés idején forgalmi akadályokat képezett. Az egész erdőben csupán egy sötétfolt éktelenkedett, ez a Feketeözvegy nevű pók háza volt. Egyszer fogadást kötött a hálójában fennakadt léggyel, hogyha elveszti a póker partit, leszokik a húsról. Vesztett, így vegetáriánus lett. Azóta rózsaszínben látja a világot, és répát eszik. Volt ám ennek a kedves kis környezetnek postahivatala is. Egy megbízható, lelkiismeretes, de kicsit szeleburdi bogár látta el a postási teendőket. Történt egyszer, hogy az erdő királyának, a hatalmas, öreg és bölcs barnamedvének a levelét kellett volna elvinnie unokaöccsének, Bruminak. A mi kis bogarunk, a verőfényes napsütésben fától-fáig, fűtől-bokorig repült és szorgosan kézbesítette a leveleket, de a barnamedve levelén félreolvasta a nevet. Brumi helyett Durminak dobta be a levelet. Durmi az erdő vadmacskája volt, aki az egyik sötét barlang mélyén lakott, a legutolsó fa után. Postásunknak márt a kitinszőr is felállt a hátán a környéktől, alig várta, hogy visszafelé röpülhessen.
- Legközelebb veszélyességi pótlékot kérek! Ilyen környékre nem engem kellene küldeni, hanem a kommandót! A sast, az erdő kapitányát!- dühöngött magában.
Abban a pillanatban egy üvegbúra alatt találta magát. Mikor a meglepetéstől magához tért, egy fenevad szólt hozzá.
- Hol jársz te itt, ahol a madár se jár?
A levélhordó csak hümmögött és reszketett.
- Tudod- e barátocskám, hogy csak akkor engedlek el, ha kiállsz egy próbát? Ha nem –hamm- bekaplak! Mondj egy viccet, de olyat, amin én is nevetek!
Rövid gondolkodás után megszólalt a postás:
- Apu igaz, hogy Isten porból teremtette az embert?
- Igen, kisfiam!
- És akkor a négerek szénporból lettek?
Erre a fenevad akkorát kacagott, hogy majd leesett a kőről, amire rátelepedett.
- Nyertél! Megnevetettél! Szerencséd, hogy van humorérzékem! Elmehetsz!
Postásunk úgy kapkodta a hárompár lábát, hogy öröm volt nézni, de alig tett meg néhány métert, mikor lepkehálóba repült.
- Nocsak, nocsak egy rovar!
- Kérem, én bogár vagyok! - háborodott fel a háló fenekén barátunk, aki teljesen belegabalyodott a hálóba és a hátizsákjába.
Mikor kinyitotta a szemét, a potroha is beleremegett a félelembe. Egy szőrös fenevad fente rá fogait.
- Hol jársz te itt, ahol a madár se jár?
- Kérem alássan, én az erdő postása vagyok! – válaszolta reszketve.
- Jó kedvem van, és elengedlek, ha válaszolsz egy kérdésemre! Hány csillag van az égen?
- Pont annyi, ahány fűszál van az erdőben! – vágta ki magát diadalmasan a bogár.
- Jól feleltél! Elmehetsz! – azzal levette róla a hálót.
Szegény bogarunk igyekezett villámgyorsan minél messzebb kerülni az odvas fától, de szerencsétlenségére egy hatalmas akadályba ütközött. Ez az akadály nem volt más, mint egy újabb fenevad.
- Hopplá, bogárkám! Rossz helyre tévedtél, ez itt az én birodalmam! Elengedlek, ha válaszolsz egy kérdésemre! : - Hogyan tudnál egy óra alatt az erdő egyik végéből a másikba átmenni? – vicsorított.
Bogárkánk rövid gondolkodás után összecsapta csápjait.
- Teszek a fejemre egy órát!
A fenevad pislogott egyet, hitetlenkedve megrázta a fejét, de útjára engedte.
Kis barátunk, akinek igencsak ízekbe szállt a bátorsága, összeszedte magát, és indult volna hazafelé, de ekkor eszébe jutott a levél. Rossz helyre vitte.
- Te jó szagú gyöngyvirág! Összekevertem! Már megint szeleburdi voltam! – csapott csápjaival a fejére. Egy életem, egy halálom, megpróbálom!
A gondolat sebessége kótyomfitty volt hozzá képest, olyan gyorsan repült vissza a vadmacskához.
- Édes, kedves, vadcica néni! Tessék visszaadni a levelet!
- Szerencséd, hogy nem öreganyádnak szólítottál! – dorombolta a macska, de nyomban elővette a komód mélyéről a levelet.
Viszontagságos útja után elvitte a levelet Brumihoz. Majd leült kíváncsi barátai közé a fűbe, és elmesélte történetét. Barnamedve nagyot kacagott rajta, majd megdicsérte hősies viselkedéséért, találékonyságáért, és kinevezte az erdei postahivatal vezetőjének.
- Kiből lesz a cserebogár? Abból, aki csere-berél! Ügyes kis cserés bogár vagy, te cserebogár!
Így ragadt rá a név, amit visel, míg ki nem hal.

BÖGÖS TÍMEA (5.a.)


A Hóvirágtündér

Az erdő összes tündére várt arra a napra, amikor is a Hegykirálynő betölti 20. évét. Mindenkinek csak azon jártak a gondolatai, hogy vajon mit ajándékozhatna a királynőnek. A patak lelkesen mesélte terveit a Gombatündérnek:
- Mi egy fényesre mosott, kövekkel díszített koronát fogunk készíteni őfelségének.
Gúnyosan válaszolt a Gombatündér:
- Az semmi az én saját kézzel font gombapalástomhoz képest!
A hangyák közt, a talajnál nagyon nagy volt a ricsaj, de a leghangosabb hangya szavai mégis kihallatszódtak a tömegből:
- Én egy bimbóból kirakott, ékes gyűrűvel lepem meg az ünnepeltet. Meghallotta ezt a Fenyőtoboztündér, s így válaszolt:
- Mi? Csak egy apró gyűrűt ajándékozol a királynőnek? Nem! A királynőnek ennél sokkal nagyobb ajándékra van szüksége, mondjuk egy hintóra! De jól fog mutatni őfelsége alatt az én fenyőtobozhintóm! - dicsekedett a fenyőfa tetejéről.
Eközben a Hegykirálynő is azon törte a fejét, vajon mit fog kapni az ő hűséges alattvalóitól:
- Talán valami finom étellel fognak meglepni - gondolkozott hangosan a királynő. Vagy felvonulást szerveznek a tiszteletemre, mindegy, majd kiderül.
Mivel a Havasi Gyopártündér a királynő szomszédságában lakott, ezért titokban kihallgatta szavait, s gyorsan készített egy harmatvízlevest, s felvonulást szervezett a méhek segítségével. A Pitypangtündér híres volt a remek ötleteiről. Most sem hagyták cserben ötletes gondolatai:
- Olyan meglepetést készítek, amit még soha senkitől nem kapott a hegyek úrnője. Megterveztem egy pitypang virágokból, s zöld fűszálakból szőtt álomszép ruhát, csakis a királynő részére.
A kis Hóvirágtündér erősen összpontosított gondolataira. Oly annyira, hogy észre sem vette a lába elé rakott szamócabefőtteket, amit a Szamócatündérke készített. Mérgesen kiabált a figyelmetlen Hóvirág gyermekre:
- Jaj, nézd, mit műveltél az ajándékaimmal! Szanaszét tört egytől-egyig!
-Én, én,… én nem akartam, csak tudod, már mindjárt eljön a királynő születésnapja, s én még nem készítettem neki semmit. A patak, a hangyák, a Gomba, Fenyőtoboz, Havasi Gyopár, Pitypang tündérek már mind készen vannak, s én, én…- fejezte volna be mondatát, de közben elsírta magát.
-Na, jól van, na! Majdcsak kitalálunk neki valamit! - nyugtatgatta a keservesen síró Hóvirág gyermeket. Mi lenne, ha ketten készítenénk egy szamócával teli, ízletes gyümölcstortát!
-Nem, az nem jó, mert nemrég hallottam a királynőről, hogy ki nem állhatja a szamócát! Erre megsértődve szaladt el a Szamócatündér, s az apró tündérke ismét egyedül maradt.
- Na, jobb lesz, ha holnap személyesen köszöntöm fel az ünnepeltet! Az is jobb a semminél - eszelte ki a tündérke.
Megvirradt az a nap is, amikor a Hegykirálynő immár 20 évesen ébredt ágyában. Mivel a tündérek elég lusták voltak, úgy gondolták, hogy indával húzatják fel ajándékaikat. Még hogy ők! Tegnap egész nap dolgoztak, s most másszanak fel a hegy tetejére? Na azt már nem! A Hóvirágtündér már korán reggel nekivágott az útnak, hogy időben felérjen. Mászott, mászott, egyszer csak megcsúszott egyik apró lába a nedves sziklákon, s visszapottyant oda, ahonnan elindult: le a földre. De eltökéltsége arra késztette, hogy rugaszkodjon újra neki a feladatnak. Úgy is tett. Újra elindult célja teljesítésére. Egyik apró lábát a másik után tette az éles sziklákra. Már látszott a cél, s végül nagy nehezen, nagy szenvedés árán sikerült neki felérni a hegy csúcsára. Belépett először a kastélyba, majd a királynő szobájába. Megszeppenve kezdte volna énekelni kis dalát, mikor őfelsége félbeszakította:
-Te mit hoztál nekem?- kérdezte.
Én, s kezdte kis dalát:
„Boldog, boldog,
Boldog Születésnapot!
Kívánjuk, hogy legyen még
Sok ilyen szép napod!”
A királynőnek könnybe lábadt a szeme, a kis gyerekhang hallatán, s úgy döntött örökbe fogadja a csöppséget, s örökre nála fog maradni. A tündér persze beleegyezett, s máig is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Papp Melitta 2.b osztályos tanuló
Benedek Elek Általános Iskola

A játékos kiscica

Egyszer volt, hol nem volt egy kiscica. Cirmosnak hívták. Nagyon játékos volt, de legjobban egy pamutgombolyaggal szeretett játszani. Egész nap azt kergette, hajkurászta.

Egyszer csak a pamutgombolyag gondolt egyet és kigurult az utcára. Gurult, gurult és begurult a boltba. Cirmos meg utána, kergette a kis gombolyagot. S közben mindent levert a polcokról. Leverte az üvegeket, a dobozokat és mindent, ami az útjába került. A vevők és a boltosok csak álltak és nem hittek a szemüknek. A gombolyag meg ki a boltból. Gurult, gurult, míg végül beleesett az árokba. De onnan nem tudott kimászni. Nagyon bánkódott, bánatában egész kicsi gombolyaggá soványodott.

Ekkor megérkezett a kiscica gazdája. Ölébe kapta Cirmost, a gombolyagot is kivette az árokból és hazamentek.
Én meg elmeséltem nektek, hogy jobb kedvetek legyen.

