Finta Kata (Balassagyarmat)

Kirándulások Erdélyben

Farkasokkal találkoztunk

Amit most hallotok, nem mese, mert megtörtént velem Erdélyben, Háromszék megyében. Tudjátok-e, hol van Erdély? Kérjétek meg Anyukát, Apukát mutassa meg nektek a térképen!
Amikor én – a ti nagymamátok – még kislány voltam, Marosvásárhelyen jártam iskolába. Ott töltöttem el az iskolai szünidőket, ahol a magas hegyek majdnem elérik a Mennyország kapuit, ott nyaraltam, az én kedves Nagymamámnál, aki nem messze élt tőlünk Nagy-Magyarország Délkeleti csücskében, a havasok tövében megbúvó kis falucskában, amit úgy hívtak, hogy Páva. A kis településnek egyik házsora már a fenyvesekbe beépült, és körben 2000 méter magas havasok keretezik.
Vakációban a család és a rokonság kirándulásra készülődött. Mivel egy nap alatt oda-vissza nem lehet megjárni ezt a hosszú utat, ezért még este két napra való enni-innivalót csomagoltunk a hátizsákokba. Ott fogunk éjszakázni, fönt a Havas legtetején. Hajnalban kell indulnunk, ezért korán nyugovóra tértünk.
Még a kakasok sem kukorékoltak, mikor hegyjáró bakancsokat húztunk a lábunkra, és felpakoltuk a hátizsákokat. Pávától Kovásznáig gyalog tettük meg a négy kilométeres utat, mert akkor még nem járt annyi autóbusz, mint mostanság.
Kovászna akkor egy kis város volt, onnan nem messze, a havasok aljában van a fogaskerekű vasút állomása. Itt található az a különleges hely, ahol közel egymáshoz hétféle forrás fakad! Hogy legyen elég innivalók, a finom borvízforrásból itt merítettük tele kulacsainkat.
A fogaskerekű szerelvénye repített föl bennünket kétezer méter magasságba. Ott még 14 kilométeren keresztül zakatolva, kéményéből békésen eregetve a füstöt, – vadregényes tájakon, keskeny síneken haladt velünk a hosszú szerelvényt vontató mozdony. Egyik oldalon felhők gomolyogtak, alattuk ki-kibukkant a fölkelő nap, és láthatóvá vált közvetlenül mellettünk a félelmetes, feneketlen mélység. Másik oldalon fenyőerdő, – sudár fenyőfák meredeztek az ég felé. Az erdő csendjét csak a mozdony pöfögése és az ébredő erdő madárcsicsergése törte meg.
Több helyen fakitermelés folyt. Fatelepek mellett haladtunk el, ahol a szépen egymásra rakott, feldolgozott fák hatalmas mennyiségben feltornyozva elszállításra vártak.
Úticélunkhoz érve, a havas tetején haragoszöld erdőkkel körülvett tisztás közepén egyszerű, kis faház állt. Acélkék ég alatt mindenütt gyönyörű zöld pázsit terült el. A levegő üde és tiszta. Süt a nap, minden ragyog a fényében. Csend van, itt is csak a madarak csivitelése, a fák rezzenése, és néha távolról a juhokat terelő pulikutyák ugatása hallatszik.
Lepakoltuk kevés holminkat a kis faházban, aztán barangoltunk a környéken. A közelben nagy, fa-rudakkal elkerített esztenák (karámok) álltak. A marhacsordákat és juhnyájakat tavasszal felterelték ide a jó havasi legelőre, ahol késő őszig a szabadban őrizték őket. Itt fejték az állatokat minden reggel és este, aztán feldolgozták a tejet, majd a kész túrót, sajtot, ordát (tudjátok-e, hogy mi az?) és egyéb terméket naponta frissen szállították le a kisvasúton. Aznap este mi is friss sajtot és ordát vacsoráztunk. Közben megszemléltük, hogy készül a pásztorok ebédje kis kondérokban, szabadtűzön.
Ahogy leszállt az est, igyekeztünk magunkat elszállásolni. Behúzódtunk a faházba, mert a pásztorok figyelmeztettek rá, hogy később nem tanácsos elhagynunk a védelmet nyújtó házikót. Jól bezárkóztunk, ellenőriztük az ablakokat, ajtókat. Még bútort is toltunk az ajtó elé, és az ablakokat elbarikádoztuk.
Nem kellett sokáig várakoznunk, az esti szürkület után a karámokhoz menetrend szerint megérkeztek a farkasok. Nemsokára elkezdték szörnyű koncertjüket. Félelmetes ordítással, vonyítással telt az éjszaka. Tudtuk, hogy a házba nem jöhetnek be (nem ránk voltak kíváncsiak), mégsem mertünk elaludni, mivel a ház körül is ólálkodnak. Nem tudom, hogy a pásztorok nap-nap után hogyan bírták ki ezt az eszeveszett ordítást és félelmet.
Reggel, amikor felszálltunk a kisvasútra, hogy hazafelé induljunk, láttuk a farkasok szörnyű pusztítását, néhány kegyetlenül összemarcangolt szerencsétlen állatot szállítottak a kisvasút nyitott platóin.
Félelmetes, de felejthetetlen élmény maradt mindnyájunk számára ez a kirándulás.