Sas Dániel 7.o.
Iskola:Gróf Apponyi Általános Iskola
Magyar tanára: Kisné Kozma Piroska


Szegényből is lehet gazdag

Egyszer volt,hol nem volt,az Óperenciás-tengeren is
túl az Üveg-hegy lábánál volt egy házikó.
Itt élt egy nagyon szegény család,egy házaspár és a
fiuk.A fiú erős,okos és bátor legény volt,de nem találta he-
lyét otthonában és egyszer mondja szüleinek:
- Édesanyám,édesapám elmegyek szerencsét próbálni,és
megkérem a királylány kezét.- mondta büszkén János,mert
különben úgy hívták.
- Fiam,ne nevettes!- mondta kacagva édesapja.
- Jancsikám!- szóllalt meg az anyja - Ne bolondozz,maradj
itt velünk,és segíts a ház körül.
- Drága szüleim,én eldöntöttem,elmegyek,és megkérem a
királylány kezét,de majd visszajövök,és gazdagok leszünk
mindnyájan- mondta határozottan a fiú.
Azzal fájó búcsút vett szüleitől,és elment.Nem telt bele
egy-két nap,rögtön a palotába ért.Azt vette észre,hogy
mindenki sír-rí.Meglátta a királyt is,majd megkérdezte:
- Tisztelt királyuram,alázattal megkérdezném,hogy miért
zokog?
- Jaj,te fiú,az én lányomat elrabolta egy hétfejű sárkány.-
mondta szomorúan a király.
- Nem próbálta még senki megmenteni?- kérdezte János.
- Ó dehogynem!Már száz napja,hogy ez a szomorú dolog
történt,mindennap ment egy lovag a megmentésére,de
mind odaveszett.
- Akkor,királyuram,én megmentem a lányát,ha nekem adja
a kezét,mikor visszahozom a sárkány karmaiból.
- Jól van!- egyezett bele a király,és paripát,kardott adott
neki.
János nekilódult,és vágtatott,vágtatott míg egy bronz
színű erdőhöz nem ért.Nagy bozótos állta el útját,amit
kardjával nagy nehezen lekaszabolt,de a lovát ott kellet
hagynia az erdő szélén.Így hát gyalog folytatta útját.
Már szinte beesteledett,mikor még szüntelenül csak
haladt előre.Ahogy ment,mendegélt,egy ezüst erdőbe ért,
és lepihent.Úgy gondolta,majd másnap reggel indul
tovább.Így is történt.Reggel felébredt,nagyon éhes volt,
már több,mint három-négy napja nem evett.Az erdőben
talált pár bogyót,azt bekapta,majd újra felkerekedett.
Ahogy ment,mendegélt egyszer csak egy aranyerdőbe
ért,és meglátta a királyi palotánál háromszor nagyobb
várat,ahová bekopogtatott.Az ajtó akkora volt,hogy
százszor is befért volna rajta.Egyszer csak erős lép-
teket hallott.Hát egy hétfejű sárkány nyitott ajtót,és
mondta:
- Ugye te is a királylányt jöttél megmenteni?!
- Igen,érte jöttem!- mondta János bátran.
- Akkor hát először velem kell megküzdened.-így a
szörny,és már okádta is a tüzet Jánosra,aki gyorsan el-
ugrott előle,de még megszúrta a sárkány lábát a kardjá-
val.A nagy monstrum már a következő támadásra készült,
de Jani gyorsabb volt,nekirugaszkodott,felugrott a vállá-
ra,és levágta mind a hét fejét.Miután legyőzte a sárkányt,
bement a várba,hogy megkeresse a királylányt.Meg is
találta,és vitte haza a királyhoz.Mentek,mentek tán három
napig,míg János lovához nem értek.Amikor odaértek,felül-
tek rá,és vágtattak hazafelé.A Palotánál leszálltak és be-
mentek.A király a trónonült,és siránkozott,de mikor meg-
látta a lányát,rögtön nevetésbe került az arca,miközben
mondta:
- János,ezzel elnyerted a lányom kezét,sőt a fele királysá-
gom is!- örvendezett.
Azzal János elhozatta a szüleit a palotába,és olyan nagy
lakodalmat tartottak addig még nem volt hetedhét orszá-
gon,innen túl.
Ha János a sárkányt le nem győzte volna,az én
mesém is tovább tartott volna!

Goják Anna
3.a
Németh László Gimnázium és Általános Iskola
Hódmezővásárhely

Áll a bál

Egy szép szombat reggel Rigó Jancsi nagy csendre ébredt elhatározta, hogy tesz egy kört az állatkertben.
Felöltözött hát a legszebb zakójába, és útnak indult. Végig szállt a fő úton, meg a kis utcákon és délre már ott is volt. Be akart surranni a kapu alatt, mikor a jegyárus megfogta a farkát és kitépte a legszebb tollát, mivel, hogy vissza akarta húzni. Siránkozni kezdett:
- A legszebb tollam oda! Mit csináljak?!
- Az árus odakiáltott:
- Jegyet kéne venni!
- Mennyibe kerül?
- Ezer forint.
- Tessék.
- Menjen be, uram! – Rigó Jancsi bement, s az első útja a koalákhoz vezetett, akarom mondani koalához, mert csak egy volt. Oda szólt neki:
- Szia, hogy hívnak?
- Koala Karcsi.
- Leszünk ba… - Még be sem fejezte a mondatot, de az őrök észrevették és
elzavarták. Szegény Jancsi futott, futott egyenesen a krokodil medencéjébe. Egy illedelmes kroki vitte ki a partra majd megkérdezte:
- Hát te, hogy kerülsz ide?
- Én…? Engem… az őrök kergettek ide.
- Hogy hívnak?
- Rigó Jancsi. És téged?
- Krokodil Klára.
- Leszünk ba… - megint rajta kapták és akkor uzsgyi! Rohanás, s mivel megint
hátrafele nézett, beszaladt az elefántokhoz. Még jó, hogy a szellőzőnyíláson, mert különben falnak ütközött volna. Az egyik elefánt majdnem rálépett, de szerencséjére jó volt a szeme, és megállt.
- Hát te miért vagy itt? Mi a neved?
- Rigó Jancsi, és idekergettek.
- Az én nevem Elefánt Emma, ő pedig a nővérem Elefánt Emese.
- Leszünk ….? – Már jöttek is az őrök! Roham!! Futás, most a vízilovak felé. Loccs!
Bele a vízbe. Két víziló segítette partra:
- Hogy hívnak?
- Víziló Verának.
- Engem pedig Víziló Virgilnek.
- Én Rigó Jancsi vagyok.
- Leszünk …? – Már megint közelítenek az őrök. Futás, futás! Be a zebrához. A
csíkos állat így szólt:
- Helló, helló! Hát te? Téged még nem láttalak, hogy hívanak?
- Rigó Jan…
- Igen? Én Zebra Zelma vagyok.
- Szép neved van. Lesz…! – Uram atyám, az őrök. Futáás! Cél a gorillaketrec. Be a
rácson át a farönkön, és egy gorillával találja szembe magát.
- He,he helló.
- Szia, hogy hívnak?
- Rigó Jancsi. És téged?
- Gorilla Gergő.
- Lesz… - Hát ebből sem lesz mondat, megint megfutamították az őrök. Az útirány a
papagájketrec. Szerencsére a papagájt éppen etették, így betudott futni. A papagáj megszólította:
- Hogy hívnak?
- Rigó Jancsi. Téged?
- Papagáj Piri.
- Le… - az, aki etette a papagájt félbeszakította Jancsit, és elkergette. Megálló, az
oroszlánketrec. Az oroszlán éppen evett, és féltette ennivalóját, ezért védelemképpen, megtámadta Jancsit. Éppen a legszebb zakójának az alját sikerült letépni egyetlen harapással.
Több se kellett Pirinek, kiszállt az ajtón, és felülről a hatalmas fenevad ketrecébe szállt. Megmarkolta Jancsi zakóját, és kirepítette az állatkertből.
Jó barátja lett Piri Jancsinak, s még ma is élnek, ha meg nem haltak. Bezzeg azóta nem jár Jancsi az állatkertbe!

Papp Laura (2. osztályos tanuló a hódmezővásárhelyi Kertvárosi Katolikus Iskolában )

A szeleburdi nyulacska


Volt egyszer egy nyúlcsalád.Nyúl Apó, nyúl Anyó, nyúl Péter és nyúl Bolyhoska.
Péter nagyon szófogadó, és segítőkész volt, Bolyhoska ellenben jobban szeretett lustálkodni, és játszani a pajtásaival.
Egyszer Bolyhoska elment borz barátaival játszani, bújócskázni.Fogócskáztak, viháncoltak az erdei tisztáson. Telt múlt az idő, már sötétedni kezdett. Nyúl Anyó és nyúl Apó már nagyon aggódott Bolyhoskáért.
- Szegény Bolyhoska! Félek, hogy valami veszélybe keveredett!- mondta nyúl Anyó.
-Haszontalan Bolyhoska !- felelt nyúl Apó, de ő is aggódott szeleburdi fiáért.
-Majd én megkeresem!- ajánlotta fel Péter, és elindult a sűrű erdőbe.
Ment, mendegélt, kereste kisöccsét a bokrok között, a korhadt fatörzsekben, de hiába, sehol nem találta. Éppen hazafelé akart indulni, mikor halk zokogásra lett figyelmes. Bolyhoska volt az, a szeleburdi kisöccse, aki ott kuporgott egy elhagyott rókalyuk bejáratánál, és azon kesergett, hogy sohasem láthatja viszont szeretett családját.
Amikor meglátta Pétert, boldogság töltötte be a szívét, és örömmel ugrált hazafelé.
Jó lecke volt ez az éjszakai kaland a kis szeleburdinak, aki szüleinek megfogadta, hogy ezentúl jóravaló, szófogadó nyuszi lesz.
Itt a vége, fuss el véle!

Takács Norbert, Esztergom Mindszenty József Katolikus Általános Iskola 3. osztályos tanulója


Szegény ember három fia


Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember s annak három fia.
Szegények voltak, mint a templom egere, alig volt már betevő falatjuk. Búslakodott is az öregember, hogy hogyan fogja eltartani a fiait.
Egyszer aztán hallják, hogy a Kerek Erdő királyát szörnyű csapás érte. Elrabolta lányát egy gonosz manó, aki az Égigérő vár legmagasabb tornyába zárta a királykisasszonyt és ott tartja fogva.
A király kihirdette, hogy annak adja fele királyságát és a legszebb paripáját, aki visszahozza neki a lányát sértetlenül.
Ekkor így szólt a legkisebb fiú:
- Édesapám, elmegyünk szerencsét próbálni és megmentjük a királylányt!
A három fiú annyira eltökélt volt, hogy apjuk nem is próbálta őket visszatartani, szomorúan csak ennyit mondott:
- Járjatok szerencsével fiaim!
Elindultak hát a nagy útra. Mentek mendegéltek míg nem elértek egy öreg tölgyhöz, ahol az út háromfelé ágazott.
Tanakodtak, hogy merre induljanak, de nem jutottak döntésre.
Ekkor hirtelen megszólalt az öreg tölgy:
- Mi járatban vagytok errefelé, hol a madár sem jár?
A fiúk elmesélték útjuk célját, majd így szólt a tölgy:
- Van itt egy tiszta vizű forrás, ha hoztok nekem a vizéből, elárulom nektek a helyes utat!
Felkerekedtek hát, hogy megkeressék a forrást. Nagysokára az erdő közepén rátaláltak a forrásra, melynek vize olyan tiszta volt, hogy inni lehetett belőle.
Megmerítették kulacsaikat és visszaindultak a tölgyhöz.
Az öreg fa már nagyon vágyott a forrás vizére, a fiúk ezért gyorsan megitatták.
Ezután a vén tölgy hálája jeléül elárulta a helyes utat, majd adott nekik egy dióhéjat, egy madártollat és egy mézes csuprot.
A fiúk elcsodálkoztak, hogy vajon milyen segítséget nyújthatnak nekik ezek a dolgok. Ebben az öreg tölgy sem sokat segített, csak ennyit mondott:
- Higgyetek nekem, hasznát veszitek majd! - recsegte.
A három testvér elindult hát, hogy megmentsék a királykisasszonyt.
Sűrű, sötét erdőn keresztül vezetett útjuk, míg nem elértek egy feneketlen tóhoz és itt úgy gondolták, hogy útjuk végéhez értek, mert nem tudnak átkelni a tavon.
- Bárcsak lenne egy csónakunk, hogy átjuthassunk a túlpartra - sóhajtott a legidősebb fiú.
S lássatok csudát! A dióhéj kipattant a zsebéből, bele a tó vizébe és ott csónakká változott. Így már átjutottak a túlpartra.
Mentek mendegéltek tovább, egyszercsak elértek az Égigérő várig. Igen ám, de annak a legmagasabb tornya a felhők között volt.
Megint elkeseredtek, mert oda emberfia gyalogszerrel nem juthat fel!
- Bárcsak szárnyam nőne és felrepülhetnénk a felhők közé! - sóvárgott a középső testvér.
Ahogy ezt kimondta, a madártoll kirepült bekecse zsebéből és óriási, gyönyörű színes madárrá változott. Felültek a hátára és felrepültek a felhők közé.
Ott újabb akadályba ütköztek. A toronynál két hatalmas medve állt őrt, akik igencsak vicsorogtak, de nem ám jókedvükben, hanem az éhségtől.
Ekkor a legkisebb fiúnak eszébe jutott az öreg tölgytől kapott mézes csupor.
Óvatosan megközelítette a medvéket és letette eléjük a csuprot.
Amint lerakta, a csupor megtelt mézzel. A medvék nekiestek és csak falták, falták a finom nedüt, amíg degeszre nem ették magukat, aztán a jóllakottságtól mély álomba szenderültek.
A három testvér ezt kihasználva, kiszabadította a királylányt.
A gonosz manó toporzékolt dühében. Egyre csak a medvéit hivogatta, de azok úgy jól laktak, hogy aludtak, mint a bunda. Tehetetlenségében a manó csak toporzékolt, toporzékolt, majd egyszer csak egy hatalmas nagy pukkanás hallatszott. Mérgében szétpukkadt.
Ezek után visszaindultak a Kerek Erdő királyához, aki majd kicsattant a boldogságtól, amikor meglátta lányát.
- Jó tett helyébe, jót várjatok ! - szólt örömteli arccal a király.
A legidősebb fiúnak egy csodaszép palotát ajándékozott, a középső fiú egy hatalmas erdőt kapott, a legkisebb testvér pedig, a király aranyszőrű paripáját kapta jutalmul.
- Ezután nem kell szűkölködnünk édesapám! - mondták.
Hetedhét határra szóló lakomát csaptak és még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Ha nem hiszed, járj utána !

Tóni Dénes VI. osztályos tanuló
Bögözi Ált. Iskola
Hargita megye, Románia


Karácsony a királyi udvarban

Egyszer volt, hol nem volt, az óperenciás tengeren is túl volt egy ország. Ennek az országnak egy nagyon boldog királya volt. Nem volt, miért aggódnia, volt egy szép családja, és amire a legbüszkébb volt, az a lánya. Olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem.
Ez az ország arról volt híres, hogy soha nem volt ott tél, hanem mindig nyár. Egyszer aztán, mi történt, mi nem, lehullott az első hó. A királynak volt egy íródeákja, aki sokat olvasott, s hallott valamit egy bizonyos tél nevű évszakról. El is újságolta mindenkinek, miként és hogyan is van ezzel az évszakkal. Azt is elmondta, hogy milyen téli hagyományok léteznek bizonyos népeknél. Mesélt a karácsonyról, a feldíszített fenyőfáról, az ajándékozásról.
A király el is rendelte nyomban, hogy keressék meg, és hozzák a palotába a legszebb, legnagyobb fenyőfát. Nemsokára ott is állt az udvaron a hatalmas, gazdagon feldíszített karácsonyfa. A királyi család minden tagja szebbnél szebb, drágábbnál drágább ajándékot vásárolt egymásnak: ékszereket és ruhákat, amit csak el tudsz képzelni.
Isten látta ezt a mennyből, s azt is látta, hogy ez nem az ő fiának a születéséért történik, nem az érdekli az embereket, hanem a kapzsi vágy, hogy vajon ki milyen drága ajándékot kap. Leküldte hát legkedvesebb angyalát a földre, hogy az emberekkel jót cselekedjen, megértesse velük: ne azért várják a karácsonyt, hogy ajándékot kapjanak, hanem a szeretet ünnepét lássák benne.
Az angyal el is kezdte a munkálkodást a földön. Sok országot bejárt, sok jót cselekedett az emberekkel.
Egyszer csak elért a végső céljához is, abba az országba, ahol mindeddig nem esett hó. Főkancellárnak adta ki magát, aki a távoli Spanyol Birodalomból származik, és a király bizalmába férkőzött. Mindenkinek elmagyarázta, hogy mit is jelent a karácsony. Telt-múlt az idő, újra elérkezett december 24-e. Ekkor az angyal kiment a palotából, mint aki levegőzni indul, és soha többé nem tért vissza.
A királyi család megtartotta az igazi szeretet – ünnepet.
Isten fentről megelégedetten nézte, hogy az emberek az ő fia születését ünneplik, és szívből adják egymásnak ajándékaikat.

Mihók Anna Mária
VIII. osztály
Frumósza
Moldva



Mese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon szép nyúl, nagyon erős volt, nem félt semmitől és mindenki neki barátja volt.
Egy napon egy lúd, mik nagyon félt a rossz időtől elment a nyúlhoz és megkérdette:
- Mit tegyek, hogy ne még féljek?
Ült egy kicsit a nyúl és meggondolta, hogy elvegye a nyulat három napig, hogy üljön nála.
Na, elment a liba haza, de kellett jöjjön hat órára vissza a nyúlhoz. Elment, megfürödött, ett, kipucolta magát és elindult a nyúlhoz.
A nyúl otthon gondolkodott, hogy mit csináljon, hogy nem még féljen a liba.
Ült egy kicsit a nyúl és mondja magába:
- Te, ha ez a liba olyan erőst fél, meg kell nézzem, mitől fél. El fogom vinni éjjel az erdőbe, és meg fogom ott mondani neki, hogy nincs semmi rossz abban, ha esik az eső, nincs semmi a világon szépebb, mint az eső, mert az eső kell a földnek, másképp te nem lenne honnét egyél.
Na, elmentek az erdőbe és mondotta a szép nyúl a libának amit gondolt volt.
Ekkoriba neki fogott esni az eső. A liba nagyon félt, mondta is, hogy menjenek haza.
A nyúl megmondta a libának:
- Te buta liba, minek félsz, látod, hogy semmi bajod sem lesz!
A liba elgondolkodott és igazat adott a nyúlnak.
Eltőltek az három napok, és akkor el kellett menjen a liba haza. Azon az este volt egy nagy eső. A liba most nem még félt, ült az ablaknál és mondta:
- Jaj, de milyen szép az eső!
A másik napon összetalálkoztak és a liba elmesélte, hogy nem még fél és meghívta, igyanak meg egy kávét és még beszélgessenek.
Este találkoztak és nagyon sokat beszélgettek. Azon az este a két állat nagyon jól érezte magát. A két jó barát annyi sokat ivott és evett, hogy másnap nagyon fájt a fejük.
Így barátkozott össze a nyúl és a liba, és így győzte le félelmét a liba.

Magdics Ákos 3. osztályos tanuló
Felsőcsatár


A medve és a hangya

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy rosszindulatú medve. Egy szép napon az erdőben sétált, amikor meglátott egy hangyabolyt. Kikerülhette volna, de nem tette, gondolkodás nélkül, egy határozott mozdulattal rátaposott, és mint aki jól végezte dolgát tovább ment.
Egy picinyke hangya mégis életben maradt, aki egy fűcsomó mögött bújt meg. Összeszedve minden bátorságát elindult, hogy megkeresse a vöröshangyák királynőjét, és közösen álljanak bosszút a gonosz medvén. Így hát felkerekedett a parányi hangya, nekivágott a nagy kerek erdőnek, hogy ott leljen segítséget. Útja során rengeteg nehézséget kellett leküzdenie és közben nem tudta, hogy elkeseredettsége vagy bosszúvágya lett-e nagyobb. A királynő elé érve elmondta társai történetét, aki így szólt:
- Ha megbosszulnánk a társaid életét mi is éppen olyan gonosz és rosszindulatú állatok lennénk, mint az a medve, aki eltaposta őket. Ezért inkább azt javaslom, adjuk meg a tiszteletet az elhunytaknak, és csendben gyászoljuk meg őket.
A mi kis hősünk e szavak hallatán szépen megnyugodott és a vöröshangyák bolya lett az új családja.

Kósa Anna Sára

SIMON

Szép, őszi idő volt. Marci a szünetet a nagyapjánál töltötte. Ügyesen terelgette a labdát a kertben, miközben nagyapa a konyhaablakból figyelte őt. Egyszercsak, véletlenül berúgta a labdát a bokrok közé. Marci odament a bokrokhoz, benyúlt közéjük, hogy kivegye a labdát, de hirtelen felkiáltott. Valami szúrósba nyúlhatott bele. Aztán némi gondolkodás után bement a fészerbe és kisvártatva kijött azzal a kesztyűvel, amivel nagyapa szokta elültetni a borsópalántákat. Mikor újra benyúlt a bokorba már kesztyűs kézzel és kivett valamit, a háta mögött megszólalt kíváncsi nagyapja, aki azért jött ki, mert érdekelte, hogy vajon mit csinál az unokája:

- Mit találtál, Marci?
- Tüskés labdát. – válaszolt a fiú.
- Nem labda az – mosolygott a bajsza alatt nagyapa - hanem sündisznó. Ha megijed, összegömbölyödik és ilyen lesz. Gyere, vigyük be a házba.

Bevitték és beletették egy papírral bélelt cipős dobozba. Megmutatták nagymamának is mire ő így szólt:
- Nem igazán örülök egy sündisznónak a házban, de ha már itt van, adjátok oda neki annak az almának a héját, amit a réteshez pucoltam.
- Szerintem is éhes! – helyeselt Marci.
Odaadták a süninek és ő hamar meg is ette.
- Tudod Marci, szerintem itt maradhatna egész télen nálunk, ha nagymamád is megengedi, de akkor kell neki adnunk gilisztát, csigát és más rovart is, nem csak gyümölcshajat . – mondta nagyapa.
- Az nagyon jó lenne, ha itt maradna!
- Szerintem vigyük le Simont a pincébe, ott ehet kedvére bogarat, és nagymama se fog folyton panaszkodni, hogy túl sok a bogár abban az apró pincében és hogy ki kéne írtani mind.
- Simon a süni neve?
- Igen. De mit szólsz az ötlethez Marci?
- Szerintem jó ötlet és akkor lehet, hogy nagymama is megengedi, hogy itt maradjon.
Megkérdezték nagymamát, hogy megengedi-e, hogy maradjon. Megengedte. Simont levitték a pincébe.
Jól elvolt és a tél végére már egy rovar nem sok annyi sem volt odalent.
Hazafelé Marci izgatottan mesélte a szüleinek a történteket Simonnal.
Télen minden hétvégét nagyon várt, mert tudta, hogy ekkor a nagyszüleinél lehet és találkozhat Simonnal.
A tavaszi szünet első szombatján visszatették annak a bokornak a tövébe, ahol találták Simont. Nyáron is sokat látták a kertben ólálkodni. Télen pedig magától mászott be a pincébe, de hogy hogyan, arra senki nem jött rá. Ez Simon titka maradt.
Nagyapának és nagymamának így lett állandó vendége Simon.

Bátori Zsófia 6. a
Fabriczius József Általános Iskola, Veresegyház

AZ ÉN KICSI MESÉM

Ejha, nehéz a gyerekekkel, ha már elmúltak három évesek!
Főleg a kisfiúkkal! Laura barátnőmnek lányai vannak. Ő meg azt mondja, könnyű az élet a kisfiúkkal. A sors úgy akarta, hogy egyszerre szülessünk. Együtt nevelkedtünk, és közös élményeink vannak az iskolából, hiszen Vásárkőn éltünk gyerekkorunkban. Azonban nem csak ez köt össze minket, hanem egy különös emlék is. Egy titkos történet, amit húsz éve senkinek se meséltünk el. Vajon még emlékszem arra a félelmetes délutánra?
Nyolc évesek voltunk akkor. A játszótéren Laura olvasott, én pedig a mászókán csimpaszkodtam. Sosem értettem, hogy tudja így falni a könyveket. Ezen a napon tikkasztó hőség volt. A nap lemenni készült. Az erdő felől valami susogást hallottunk. A fenyves környékére soha nem mertük betenni a lábunkat.
- Hallottad ezt?- kérdeztem ijedten.
- Igen! Tényleg igaz, hogy sárkány lakik az erdő mélyében? - suttogta Laura megszeppenve.
- Nem! Nem hinném… Szerintem nézzük meg, mi van odabent a Sas-erdőben- feleltem határozott hangon.
- Biztos vagy benne? Inkább menjünk haza!
- Ez most igazán fontos, kérlek! Csak akkor tudjuk meg, igaz- e , ha a saját szemünkkel látjuk. Tedd le szépen a könyved! Ne félj, nem lesz semmi baja!
- Jól van, megyek már.
És bementünk… Lassanként elfogyott a fény és bezárt az erdő birodalma. Reszkettünk, mint a kocsonya. A hangokat követve lépkedtünk a fák között. Először Laura, aztán én is észrevettem, hogy valahol messze tűz pislákol.
Meleg helyre vágytunk, hát közelebb mentünk. Hibáztunk, mert roppant veszélyes helyre bukkantunk. A hétfejű sárkány jött szembe kicsinyeivel. Azt hittük, csak a mesékben léteznek. Lám, itt a bizonyíték az ellenkezőjére. A kölykeit védő anya meglepődött, nem volt hozzászokva az ilyen erdőlátogatókhoz. Laura már szaladni akart, de nekem mintha földbe gyökerezett volna a lábam, nem tudtam elfutni. Az én hibám volt, ezt rögtön tudtam. Mire föleszméltem, addigra már ránk támadt a tűzokádó. Hirtelen nem jutott más eszembe csak a futás. Semmi esélyünk nem volt a szörnyeteggel szemben, ezért rohanni kezdtünk. Talán még megmenekülhetünk. Irtózatos sebességgel futottunk árkon-bokron át. A tűz, amit a sárkányok kibocsátottak magukból, megégette a hajunkat és lángra lobbantak a száraz ágak. Akkor hirtelen eszembe jutott a terv. Lihegve beszéltem meg társammal a menekülési módot: átkelünk a közeli patakon és a túloldalán levő nagy sziklák mögé elbújunk. Így is tettünk. A következő kísérletet Laura ötlötte ki:
-Szerintem a kicsiket dobáljuk meg kővel, akkor talán elszaladnak, és az anyjuk utánuk megy!- lihegte.
-És mégis hogyan?- kérdeztem.
-Te vagy az okosabb, találd ki!
-Köszönöm, ezzel a szellemességgel nem sokra megyünk.
Ebben a pillanatban fúvós zenét hallottunk.
-Laura! Ahol muzsika van, ott emberek is vannak. Rohanjunk a hangok irányába!
Óvatosan kibújtunk a sziklák mögül és újra futásnak eredtünk. Sajnos üldözőink észrevettek minket és már a nyomunkban is voltak.
A tisztáson gyakorló tűzoltózenekar dobosa észrevette a füstöt, riasztotta társait, akik azonnal készenlétbe álltak. Amikor a tisztásra értünk nyomunkban a sárkányokkal, ők vastag vízsugárral eloltották az orrlyukaikból kicsapó lángokat, ettől a szörnyek elveszítették erejüket és összerogytak. Mi is nagyon fáradtak voltunk. Rövid pihenő után a tűzoltókkal indultunk haza.
A megszelídült sárkányokat a városi állatkertbe szállították. Azóta csak növényeket esznek. Aki nem hiszi, látogassa meg őket!