Láttuk egy nagy barnamedvét

Valamikor réges-régen, még a múlt század negyvenes éveiben, a gyönyörű Erdélyben éltem. Egy szép nagyvárosban, Marosvásárhelyen jártam iskolába, és a nyári szünidőket mindig az én kedves Nagyanyámnál, Páván töltöttem.
Páva csodálatosan szép falucska égig érő Háromszéki havasok lábánál. Az apró falut olyan sűrű erdők veszik körül, hogy hét nap, hét éjjel sem lehet végére érni. A havasok aljában fekszik, fő utcájának egyik oldalán a házak egészen a fák közé épültek. Ott kandikál ki a zöld fenyves aljából a piros-tetős templomtorony, ott kanyarog a gyalogút fölfelé, a falu kopjafás kis temetője mellett, – egyenesen a havasok tetejére. Abban a fenyőkkel körülvett kis temetőben alusszák örök álmukat őseink, csendes békességben.
Jártuk a csodálatos erdőket, kirándultunk a Havasokra. Egyszer gyalog indult útnak családunk tíz főből álló – kis csapata, fölfelé a parton, egyenesen a havasoknak.
Én edzett voltam, hisz’ már kisgyermekkoromban Édesapámmal jártam az erdőket, – mégis, nagy megpróbáltatásnak bizonyult kétezer méter magasba, állandóan fölfelé a meredek emelkedőn, ritkán járt gyalogösvényeken haladva célunkhoz érni.
Ez a kirándulás olyan élményt tartogatott számomra, amit én még most, nagymamakorban sem tudok elfelejteni.
Mentünk, mendegéltünk, egyre fáradtabban. Az út felénél már szuszogva, lihegve, egyre lassabban haladtunk.
Éppen jókor megláttunk egy hatalmas méretű, sűrű málnabokrot, megálltunk mellette. Elhatároztuk, hogy megpihenünk, közben uzsonnázunk. Aztán csipegetni kezdtük a finom gyümölcsöt. Eszegetés közben Apukám kezét szájára téve, csendre intett bennünket, és a bokor túlfelére mutogatott.
Mit látnak szemeink? Még a lélegzetünk is elállt, mert ott egy hatalmas BARNAMEDVE békésen majszolta a bokorról a vadmálnát. Együtt uzsonnáztunk! Ő fent, mi meg lejjebb, a bokor másik oldalán.
Ezer szerencse, hogy a magas, sűrű bokor bennünket jól elzárt tőle – mert ő is nagyon elmerült az evésben, – így mi szép csendesen, óvatosan lépkedve igyekeztünk minél messzebbre kerülni a közeléből.
Szerencsésen megúsztuk a találkozást és hamarosan felértünk a tetőre. Ott egy fákkal szegélyezett szép tisztásra értünk, ahol csodálatos látvány tárult lénk. Amerre a szemünk ellát, körben mindenfelé gyönyörű kilátás nyílt a tájra. A mélyben láttuk az elszórt kis falvakat, a zsindelyes háztetőket, pirostetős templomtornyokat. Ez a kirándulás is örökre felejthetetlen élmény maradt mindnyájunk számára.