CSÓKA PÉTER ( 1. oszt.)

A varázsszőnyeg

Egyszer, nagyon régen volt egy varázsszőnyegem. Mindenhova elvitt, ahova csak akartam.
Egyik nap az állatkertbe repültem vele. Az emberek csak úgy kapkodták a fejüket az ámulattól,
hiszen ilyet még nem láttak.
De volt egy kis baj! Ugyanis a szőnyegem már nagyon régi volt. Nem tudott szép óvatosan
leereszkedni,hanem lezuhant, méghozzá pont az oroszlánok közé. Na, ettől aztán igen
megrémültem, hogy mi is történik most velem. Szerencsémre jött az állatkert igazgatója, aki
megnyugtatott, hogy az állatok nemrég kaptak enni. Ne féljek, nem fognak bántani.
Azért amilyen gyorsan csak tudtam, kimásztam a kerítésen. Akkor meg azt láttam, hogy az egyik
oroszlánnak megtetszett a szőnyeg és ráfeküdt. Az meg lassan emelkedni kezdett. Az állat még
pont idejében le tudott ugrani róla.
A szőnyeg meg emelkedett, emelkedett, amíg egyszercsak eltűnt a szemünk elől. Azóta sem
láttam. Kénytelen voltam gyalog hazamenni!

Horváth Gabriella
Megye: Szatmar ,Tasnád (Románia)
Iskola: Tasnádi I-VIII osztályos iskola
Osztály: VI-D

Júlía kiralylány megmentése

Hol volt hol nem volt, volt egyszer egy király és egy királyné. A királynak és a királynénak született egy leányuk, Júlíának hívták. Egy szép napon, mikor Júlia megnőtt és az udvaron játszadozott, egyszer csak megjelent a királynak a mostohatestvére aki boszorkány volt, és el akarta rabolni a leányt. De az egyik szolga észre vette, és a boszorkány elment. Eljött Júlíának az első bálja. Akkor is megjelent a boszorkány, és el akarta vinni Júlíat, de nem tudta, mert az őrök megtámadták, így elment. Teltek múltak az évek, és egy szép nyári délután Júlía a kertben rózsát szedett. Egyszer csak megjelent a boszorkány, Júlíát elrabolta és elvitte a várnak legmagasabb tornyába. A király azt mondta, hogy aki kiszabadítja.. A király azt mondta, hogy aki kiszabadítja a lányát annak adja a lánya kezét és a fele királyságát. Már sokan próbálkoztak de nem sikerült kiszabadítani a lirályányt. Volt egy nagyon szegény család a városban, és abból a családbol a legkisebb fiú ment szerencsét próbálni. Az úton talált egy halat, amit kisodort a víz a partra, a fiú visszatette a vízbe. A hal megköszönte, és adott neki egy pikkelyt. A fiú tovább ment. Az úton tanálkozott egy óriással, aki nagyon sírt, mert egy tű volt a lábában, és nem tudta kivenni. A fiú kivette, és cserébe kapott egy furúlyát. Tovább ment, és azt látta, hogy valami mozog a bokorban. Egy kismadár volt, akinek eltort a szárnya. A fiú megköszönte a szárnyát, és feltette a fára. A madár adott neki egy tollat, és a fiú tovább ment. Ment, mendegelt lehajtott fejjel és egyszer csak azt veszi észre, hogy sötetedik. Felfigyel és lát egy nagy falat. Gondolkodott, hogy menjen át, és eszébe jutott, hogy mit mondott neki a madár. Megkereste a madártollat és megfújta. Egyből ott termett a madár és átvitte a falon. A fiú megköszonte, és tovább ment. Ahogy mendegélt elotte termett 1 nagy tó, azt gondolta, hogy átússza, de eszébe jutott a halacska és elővette a pikkelyt, megdörzsölte, és előjött a halacska. Átvitte a nagy tavon. A fiú megköszonte és tovább ment. Nemsokára meglátta a nagy várat, és a boszorkányokat akik éppen gyűlést tartottak. A fiú megfújta a furulyát és egész hadseregnyi óriás termett elő. Felült az egyik vállára és indult megölni a boszorkányt amelyk elrabolta a királylányt. Megoltek minden boszorkányt, és a királylányt hazavitték. A király a fiúnak adta a fele kiralyságát és a lánya kezét. Boldogan éltek, míg meg nem haltak.



Név:

Bocskay Boglárka ( IV.c., Segesvár, Románia)

FERI ÉS A HÓKIRÁLYNŐ


Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy kis falu.
Egyik nap amikor felkeltek a falu lakosai, látták, hogy mindent fehér hótakaró borít. Minden gyerek izgatottan várta, hogy kimehessen és örüljön a télnek. Amikor kimentek, lábuk alatt ropogott a fehér hó. Mindenki kint volt és játszott. Annyira jól érezték magukat, mint még soha! Csak egyvalaki ült bent: Ferenc. Ő nem mehetett ki. Tudjátok, hogy miért? Azért mert nagyon beteg volt. Nagyon rosszul esett neki, hogy mindenki kint játszik, csak ő van bent...
- Édesanyám, ki akarok menni! – mondta Feri.
- Nem mehetsz ki, hiszen nagyon beteg vagy!
- Tudom, de a többiek vígan játszanak.... én meg bent kell üljek... – mondta haragosan Feri.
Az édesanyja így biztatta tovább:
- Ne félj, lesz még hó! Nemsokára meggyógyulsz, és ha majd egészséges leszel, kimehetsz játszani, szánkózni.
De Feri továbbra is makacskodott. Az édesanyja kiengedte, de figyelmeztette, hogy ha újra belázasodik, akkor ő nem fog neki többé segíteni...
Hát kiment Feri játszani. Nagyon jól szórakozott, és közben ezt gondolta magában: „... Miért is nem engedett ki édesanyám, hiszen olyan jól érzem magam, kár lett volna ezt a napot hiába bent tölteni...”
Másnap Feri felkelt, vagyis fel akart kelni, de nem tudott. Nagyon beteg volt. Rájött, mekkora bajba keveredett. Az édesanyja valóban nem segített neki, ahogyan megígérte. Csak kitette neki az orvosságot, s ellátta utasításokkal, hogy mit, mikor és mennyit kell bevenni. Napról napra jobban érezte magát, rövid időn belül meg is gyógyult. Megtanulta, hogy be kell tartani, amit a szülők mondanak. Alig várta, hogy kimehessen játszani. A téli játékok örömei annyira betöltötték, hogy el is felejtette valamikori betegségét.
Így teltek múltak a napok, hetek, hónapok. Azon vette észre magát Feri, hogy nyár van. Elszomorodott, hogy nem szánkózhat többet, nem játszhat a hóban, nem hógolyózhat. Amint így szomorkodott, megjelent előtte a Hókirálynő és megkérdezte:
- Csak nem várod a telet?
- De igen, de még mennyire...- panaszolta Feri.
- Az összes gyerek közül, eddig csak te várod a telet. Mindenkit megkérdeztem, de azt felelték, hogy sokkal jobb a nyár mint a tél. Ezért, ha akarod, téged elviszlek Öröktélországba.
- Hát persze, hogy akarom! – lelkendezett Feri. De ott vannak gyerekek?
- Igen, annyi gyerek van mint itt, még több is.
- Jó, akkor megyek! – mondta lelkendeyve, ám hirtelen elszomorodott... – Valami baj van. Tudod, Hótündér, én nagyon szeretem a családom. Nem szeretném itt hagyni szüleimet, testvéreimet.
- Csak ez a baj? Ezen könnyen lehet segíteni. Van elég hely Öröktélországban. Csomagoljatok, és indulás!
Ferenc mindent elmesélt szüleinek, de ők azt válaszolták:
- Sajnos már ősz van. Holnap kezdődik az iskola.
- De anya...
- Semmi de. Menj szépen mosakodni, és készülj fel holnapra.
- Jól van... – törődött bele Feri a dologba, ám fejéből nem verődött ki a meghívás, szeretett volna elmenni.
Biztatólag így szólt a tündér hozzá:
- Ne félj! Ott leszel te Öröktélországban!
Azon az este Feri szomorú szívvel feküdt le. A város elcsendesedett, és ő is elaludt. Egyszer csak olyan országban találta magát, ahol minden fehér volt. Előbb megijedt, de lassacskán megnyugodott hevesen dobogó szíve, s elindult, hogy nézzen körül, miféle ország ez. Ment, menedegélt, ám egyszer csak földbe gyökerezett a lába: egy hatalmas fehér oroszlán jött szembe vele. Nem is volt ideje elszaladni, amikor az oroszlán megszólította:
- Ne félj tőlem, Ferenc!
- Ne féljek? Hiszen te akkora vagy, hogy akár egyből is bekaphatsz.
- De nem teszem – felelte az oroszlán – gyere velem, mutassam be a városomat, vagyis városunkat.
Elindultak kettesben. Kiderült, hogy az oroszlán nagyon barátságos lény, nagyon kedvesen mesélt egész úton Ferinek. Közben megérkeztek egy nagy palotához.
- Kié ez a palota? – kérdezte álmélkodva Feri.
- Hármat találhatsz! – titokzatoskodott az oroszlán.
- Nem tudom. Én nem lakom a közelben, hát nincs honnan tudjam...- mentegetőzött Feri.
- No jó. De nem mondom meg neked. Gyere be, nézzünk körül!- csalogatta befele Ferit újdonsült barátja.
Mikor beértek, Ferenc szája tátva maradt. Minden csupa fehér volt: a csillár, az ágy, a fal, csak a tűz volt sárga, piros és narancssárga. Egyszerre csak megszólalt valaki kedves, vékony hangon:
- Látod? Megigértem neked, hogy elhozlak ide.
Ferenc fejében kezdtek kivilágosodni a gondolatok.
- Értem! – kiáltott fel hirtelen – Én most Öröktélországban vagyok, és ez a Hókirálynő hangja!
- Igen, ügyes vagy – felelték az oroszlán és a Hókirálynő.
- De, hogy jutottam ide? Hiszen holnap kezdődik az iskola és Elek apó, a tanító bácsim aggódni fog miattam.
Kinevették Ferit, majd így szóltak:
- Meglátod te majd!
Nem értett Feri ebből semmit, de nem aggódott.
A Hókirálynő szólt újra:
- Ferenc, menj ki játszani, szánkózni. Az oroszlán elvezet téged ahhoz a raktárhoz, ahol a téli játékszerek vannak.
Elvezette az oroszlán Ferit a raktárhoz, ott felöltözött téli ruhákba és elvette a szánkót. Egész nap kint játszodtak az oroszlánnal és a gyerekekkel, s annyira belemerült Feri a játékba, hogy minden más gondolatot elfelejtett. Már teljesen a szívéhez nőtt Öröktélország... Egyszer csak Feri egy ismerős hangot hallott: „Ferenc, kis Feri, gyere kelj fel, vár Elek apó az iskolában.”
- Tessék????? Hogy kerülök én ide? Én Öröktélországban voltam most egy másodperce.
- Biztosan álmodtad - mosolygott rá édesanyja.
- Igen, ez lehetséges. A Hókirálynő betartotta az ígéretét, elvitt és bemutatta Öröktélországot, és én ennek nagyon örülök!
Feri reggeli közben elmesélte, hogy mit álmodott. Anya és apa figyelmesen hallgatta az érdekfeszítő történetet.
Mikor az iskolába ért, mindenkinek elmesélte az álmát, még Elek apónak is. Így szólt utána Elek apó:
- Büszke vagyok rád, hogy nem felejtesz el engem, és hogy továbbra is ápolod, szépítgeted a mesék világát!

Kormos Norbert
Életkor: 13 év
Iskola: Nagyboldogasszony Kéttannyelvű Katolikus Ált. Iskola



AZ ELVARÁZSOLT VÁR



Történt egyszer, réges-régen, a képzeleten innen, a valóságon túl, amikor Meseország lakói a felhők fölött éltek, szikrázó kristálypalotákban, ahová szivárványhíd vezetett és a nap sugaraiból szőtt függöny pompázott az ablakokon. Innen szálltak le a mesebeli lények esténként, amikor az anyukák és az apukák leültek a gyerekek ágya mellé esti mesét mondani. A mesefigurák rátelepedtek a könyvek lapjaira és csodálatos történeteket találtak ki. A fellegekből repültek le az álommanók is, hogy a mese után álomport hintsenek a gyerekek szemére. Emberemlékezet óta így volt ez ,és béke honolt a csodás lények és az emberek között.
Élt ebben az időben egy hatalmas és gazdag király. Amilyen gazdag, olyan telhetetlen és gonosz volt, óriási birodalma népe rettegett tőle. Mérhetetlen vagyonának, aranyának, ezüstjének számát sem tudta. Szolgák hada leste minden kívánságát. Katonái számos országot legyőztek, melyek fölött ez a bizonyos király uralkodott. De ez bizony nem volt neki elég! Olyan birodalmat akart, amilyen senki másnak a világon nincs. Sokáig törte a fejét, amíg eszébe jutott, hogy ő bizony meghódítja Meseországot.
A világ kellős közepén emelkedett egy óriási varázshegy. A teteje az eget verte és a legmagasabb csúcsa lyukat vágott a felhőkbe. Ez volt a bejárat a mesék birodalmába, amin keresztül a meselények lejutottak az emberek közé. Természetesen földi halandó nem tehette lábát a hegyre, még a közelébe sem mehetett. De nem is háborgatta senki évezredek óta Meseország lakóit.
Ez a nagyravágyó király, akinek- talán mondanom sem kell- a felesége és három fia is hasonlóan becsvágyó volt; szóval ez a király fikarcnyit sem törődött a figyelmeztetésekkel és csillogó gyémántpalotát építtetett a bűvös hegy csúcsára. Aki csak ránézett, a szeme is káprázott a nagy fényességtől. A gonosz király be is költözött háza népével: feleségével, három fiával és egyszem leányával, no meg fényes udvartartásával a palotába. Azt tervelte ki, hogy katonái élén innen fog bemasírozni Meseországba, hogy uralma alá hajtsa ezt a varázslatos birodalmat.
Hogy szavamat ne felejtsem, a királyleány igen különbözött a családjától. Nem nőtt nagyobbra két arasznyinál- ezért is nevezték Pöttömkének- , de olyan gyönyörű volt, hogy aki ránézett, a szeme is belekáprázott. A szíve meg aranyból volt és sugárzott belőle a szeretet. Mindenkin segített, aki hozzáfordult- legyen az szegény vagy gazdag. Igen szerette is Pöttömkét a birodalom népe.
A mesebeli lények nagyon megmérgesedtek, amiért nemcsak évszázadok óta fennálló törvényüket vette semmibe a zsarnok uralkodó, hanem meg is akarja szerezni békés birodalmukat.
Rögvest tanácskozást hívtak össze vezetőjük, a törpekirály palotájába, hogy kitalálják a méltó büntetést. Csak úgy sereglettek az alattvalók Meseország minden tájáról. A tündérek és a manók lepkék hátára ültek, az óriások hétmérföldes lépéseikkel siettek, a boszorkányok seprűnyélre pattantak, a táltos paripák villámsebesen vágtattak, még a hétfejű sárkányok is előbújtak barlangjukból, hogy minél előbb a kastélyba érjenek.
- Kedves alattvalóim! -emelkedett szólásra a koboldkirály.
- Mindannyian tudjátok, miért gyűltünk itt össze. Akinek van ötlete, hogyan védjük meg varázslatos országunkat ezen vakmerő földi halandótól, ossza meg velünk!
Három nap s három éjjel tanácskoztak a mesebeli lények, amikor felállt a 300 éves, hosszú szakállú udvari bölcs és így szólt:
- Uram királyom! Úgy határoztunk, az lenne a legméltóbb büntetés, ha elvarázsolnánk a várat és lakóit, és csak akkor szabadulnának fel az átok alól, ha lenne egy földi halandó, aki tiszta szívből s őszintén akarná, hogy ismét emberré változzanak. Ebbe a bűvös nyakláncba zárjuk az ellenszert, és ez csak a szeretet hatására nyílik meg.
A Mesebirodalom lakói nagy éljenzés közepette elfogadták a javaslatot. A törpekirály máris hívatta az udvari varázslót, aki varázslatos főzetet kotyvasztott. Az éj leple alatt a fürge manócskák belopóztak a várba az ajtórepedéseken, a küszöbök alatt és az ott alvók szája sarkába cseppentettek öt cseppet a varázsitalból.
Ettől aztán azok – ó, mily szörnyűség!- mind egy szálig átváltoztak. Mégpedig olyan csodálatos lényekké, amelyekre rossz tulajdonságaik szerint legjobban hasonlítottak. A telhetetlen király egy kövér, két lábon járó pénzeszsákká, a hiú, folyton a tükör előtt ülő felesége egy jókora velencei tükörré. A három királyfi, akik lovaglás közben nap mint nap összetiporták a kertész zöldségágyásait, egy-egy óriási zöldséggé: Brokkoló, Karfioló és Zöldborsó hercegekké. Az átok nem kímélte a kényes-fényes udvartartást sem. A falánkságáról híres udvari szakács egy ropogósra sült libacombbá változott. Az egymással folyton civakodó szobalányok aprócska, szürke egerekké, amik állandóan az ennivalón marakodtak. Az ármánykodó, mások ajtaján hallgatózó főkomornyiknak hatalmas, térdig lógó fülei nőttek.
Egyes-egyedül Pöttömkén nem fogott a varázslat, hiszen neki egy árva rossz tulajdonsága sem volt.
Amikor másnap reggel az udvar népe a tükörbe nézett, bizony egyikőjük sem akart hinni a szemének. Kétségbeesetten kapkodtak fűhöz-fához, próbáltak megszabadulni a „varázsgúnyától”. Az udvari bölcs – aki folytonos bajkeverő jóslatai miatt károgó varjúvá változott – az utolsó betűig végigolvasta a tudós könyveit, de egyikben sem talált megoldást.
A király birodalma szerte kidoboltatta, hogy három szekérderék aranyat és három szekérderék ezüstöt ad annak, aki megszabadítja őt és háza népét az átoktól.
Tódultak is mindenfelől a csodadoktorok, füves asszonyok, mindenféle rendű és rangú bűvös-bájos tudorok, ráolvasók. Ám nem használtak sem a bűvös-bájos igék, sem a gyógyító főzetek. Hogyan is használtak volna?!

Hiszen ezeknek a kuruzslóknak, boszorkányoknak csak a temérdek pénzre fájt a foga. A varázslat pedig csak akkor szűnik meg, ha egy földi halandó szeretetből kívánja az átok feloldását.
Egyszóval hasztalan volt minden mesterkedés. Lassan elmaradtak a szerencsét próbálók is. Pénzeszsák király – ahogy a birodalom népe gúnyolni kezdte – és kényes-fényes udvartartása egyedül maradt a nagy bajban. A király naphosszat a trónján ülve mérgelődött, a királyné a szobájába rejtőzve toporzékolt. A három zöldségherceg sem mert lóra ülni, vadászatra indulni, hiszen mindenki nevetett rajtuk. Az elvarázsolt cselédek, inasok , szobalányok egytől-egyik a kamrájukba menekültek. A konyhán nem főtt az étel, az egykor gyönyörű kertet ellepte a gaz, a kastély csodaszép termei beporosodtak. Senki sem ment szívesen az elvarázsolt vár közelébe.
Szegény Pöttömke egyszál magában kóborolt a palota hatalmas termeiben. Néhanapján összetalálkozott egy-egy lakóval: hol egy hatalmas fej karfiollal vagy brokkolival, hol egy jajveszékelő falitükörrel vagy libacombbal vagy rémülten szaladgáló egérkékkel. A kis királylány szíve majd meghasadt a bánattól, annyira szeretett volna segíteni rajtuk. De nem tudta , hogyan!
Pöttömke legtöbbször kedvenc helyén: a kert sarkában lévő virágzó rózsabokor egyik levelén üldögélt és szomorú sorsáról énekelt. Gyönyörű hangja egészen Meseországig elhallatszott. Egyik nap a törpekirály is felfigyelt a csodálatos énekszóra. Igazság szerint már réges-régen megbánta az elhamarkodott és szigorú ítéletet, és sokat búslakodott miatta. De ez a bűvös hang ismét felvidította.
- Megnézem, ki énekel ilyen szívet melengetően – gondolta.
Felpattant aprócska táltos paripájára és hamarosan rá is bukkant Pöttömkére a rózsalevélen. A picinyke királylány szépsége és kedvessége szinte elvarázsolta. A kislánynak is igen megtetszett a helyre kis legény. Egy szempillantás alatt egymásba szerettek.
- Pöttömke, hozzám jössz feleségül?- kérdezte a koboldkirály.
- Szívesen hozzád mennék, de nem tehetem. Nem hagyhatom itt elátkozott szüleimet, testvéreimet, hűséges szolgáinkat. Annyira szeretnék segíteni rajtuk, de nem tudom, hogyan! – válaszolta piruló arccal a leányka.
- Ezen könnyen segíthetünk! – felelte a koboldkirály. Azzal egy apró ládikót nyújtott át a csodálkozó királylánynak.
- Vajon mi lehet benne? – gondolta Pöttömke.
Mikor felnyitotta a dobozka fedelét, majd megvakult a szertelen ragyogástól, amit egy gyönyörű nyaklánc árasztott. Vőlegénye biztatására felpróbálta az ékszert. Ekkor – lássatok csudát – a nyakék rubintja a Pöttömke szívéből áradó szeretet hatására világítani kezdett. A kislány rettentően megijedt, de félelme akkor hágott a tetőfokára, amikor az ékszerből kiáradó fény elöntötte s szivárványszínbe burkolta az egész várat. A termek kivilágosodtak, a hatalmas kert ismét virágba borult és a palota lakóiról lehullt az átok.
A kövér pénzeszsák visszaváltozott királlyá, a sétáló tükör királynővé, Brokkoló, Karfioló és Zöldborsó hercegekből ismét három jóképű királyfi lett. A cselédek, inasok, szobalányok is mind-mind visszanyerték emberi alakjukat. Az elvarázsolt vár lakói sírva-nevetve borultak egymás nyakába.
Bizony mindannyian tanultak a leckéből! A zsarnok királyból jóságos öreg király lett, felesége sem ült naphosszat a tükör előtt, hanem a konyhán segédkezett a szakácsnak. A királyfiak sem rongálták többé a kertet, hanem saját zöldségágyásaikat gyomlálgatták.
Pöttömke és a törpekirály azon nyomban megtartották a kézfogót. Azóta is boldogan élnek Meseország legszikrázóbb kristálypalotájában és azóta ismét béke van a mesék és az emberek világa között.

Nagy Kriszta, 9 éves
Szováta , Románia

A kis fenyő



Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer az erdő közepén három fenyő. A három fenyőfa közül egyik kicsi volt.
Az a kis fenyő mindig karácsonyfa szeretett volna lenni. A nagy fenyők folyton biztatgatták, hogy ne kívánkozzon karácsonyfának, mert akkor sohase jöhet vissza az erdőbe.
Egy napon jöttek az emberek és elvitték a két öreg fenyőt, és a kis fenyő egyedül maradt.
Jöttek a madarak, bebújtak a kis fenyő lombjai közé, a kis fenyő megkérdezte tőlük, hogy:
-Nem láttátok-e az öreg fenyőket?
Erre a kismadarak azt felelték:
-De, láttuk, hogy egy szép szoba közepén teli s tele vannak díszekkel.