Juhász Andor

Születésnapomra

E
Szerzemény
Szépen
Szaporodó
Születésnapjaim
Számának
Szülötte

Havas télben
Hétfőn délben
Megszülettem
Egy hét múlva ünnepeltem
Karácsonyfa dísz lehettem
Nem szóltam, csak nézegettem
Nővéremet méregettem
Csecsemőből felnőtt lettem
A gyermekkort elblicceltem
A háborút átvészeltem
Az anyát, ki szült elvesztettem
Másban mamát sosem leltem
Apát úgy nem ölelhettem
Hogy közben én is apa lettem
Egy szép kislányt felneveltem
Naplót soha nem vezettem
A homlokomra jegyzeteltem
A sikerekért megszenvedtem
A bajokat kihevertem
Ki elviselt, elviseltem
Soha senkit nem kergettem
Mindenkiben jóra leltem
Boldog ember így lehettem.

Demeter Zsolt (Phoenix / Arizona /USA)

h é t k ö z n a p o k

delet kondult a harang
zengve-bongva az égnek
csengett szívem otthonába

csak belül
esett a tegnap
fölismert a holnap
ami vagyok születéstől:

háborúval és örömmel
minden felett: Isten

arcomon tiszta vízgöröngy
titka tanulhatatlan

esti i m a

fohászkodunk
morzsák vagyunk
messze járunk
széllel szállunk
suhog szárnyunk
körbe járunk
súlytalanul
dobálódunk
szótlanul
szokatlanul
mégis vagyunk

m o s o l y o d
(3 haiku)

a köd harmatja
lecsapódott kezemre
szól: gyere velem

én átkarollak
a nap festette tájban
röppenő kékkel

fuvolaszó hív
leleplez egy koldult csók
megóv mosolyod

Buhela ( Budapest)

Nem ez az igazság! Ez már igazság!

Ági álmosan kapcsolta ki mobilján az ébresztőt. Ugyan magára húzta még a paplant, hogy utoljára egy jót nyújtózzon és ásítson, de emlékei azonnal felébresztették – végérvényesen.
Az ágyból rálátott a nappali romos asztalára, ahol a mosatlanokkal múlt és jövő elkeserítően keveredett. Legszívesebben vissza is aludt volna, átaludta volna az egész napot, a hetet, a hónapot, ki tudja, mennyi időt, csak elfeledhesse a tegnapot. Sőt, az volna a legjobb, ha meg nem történtté tehetne mindent.
Miközben a fürdőszoba felé csoszogott, azon gondolkodott, miért volt tegnap olyan barom, miért nem bízott jobban barátjában, miért kellett cirkuszolnia, miért rontott el mindent?
„Igaza volt Lacinak.”- nyitotta ki a tussolót – „Egy hisztis, féltékeny, dagadt tyúk vagyok.” – sajnálta magát, hogy még a könnyei is kicsordultak.
Vagy a lustaság, vagy a sós könnyek, az időnkénti szappanos mosdóvíz elvette a kedvét a reggeli kávétól, meghúzta az asztalon megmaradt Ice-tea-flakont. Igaz, most nem öntött a teához vodkát, de ahogy lezuhant csak törölközős öltözékkel az étkező pamlagra, az esti részeg Ágit idézhette az esetleges kukkolóban.
Tán egész nap ott ülne egy szál törölközőben, ha nem csönget a postás. Szerencsére a levelet bedobta, csak a megbeszélés szerinti jelző csöngetés volt ez.
Ági a földön lévő borítékot nézte, de nem látta. Először az esti, éjszakai emlékek, majd könnyei miatt. Aztán, amikor felvette a levelet, a MATÁV számlát, egyre erősebben törtek fel az emlékek…