Két hónap múlva jöttek megint a favágók és ültettek öt kicsi fenyőt. Nemsokára ezek meg is nőttek. Ekkor a kicsi fenyők el kezdték csúfolni a nagyobbik fenyőt, azzal, hogy jövőben úgyis őket viszik el karácsonyfának és nem a nagy fenyőt. Erre a nagyobb azt mondta
nekik, hogy ti olyan szemtelenek vagytok, hogy nem érdemlitek meg, hogy karácsonyfák legyetek.
Ahogy az évek teltek, megint jöttek a favágók, és csak az öt kisebb fenyőt vitték el. A nagyobbik fenyő elszomorodott.
A következő évben már őt vitték el. Azután egy szép, földdel tele cserépben találta magát. Pár órával később jöttek, hogy szép díszekkel díszítsék fel. Volt a díszek között csillag, gömb, gyertya, szalag. Jöttek a gyerekek és kibontották az ajándékokat.
Másnap csodálkozott a fenyőfa, hogy miért szedik le róla a szép díszeket. Azután rájött arra, hogy igazuk is volt az öreg fenyőknek, és hogy az erdőben volt a legjobb számára.
Az emberek felvitték a padlásra a fenyőfát és ott nem volt más társasága mint két kicsi egérke. Az egérkék kérdezték tőle, hogy:
- Honnan jöttél fenyőfa? A kamrából? A pincéből? A padlásról?
A fenyőfa azt felelte:
- Az erdőből jöttem…
és elmesélte az egereknek az ő történetét.
Az egereknek ez nagyon megtetszett. Eljött a tavasz, a fenyőfa már korhadt, odvas volt.
Felmentek az emberek a padlásra és levitték a tűzhely mellé és elégették. A fenyőfából nem lett egyéb, mint füst. Örvendezett, mert így végre újra visszamehetett az erdőbe.

Csernáth Balázs 10 éves
Bocskai István Gimnázium 5/E
Hajdúböszörmény

László boldogsága


Ez a történet egy barátomról szól, egy árváról. Megtörten érkezett hozzánk. Szülei hónapokkal azelőtt haltak meg, mielőtt a ház befogadta, és ő hamar beilleszkedett. Én és Sanyi lettünk a legjobb barátai. Érkezése után öt nappal egy kis németjuhász kutyája is lett. Úgy érkezett hozzánk a kiskutya is, mint ő.
Teltek múltak az évek és eljött az a nap, amikor László életének legnagyobb kalandja kezdetét vette, és a végén megtalálta a boldogságot. De ne ugorjunk így előre, kezdjük el a történetet.
Mivel hogy egy elszúrt házibuli miatt a ház összes lakójának házon kívül kellett lennie 21 óráig és csak 10 óra volt, mindenki a mezőn bóklászott, ahol a virágok fölött tarka-barka lepkék szálltak, és a Napot egy felhőcske sem takarta. Egy kis kristálytiszta vizű patakban halak úszkáltak. Mindenki vidáman játszott, élvezték a jó időt. De hirtelen az ég elfeketedett, dörgött, villámlott, zuhogott az eső. Lászlón kívül mindenki a városba menekült. Kutyája egy embert kezdett ugatni, aki mintha a viharból jönne. Egyre közeledett, és úgy látszott, hogy lovon ül. László hívta kutyáját, de ő nem jött. Az ismeretlen, a fiú kedvencét zsákban tette, a hátára csapta és odabaktatott hozzá. A lova tiszta csontból állt gazdájával együtt, ránézett a fiúra, majd egy villámcsapással eltűnt. Utána kisütött a Nap. László mozdulatlanul állt órákig, de nemsokára körülfogta őt a sok ember, akik azt hitték, hogy mozdulatlansági rekordot akar dönteni. Ám utána megint zuhogni kezdett. Az emberek menekültek, mire elfutottak egy sárkány szállt le előtte. Kutya feje, kígyó teste, madár lába volt. Két szarv állt ki a fejéből, két hosszú bajsza volt, hátán színes szőr futott végig a farkáig. Lászlót ruhájánál fogva a hátára lendítette, majd felrepültek az égbe.
A fiú tágra nyílt szemekkel bámulta a sárkányt, míg nem …
- Tudsz beszélni? – kérdezte a sárkány
- Te tudsz beszélni?!
- Én előbb kérdeztem.
Miután László magához tért döbbenetéből a sárkány elmagyarázta, hogy azért jött érte, mert ha megmenti a faluját, akkor a kutyáját is megmentheti.
- De miért pont én?
- Hogy mondjam... kivételezett vagy. A lények falujában van egy almafa. Ha almái elrothadnak, valami rossz fog történni. És tényleg. Egy gonosz démon pusztítani kezdte a falunkat. Vártuk a fa segítségét. Tudod, ekkor néhány levél lehull, és egy fiú neve kirajzolódik belőlük. Mellékesen 100 alma jelenik meg a fán, néhány közülük aranyból van. Minél több az aranyalma, annál nagyobb a gyermek fantáziája. Nem hittünk a szemünknek. Mind a 100 alma aranyból volt. Eddig a legnagyobb fantáziájú gyerek 1500 éve segített rajtunk, neki is csak 23 aranyalmája volt. A démon meg akarja enni a kutyád. De a fantáziáddal minket és őt is megmentheted.
- Miért pont az én kutyám?
- Na, azt nem tudom.
Mikor megérkeztek a falu lángokban állt, mintha meteor csapódott volna be.
- Gyorsan állítsd meg a démont! Keresd meg! Siess!!!
Ezt nem kellett kétszer mondani. László futott, szinte gyorsabban, mint a szél. Két napba és két éjszakába telt mire megtalálta az átkozottat. Körülötte kísértetek repdestek, de Lászlót nem érdekelte. Dühtől remegve lépett oda hozzá.
- Elfogni!!! - Kiáltotta a démon, de Lászlóhoz még csak hozzá sem tudtak érni.
- Miért csinálod ezt? - kérdezte László.
- Elfogni!
- Az egész falut elpusztítottad és ez a gyönyörű erdő … alig maradt valami belőle.
Ekkor a démon egy karddal közelített Lászlóhoz.
- Milyen fegyvert választasz?! – kérdezte a démon.
- Ha olyan jó a fantáziám, mint mondják, akkor nekem nem kell fegyver.
Ezzel László lehajtotta fejét, behunyta szemét, és egyet dobbantott a lábával, ahonnan kék víz buggyant ki, mely lassan szétterjedt az egész tájon, és minden gyönyörűbb lett, mint valaha. Ekkor a démon meghallotta a madarak dalát, a szorgos méheket, érezte a virágok illatát, látta, ahogy a szél felkapja a virágok eldobott szirmát, és az arcán egy kövér könnycsepp gördült végig. A kísértetek és a démon eltűntek, de egy pillanattal később megint megjelent a dühös szörnyeteg és Lászlóra vetette magát.
De ekkor kinyílt a fiú szeme és az esőáztatta mezőn ébredt, kutyája nyalta a képét. 21 óra volt. Futott az árvaház felé. Senki nem hitte el a történetét. Csak azt mondták:
- Élénk a fantáziád.
Ám az egyik este egy sárkány tekergett az ablaka előtt melyre pára szállt. Ezt az alakot vette fel: „köszi”.
Lászlót hamarosan örökbe fogadták és minket is. Én meg kötelesnek éreztem magam, hogy mindezt papírra vessem.

Skoperda Nikol, 2. osztályos tanuló
(Békéscsaba, Szlovák Gimnázium, Ált. Iskola, Óvoda és Kollégium)


A szegénylegény és az ördög

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember, annak volt egy daliás fia. Egy nap az ördög elrabolta a királykisasszonyt és elvitte a kénköves pokolba. A szegény ember fia így szólt:
– Édesapám elmegyek az ördöghöz és kiszabadítom a királykisasszonyt.
A szegény ember kérlelte a fiát, hogy ne menjen, de a fiú nem hallgatott rá. Hamuba sült pogácsát tett a tarisznyájába és útnak indult. Ment, mendegélt, hegyen át, völgyön át, míg el nem jutott pokol bejáratához. Bebocsátást kért az ördögtől.
Elmondta, hogy miért is jött. Az ördög így szólt:
– Elengedem a királykisasszonyt, ha három feladatot teljesítesz. Az első feladat, győzd le a háromfejű sárkányt és hozd el az aranyszívét.
Elindult a szegénylegény, ment, mendegélt, míg rá nem lelt a sárkányra. Véres küzdelemből végül a legény került ki győztesen és elvitte a sárkány aranyszívét. Az ördög így szólt:
– Az első feladatot teljesítetted, a második feladatod, küzdj meg a legerősebb óriással és hozd el az aranyhajszálát.
A legény ment, mendegélt hetedhét határon keresztül, míg eljutott az óriások földjére, és megküzdött a legerősebb óriással. A harc három napig tartott, míg végül a legény győzött, és elvitte az aranyhajszálat az ördöghöz. Az ördög bosszúsan így szólott:
– Nagy szerencséd volt eddig, de most jön az utolsó, a legnehezebb feladat: győzd le a griff madarat és hozd el az aranytollát!
A legény annyit ment, míg majd térdig kopott a lába, míg végül a négyszögletű kerek erdő legmagasabb fáján megtalálta a griff madarat. A kemény küzdelem három hétig tartott, már úgy nézett ki, hogy a legény veszít, mikor a griff madár kilehelte a lelkét. A legény elvitte az aranytollat az ördögnek és így szólt:
– Teljesítettem a feladatokat, engedd el a királylányt!
Az ördög elengedte, mindjárt egymásba szerettek. Nagy lakodalmat csaptak, ma is együtt élnek, ha meg nem haltak. Itt a vége, fuss el véle!





Szerző:

Döbröntei Dávid Bence (3.b., Pápa)

A hangya

Hol volt, hol nem volt, pocsolyán innen, pocsolyán túl, ott ahol még a ganajtúró bogár is csak túr, túr és túr, ott volt egy hangyaboly. Ebben a hangyabolyban a legszélső kamrában őrizték a bábokat. Azok őrzésével az ifjú hangyák egyikét, Hangya Olivért bízták meg. Ő azonban az elmúlt este testvérének segített élelmet cipelni, és ezért nagyon fáradt volt. Próbálta nyitva tartani a szemét, de hamar meglepte az álom.

Fűszálak rengetegén szaladgált önfeledten és találkozott egy pillangóval, aki egy levél árnyékában ült, nem bírt elrepülni, mert az iménti heves zápor miatt teljesen eláztak a szárnyai. A lepke könyörögve így szólt Olivérhez:

- Ó, te kis hangya, segíts rajtam, vigyél ki a napra, hadd száradjon meg a szárnyam! Majd meglásd, teljesítem három kívánságodat! -mondta a pille.

Olivér összeszedte minden erejét, hátára vette, s görnyedve súlya alatt, kivitte a napra, és gondolkozni kezdett az első kívánságon. Mire a lepke szárnya megszáradt, már ki is gondolta.

- Fülemüle akarok lenni mert olyan szép az éneke és magasra tud repülni. - mondta a kis hangya.

- Legyen, ahogy kívánod ,szólt a pillangó, és virágról virágra tovaszállt.

Olivér fülemülévé változott, felrepült azzal a céllal, hogy meghódítsa a levegőt. Amikor a fák fölé ért, elkiáltotta magát:

- Felrepülök a naphoz és én leszek a levegő ura!

Abban a pillanatban egy sasmadár csapott le a közelből. Fülemüle Olivér menekülésre fogta a dolgot. Elbújt egy hatalmas tölgyfa odvába és dobogó szívvel belátta, hogy ezer veszély leselkedik egy ilyen kis madárra.

A lepke virágról virágra repülve közeledett, míg végül Olivér előtt állott és így szólt:

- Látom kicsi hangya, nem fűlik a fogad a fülemüleséghez.

- Hát, tényleg nem könnyű fülemülének lenni - mondta Olivér. Inkább lennék
nyúl, mert a nyulak nagyon fürgék, s bárhová hipp-hopp odaérnek.

- Kívánságod teljesítem , szólt a pille, s hirtelen elreppent.

Olivér nyúl lett és vígan ugrabugrálva a káposztaföldre sietett vacsorázni. Ott egy róka zsákmány után kutatott, s hamar meglelte Olivért. Ő is észrevette a settenkedő rókát, s uccu neki, vesd el magad, szedte a lábát ahogy csak bírta, a róka a nyomában loholt. Olivér, a nyúl a fák sűrűjébe menekült és eltűnt a ravaszdi szeme elől. Félelmében hátra sem nézve hosszú ideig még az erdőben is futott, addig, míg el nem ért egy tisztás szélére. Ott kipihente magát, észre sem vette, hogy a lepke elébe röpült és megszólította:

- Látom, nyúl se szeretnél lenni!
Erre riadtan kapta fel fejét Olivér, miután észrevette, hogy csak a pillangó áll előtte, így válaszolt:

- Nem, hiszen olyan kicsin múlik egy nyúl élete.

- Most pedig gondolkodj, mert ez lesz az utolsó kívánságod - mondta a pille.

Olivér nem habozott túl sokat, így szólt:

- Gyönyörű szarvasbika akarok lenni, hogy koronám erősebb legyen bárminél.

A lepke elrepült, miközben Olivér szarvasbikává változott. Büszkén emelte fejét, érezte pompás agancsának súlyát, s kedve támadt kipróbálni fegyverét. Mivel más ellenfelet nem talált, nekirontott az előtte magasodó tölgyfának, ekkor különös szag hatolt az orrába, nem tudta, de érezte, hogy veszélyt jelent. S a következő pillanatban már feltűnt egy zöld ruhás alak, hatalmas dörrenést hallott, és csak futott, futott, ahogy inai bírták, s bőgve kiáltotta:

- Hangya akarok lenni!!! Hangya akarok lenni!!!

Hirtelen felriadt, s mivel felfogta, hogy ő hangya, eddig sohasem érzett boldogság töltötte el a szívét. Mindenkinek el akarta mondani, hogy milyen jó hangyának lenni, de eszébe jutott, hogy az őrizetére bízták a bábokat. Megszámlálta a hangyatojásokat, melyek egytől egyig mind megvoltak. Aki nem hiszi, járjon utána!

Gizaw Hanna
4. b, Móra Ferenc Általános Iskola
1214 Budapest, Tejút út 10.

A KIS PÓNI


Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy lómama, aki kis pónit várt. Egy napon nagyon el- kezdett csikarni a hasa. Hát a kis pónija jelentkezett. Lópapa odaszaladt hozzá. Lómama csak nyomta és nyomta, míg végül megérkezett a jövevény. Nagy ujjongás volt a lovas udvarban. A kis póni nagyon gyorsan tanult. Másnap látta az egyik lovat ahogy alvásból feláll. Na, gondolta nem olyan nehéz, megpróbálom én is. A póni egyszer-kétszer földre pottyant, de nem adta fel, végül neki is sikerült. Ő volt a legtanulékonyabb a póni udvarban. Gondolták is a nagyok, hogy ugyan milyen ló lesz belőle ha majd fel nő. A kis póni nagy kecsesen vágtatott végig a póni udvarban. A mamája nagyon büszke volt a kicsinyére. Egy-két nap elteltével a kis póni úgy vágtatott mint az igazi nagy lovak. Egy nap a papája adott neki egy tanácsot:
- Fiam soha ne légy beképzelt mert azok csak a lányok szoktak lenni.
- Tudom Papa, hogy ezt miért mondod: mert te is fiú vagy.
- Lehet, hogy igazad van? Na jó bevallom vannak beképzelt fiúk is. De a lányok mégis többen vannak.
- És Papa, miért lehetnek beképzeltek?
- Például a szépségük miatt. Sokan azt gondolják magukról, hogy gyönyörűek, és azért, mert azt hiszi néhány hogy olyan csinos!
- Köszönöm Papa, ezt nem felejtem el.
A kis póni odaszaladt a mamájához hogy tőle is kérjen egy jótanácsot.
- Szia Mama!
- Szia Kicsim!
- Mama, tudnál nekem adni egy jótanácsot?
- Hát persze Kicsim! Ne legyél soha önző! Mert azok csak a fiúk szoktak lenni.
- De Mama, én is fiú vagyok.
- Ó kicsikém attól neked nem kell önzőnek lenned.
- Én soha nem leszek önző.
- Akkor jó. Nagyon örülök. De tartsd meg a szavadat és ne szegd meg!
A kis póni odaszaladt a lovas udvar legdélcegebb lovához, és így szólt:
- Jó napot kívánok! Hogy tetszik lenni?
- Szervusz Fiacskám! Köszönöm kérdésedet, jól vagyok. És te?
- Köszönöm én is! Megkérdezhetem, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy én is ilyen szép, nagy ló legyek, mint ön?
- Amikor a lovak megszületnek, mind egyformák. Az idő múlásával a kis lóból nagy ló lesz. Az igazi nagyság azonban nem a méretben rejlik, hanem abban, hogy milyen jó tulajdonságokkal rendelkezel. Ezért legyél mindig őszinte, becsületes, szerény és tisztelettudó, s meglátod, az udvar legnagyobb lova lesz belőled!

Nemes Lilla (8 éves, Budapest)

Poci barátai


Volt egyszer egy kiskutya, úgy hívták, hogy Poci. Ez a Poci mindig éhes volt. Egyszer történt, hogy elfogyott az ennivalója, és nem volt hol laknia. Poci elszomorodott. Mit volt mit tenni, elindult, hogy keressen ennivalót és lakást. Ment, mendegélt, amíg egy erdőbe ért.
Poci talált egy bokrot, azon a bokron volt bogyó. Poci összeszedte a bogyókat és továbbment. Talált egy fát, abban volt egy üreg.
- Itt fogok lakni.- gondolta. Látszott az üregen, hogy ez egy elhagyatott falakás. Így Poci beköltözött és berendezte a dolgaival, amiket magával hozott., majd beletette az üregbe a bogyókat is. Talált az odú mellett egy kisgombát, épp amikor le akarta szakítani, a kisgomba rákiáltott:
- Nehogy leszedj!
Poci elcsodálkozott:
- Jé, ez a gomba beszél! És miért ne szedjelek le?
- Azért mert mérges vagyok!
- Én nem, de jó békén hagylak! - válaszolta Poci.
Ekkor megpillantott egy őzikét, és odament hozzá. Az őzike megijedt.
- Ne félj tőlem kis őzike!- mondta Poci.
Aztán elkezdtek játszani. Játszottak fogócskát, játszottak bújócskát.
Este elköszöntek egymástól, aztán hazamentek. Az Őzike a rétre ment, Poci a fájához. Poci elővette a bogyókat és megette, aztán lefeküdt aludni.
Másnap Poci megint elindult ennivalót keresni. Talált egy diót és egy mogyorót. Poci felvette a diót és a mogyorót és ment tovább. Aztán találkozott az Őzikével, aki azt mondta neki:
- Képzeld Poci, találkoztam egy mérges mókussal, aki elvesztett egy diót és egy mogyorót!
- Hűha! Lehet, hogy azokat találtam én meg? Vigyük vissza gyorsan a mókusnak, biztosan örülni fog.
- Jó!.- mondta az Őzike és megmutatta az utat a mókus odújához. A mókus elfogadta a gyümölcsöket, szépen megköszönte, és visszabújt az odújába.
A barátok mentek tovább. Egyszer csak találtak egy lábost, a lábosban volt egy sült csirke. Későre járt. Poci elköszönt az Őzikétől és hazavitte a lábost. Otthon Poci evett a sült csirkéből, és lefeküdt aludni.
Másnap reggel felkelt és megitta a kakaóját.
Majd elindult, és útközben találkozott az Őzikével.
- Mit csinálsz?- kérdezte az Őzike.
- Téged kereslek!
- Mit játszunk?
- Fedezzük fel az erdőt!
- Jó!
És elindultak.
Útközben találkoztak egy dínóval. Nagyon meglepődtek. A dínó is meglepődött.
- Te ki vagy?- kérdezte Poci.
- Én? Én Brahi vagyok. És ti kik vagytok?
- Én Poci vagyok.
- Én Őzike vagyok! Gyere, legyél a barátunk!
- Jó!
Együtt játszottak, majd amikor megéheztek, Poci evett a sült csirkéből, Brahi a fák leveléből, Őzike pedig a bokrok rügyeiből.
- Gyertek, megmutatom a házamat. - mondta Poci.
- Szép a házad –mondta Brahi.
- Igen –mondta az Őzike.
- Köszönöm, de most játsszunk valamit! –mondta Poci.
- Jó!- vágták rá a barátai.
Először szobrosat játszottak, utána rajzoltak.
Eljönnétek egy buliba holnap délelőtt?- kérdezte Poci.
- Igen- válaszolták
Hazamentek és Poci előkészült a bulira.
-Így, ni! Készen is vagyok.
- Mindjárt jönnek a barátaim! Már itt is vannak. Gyertek be!
- Hú, de szép a bulid! Akkor bulizzunk!
És buliztak.
- Poci? Mik ezek a giliszták?- kérdezte Őzike.
- Ezek nem giliszták, hanem spagetti!
Ezen jót nevettek, majd nekiültek az ennivalónak. Mindenki jóízűen evett Poci különleges ételéből. Egyszer csak nagyon furcsa hangokat hallottak három autó keveredett az erdőbe. Piró egy tűzoltó autó volt szeretett virágokat locsolni. Lujdzsi és Guido gumiszakértő szerelőautók voltak, és messzi tájról érkeztek. Furcsán beszéltek, ami Pociéknak nagyon tetszett. Barátok lettek.
Megbeszélték, hogy másnap ismét játszanak, és a barátok hazamentek.
Másnap mindenki pontosan érkezett, de Poci nem jött. A többiek csak vártak és vártak, de Poci csak nem jött.
- Meg kellene néznünk- és elindultak Pocihoz.
Poci az ágyban feküdt és piros pöttyök voltak rajta. Lázas is volt.
- Bocsánat, nem tudtam elmenni a találkozóra.
Őzike azonnal készített egy teát. - Szegény Poci- gondolta
- Ezentúl minden nap meglátogatunk –mondták. Tíz nap múlva Poci végre meggyógyult. Ennek örömére lementek az erdőbe bújócskázni. Mindig Brahi volt a hunyó, azt sem tudta, hol keresse barátait.
Végül azt mondta:
- Szabad a gazda!
- Én még foglalt lenni-válaszolta Lujdzsi
- Kérlek, gyertek elő-szólt Brahi. Ekkor hirtelen elkezdett esni az eső. Dörgött villámlott.
- Jaj hová fussunk?- kiabálták rémülten.
- Ott egy barlang! Menjünk be!- befutottak.
A sok kis pocsolya egy nagyobb lett. Egész éjjel zuhogott. Így ott aludtak bent.
Másnap reggel nagyon sok csiga volt mindenfelé.
- Vigyázzatok, nehogy rálépjünk, mert összetörnek!
Óvatosan mentek hazafelé. Már ősz volt. Poci egy levelet talált. Ez volt benne:
/lásd a képet/
Ez holnapután lesz!- mondta Poci. - Gyorsan, ajándékot kell vennem! De hol? Megvan! Elhívom a barátaimat, és együtt csinálunk valamit.
Így is lett, a barátok el is jöttek.
- Azért hívtalak ide barátaim, hogy készítsünk valamit az Őzikének. Van valakinek ötlete?
- Nekem lenni ötlet!
- Akkor halljuk, Luidzsi!
- Mi csinálni téged, nagyba Poci.
- Jó, de miből készítsük el?- kérdezte Brahi.
- Anyagból, levélből, cérnából, virágból és fűből.- vágta rá Poci.
- De honnan lenni nekünk cérna és anyag?- kérdezték az olasz barátok.
- Cérnám van, anyagot meg tudunk csinálni lenből. Hogyan? Leszedjük a lent, megkötjük, beletesszük vízbe, megszárítjuk, megszőjük, kivágjuk a formát, összevarrjuk és kitömjük. Látjátok, már kész is!
Elmentek az Őzikéhez, és odaadták az ajándékot.
-Ó, de szép! Ezt ti csináltátok? Köszönöm! Ilyen szép ajándékot nem is álmodtam. Kértek fűbe főttet?
- Az milyen és mi van benne?
- Gyertek, megmutatom. Banán, alma, körte, narancs, és fű!
Mindeni kért. Őzike hozta a tálakat.
Ettek, aztán bekapcsolták a színes lámpákat. Sokat táncolt Poci és az Őzike. A többiek nézték. Este elbúcsúztak egymástól.
Másnap ismét sétálni mentek az erdőbe.
- Játsszunk ásvány-keresőset!- mondta Poci.
- Jó, de hol?- kérdezték a többiek.
- Abban a barlangban biztosan van. Be is mentek. Sötét volt bent. Gyújtottak tüzet és már láttak is csillogó köveket.
- Nézzétek! Vaspirit!
- Ez tigrisszem-örvendezett az Őzike.
- Az hát-vágta rá Brahi.
- Ez mácská szöm!- kiáltott Luidzsi.
- Ez rubint-szólt Piri.
-Ó, de gyönyörűek! Vigyük őket haza!
Hazaszaladtak a kövekkel, mindenki azzal, amit talált.
Már késő ősz volt. Az erdő lakói elmentek téli álmot aludni. De a hat jóbarát nem akart aludni, mert egyikük sem élt még meg egyetlen telet sem.
Pár nap múlva elkezdett esni a hó….

TARNAI CSILLAG (Gárdonyi G. Ált. Iskola, 2.a.;Győr)

Az erdőbéli nyúl

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsi nyúl, akit úgy hívtak, hogy Musz-Musz. Ez a nyúl csak ugrált és ugrált, és nem is tudta, hogy veszély fenyegeti őt. Az volt a veszély, hogy egy útszéli bokorból lesett rá a róka. A róka, amint közelebb ért hozzá, ráugrott a nyúlra. De csak a földet markolászta. A nyúl elmenekült. Beszaladt egy útszéli bokorba, és látta, hogy jön a róka. A róka ezeket mondta:
- Jaj, jaj! Miért szalasztottam el ezt a zsákmányt?! Olyan buta vagyok!
A nyúl jót nevetett a rókán. Abban a pillanatban megérezte a nyúl, hogy vadászok járnak az erdőben. Nem vette észre, hogy mögötte van a csapda. Hipp-hopp, máris bent volt a hálóban. Fészkelődött egy picit, de nem szabadult ki. Abban a pillanatban jött oda egy vadász, és fölkapta a nyulat. Hazavitte, és otthon odaadta a lányának. A lányka ketrecbe tette, és füvet adott neki enni, és friss vizet inni. A nyúl nem fogadott el semmit. Egyszer a lány véletlenül nyitva hagyta a ketrec ajtaját, és a nyúl kiszökött. Ott körözött az ablak fölött kettő sas. Az egyik meglátta a nyulat az ablakban, és lecsapott.
Elvitte a nyulat az erdőbe, és a nyúl máig is él, ha meg nem halt. Aki nem hiszi, járjon utána!

TÓTH SZABOLCS BALÁZS
2. b. osztály
GÖNCZY PÁL ÁLTALÁNOS ISKOLA
4225 DEBRECEN

A négy évszak


Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas birodalom. Békességben éltek ott az emberek, állatok, madarak és minden más élőlény. A birodalomnak négy uralkodója volt. Meghatározott sorrendben váltották egymást évről évre. Minden évben közel azonos időben történt a hatalom átadása.
Ám egyszer, az uralkodást a türelmetlen Fagy Király vette át erőszakkal Ősz Anyótól, pedig még nem volt itt az ideje. Ősz Anyó ezért egy kicsit haragos lett, de nem tudott mit ten-ni, át kellett adnia az uralmat. Ősz Anyó azért volt bánatos, mert a birodalom lakóit nem tudta megfelelően felkészíteni a hideg télre.
Fagy Király hideg leheletet fújt fűre, fákra, bokrokra, virágokra. Mindent megder-mesztett, amerre csak járt. Nem kímélt semmit és senkit. A Jég Hercegnő is segített ebben, befagyasztotta a folyók, patakok, csermelyek vizét. Kicsipkézte az ereszeket, finom zúzmarát lehelt a fák ágaira. Az ablakokra jégvirágot varázsolt. Gyönyörű hófehér volt a táj, amerre szem ellátott.
A birodalom lakói viszont nagyon fáztak, szerettek volna még egy kis meleget. A Fagy Király nem engedett a hatalmából. Még szigorúbb lett. Egyre hidegebb és hidegebb lett az idő. Az állatok és madarak majd megdermedtek, az élelmük fogytán volt. Mindent vastag hótakaró és jég borított. Az emberek is egyre nehezebben viselték ezt a farkasordító hideget. Mindenki a jó meleg szobákba vágyott. A kandalló ropogó tüze a szívüket, a lelküket melengette egy ki-csit.
Fagy Király nem szerette, ha alattvalói tüzet gyújtottak. Ezért még hidegebbet lehelt a tájra. Nem akarta elveszíteni a hatalmát.
A birodalom lakói már nagyon várták Tavasz Tündért. Éjszakánként, álmukban még beszéltek is vele. Hosszú ideje már, hogy Fagy Király átvette a hatalmat. A Tavasz Tündér nagyon gyenge, erőtlen volt, ezért még nem tudta legyőzni Fagy Királyt.
Ahogy azonban hosszabbodtak a nappalok és erősödött a Nap sugara, a Tavasz Tündér erőre kapott. Egyre többször előbújt a Nap sugarai mögül. Kezdte átvenni a hatalmat. Fagy Király hatalma gyengülni látszott, de nem adta át könnyen az uralmat. Éjszakánként tovább fagyasztotta népét.
Az emberek kérlelni kezdték Tavasz Tündért, hogy segítsen rajtuk. Legyen már vége Fagy Király és Jég Hercegnő uralmának. Nem bírják már ezt a nagy hideget.
Tavasz Tündér megsajnálta a birodalom lakóit, és próbált segíteni rajtuk. Most már éjszakára sem bújt el a Nap sugarai mögé. A hóemberek éjszaka elejtették seprűiket, egyre kisebbek lettek. A folyók, patakok, csermelyek vizéről eltűnt a jég, a hótakaró vékonyodni kezdett. A csipkézett ereszek, jégvirágok eltűntek. Az alvó, eddig megfagyasztott természet és a biroda-lom lakói éledezni kezdtek. Fagy Király napjai meg voltak számlálva. Néhány nap múlva nyoma sem maradt. A birodalom lakói végre fellélegezhettek, megszabadultak Fagy Király uralmától. Tavasz Tündér átvette az irányítást. Életet lehelt minden alvóba. A fák, bokrok kizöldültek. Előbújt a hóvirág, az ibolya, majd a kankalin később pedig a gyöngyvirág. Virá-gok nyíltak mindenütt. Finom virágillat töltötte be az egész tájat. A gyümölcsfák gyönyörű rózsaszín, hófehér virágruhába öltöztek. A méhecskék a hosszú tél után vidáman szálldostak, és szorgosan gyűjtötték a mézet.
Az erdőlakók nyújtózkodtak, ugrándoztak. A költöző madarak is visszatértek, benépesítették az erdőt, mezőt. A madarak boldogan csicseregtek, és hirdették -ITT A TAVASZ!
A folyók, patakok, csermelyek egyre gyorsabban futottak a tenger felé. Tavasz Tündér mindennap színesebbé varázsolta a birodalmát. Tarka lepkék színesítették az erdőt, a mezőt. Csodálatos tavaszi illat lengte be a tájat.
A Nap sugarai egyre melegebben sütöttek. Tavasz Tündér úgy érezte, hogy el kell búcsúznia. Az uralkodást át kell adnia a Nyár Nagyasszonyának. Ő már hozott elég boldogságot a szí-vekbe. Megtette, amit csak tudott. Meleg, tavaszi fuvallattal elköszönt a birodalomtól.
A Nyár Nagyasszonya boldogan vette át Tavasz Tündértől az irányítást. Langyos nyári záporral áztatta a földeket. Csodálatos szivárványban gyönyörködhettek kicsik és nagyok. A domboldalakon, a réten még több virág nyílt. Sárgult a búzamező is. Madárdal, furulyaszó hallatszott mindenfelől. Szinte muzsikált az erdő, a mező, a rét. Béke volt a birodalomban.
A Nyár Nagyasszonya tudta, hogy egy napon majd át kell adnia az uralmat Ősz Anyónak. Ez így van rendjén. Békességben, háborúskodás nélkül adta át a birodalom irányítását. Időnként még vissza-visszajött szétnézni, majd végleg elköszönt a Nyár Nagyasszonya.
Ősz Anyónak most bőven volt ideje felkészíteni a birodalom lakóit a hideg télre. A terméseket gondosan megérlelte, elraktározta. A fákat, bokrokat színpompás ruhákba öltöztet-te, majd a földet puha levéltakaróval borította. A költöző madarakat útnak engedte. Az erdő, mező lakóiról gondoskodott, puha ágyat vetett nekik, melengette, altatgatta őket. A birodalom népére mindig mosolygott. Már nem volt tennivalója, mindent elvégzett. Fáradt volt már, sze-retett volna Ő is aludni, pihenni. Várta már a Fagy Királyt nagyon, de az csak nem akart meg-érkezni.
Egyszer aztán egy ködös napon óvatosan előbukkant Fagy Király a dombok mögül. Híre sem volt a tavalyi szigorúságának. Nem akarta a birodalom lakóit újból megsanyargatni, mert tudta, hogy a hatalmat át kell adnia Tavasz Tündérnek. Nem uralkodhat csak Ő.
Jobb a békesség – gondolta magában. Nem jó az, ha nem szeretnek!
Így váltják Ők négyen egymást. Ez így megy már évezredek óta, és még kitudja, med-dig lesz így!
Télre tavasz jön, majd a nyár és aztán az ősz. Majd újból tél…

Tar Boglárka (5.c),Apáczai Csere János Gyakorló Általános Iskola ,Nyíregyháza


A csodatoll

Volt egyszer a világon egy hatalmas erdő, amit egy folyócska szelt ketté. Az egyik oldalán egy magányos házikó álldogált. Egy asszony és egy férfi élt benne három gyermekével. A legnagyobbat Jánosnak hívták, aki már tizenhat éves volt. A középsőnek Anna, a legkisebbnek pedig Zsuzsa volt a neve. Jancsi a városba ment mindennap az édesapjával, ugyanis a királyi udvarban kaptak munkát. Anna az anyukájának segített a ház körül, Zsuzsi pedig mivel csak egy éves volt, a szobájában játszott.
Egy napon apa és fia egy libát hozott haza, aminek Anna nagyon örült. Megkedvelték egymást, jó barátok lettek. Ő foglalkozott az állattal és ő is gondozta. Nemsokára eljött a Márton-nap. Anna elment a kútra és mire visszatért, a libának hűlt helyét találta.
Megkérdezte:
– Anya, hol van a kisliba?
– Tudod, Anna drágám, Márton-nap alkalmából levágtuk, és szép pirosra megsütöttük. – hangzott a válasz, aminek a kislány egy cseppet sem örült.
Berohant a szobájába, és elkezdett sírni. Később a konyhába ment egy pohár vízért, és talált egy tollat. Ennyi maradt csupán szeretett kis állatából. Mivel akkoriban csak madártollal írtak, ezért ő is erre használta a libatollat. Rajzolt egy kastélyt zászlókkal, tornyokkal és gyümölcskerttel. Miután befejezte művét, az ablakhoz sétált, és kinézett rajta. Nagyon elcsodálkozott és felkiáltott:
– Anya, apa, gyertek gyorsan !
– Mi a baj?– kérdezték kórusban, és már ott is voltak.
A csapathoz Jancsi is csatlakozott, Zsuzsi pedig a földön kúszva, mászva érkezett a szobába. Az ablakból mindenki azt a várat látta, amit Anna rajzolt. Ekkor az apró csemete megpillantotta a földön fekvő tollat, és a lapot, amire a palota volt rajzolva. Rányomta a papírra a toll hegyét, és pont a vár fölé az égre talált, ahol aztán egy nagy paca keletkezett. Ekkor kint elsötétült az ég, csak a nap világított egy icipicikét. Most egy török basa formájú óriást rajzolt, ami a kastély felé tartott. Hirtelen földrengés támadt, a szobában minden megmozdult és egy kövér, egyszemű, turbános monstrum lépett az erdőbe. A házuk felé tartott és valamit motyogott.
Anna ekkor látta csak meg, hogy húga kezében van a toll. Elvette tőle az írószerszámot, de már késő volt! Az ormótlan óriás összerombolta a kastélyt, a tornyokat, letépte a virágokat és a zászlókat. Aztán a házuk következett. Megfogta és levette a ház tetejét. Anna bánatában lerajzolta a kislibáját, akit nagyon szeretett. Életre kelt az is, mint a többi. Ezt a kislány nem vette észre, s ezt mondta :
– Bárcsak minden a régi lenne és a libácskám is élne még!- hüppögte.
Ekkor egy aranyos hang így szólt:
– Ne félj, minden rendben lesz!– mondta.
Így is történt. A lerombolt vár, az óriás, a sötétség egy csapásra mind eltűnt. A család minden tagja ismét az ablakhoz lépett. Megkönnyebbülten látták, hogy minden újra a régi. A fű zöld lett, az ég kék, a patak csendesen csordogált. Csak a liba hangja verte fel a csendet.