xxxxxxxxx

A születésnapját ünnepelték, Laci már megérkezett, egy csodálatos csokrot hozott.
S itt a születésnapi ajándék is! – nyújtotta át Áginak egy csók kíséretében a borítékot.
Mi ez? – kérdezte Ági, noha titokban remélte, hogy Laci felülkerekedett a családi viták bonyodalmain. Izgatottan bontotta ki a borítékot, majd ugrott Laci nyakába.
Hát mégis megtetted? – kezében tartotta a fennmaradó 60.000,- Ft lakástörlesztő részlet kifizetését igazoló levelet. Igaz, a szüleik ellenezték ezt, de mindketten tudták, ha 5 napon belül nem fizetik ki e régi tartozást, a nagy nehezen birtokba vett lakást veszíti el Ági. Sokan vádolták gyönyörfizetés elfogadásával, még a legjobb barátnője is lekurvázta, aztán megállapodtak, hogy ha apránként törleszti is majd, de visszafizeti. Igaz, Magdi, Ági mamája nem tetszése ellenére megjegyezte, hogy minek fizetné vissza az egészet, hisz ha Laci odaköltözik, Ági feladja a függetlenségét. Annak is ára van.
Miért csodálkozol? Magdi megmondta, hamarosan jubilálunk, s idestova már többet koptatom itt a fürdőkádat, mint a csepeli lakásom küszöbét. – Mintha Laci belelátott volna Ági fejébe. Egy szokottnál hosszabb csók után leült a pamlagra, ölébe ültette Ágit és megkérdezte:
Most már megnyugodtál? Visszakapom az én Ágikámat?

xxxxxxxxx

Még akkor is elő nászúti hangulatot érezhetett Ági, amikor Erzsi, a legjobb barátnő megérkezett. A vacsora is sikerélménnyel zajlott, mindenki megevett mindent:
Na, barátném, most már férjhez mehetsz! Főzni is tudsz, lakásod is van, kocsid is van, a havi fix nyolcvanad is megvan, mi hiányozhat még? – öntött most már automatikusan magának a vörösborból. – Ági és Laci először egymásra néztek, nem tudták, hogy érdemes-e erre reagálni. Ági felállt, összeszedte a kajálás árulkodó jeleit, hogy már csak a bárpult maradjon.
És szerinted ez már elég is egy házassághoz? – Mosolygott Erzsire Laci, miközben koccintott vele.
A lényeghez elegendő. – Dőlt hátra Erzsi a pohárnak címzett grimasz kíséretében. – Ági, nincs valami lemozgató music?
Édesem – kiabált be a konyhából Ági -, tudod, hol vannak a CD-k, légyszi!
Laci a szobába indult, Erzsi, szemében hamiskás csillogással lassan felemelkedett, és még egy pohár bort ivott. Laci a centerhez lépett, s a polcról leemelt egy
CD-t.
Ez jó lesz? – nyújtotta Erzsi felé, majd mikor látta, hogy a lány oda sem figyel, elindította.
Csinálok egy kis tánciskola helyet, Ági! OK? – Szólt hangosabban kifelé Erzsi, miközben a szőnyeget gurította fel. Választ sem várva, a neki még háttal álló Lacihoz lépett, s a vállánál fogva maga felé fordítva a fiút, vékony testével a zene ütemére ringatózott.
Akkor Te vagy most a DJ? Jobbat mondok, legyél a tánctanárom! – akaszkodott Laci nyakába.
Nem vagyok semmi jónak elrontója, amíg bírja a gyomrom. – Vette volna lazábbra a kapcsolatot, de ezzel csak rontott a helyzeten.
Amikor Ági belépett, az előzményt nem látva, csak a fiú kezének Erzsi feneke felé közelítését, igaz, Erzsi irányításával, de akkor is ott van!
S közben a gyerekcsináló – Yesterday-ra hullámzik a két majd egymáshoz tapadó test!
Ági visszafordult, leült az asztalhoz, s a poharakban megmaradt összes italt egy nagy ibrikbe öntötte, s hogy tele legyen az, egy kis vodkával hígította a koktélt. Szomjas lehetett, mert mind megitta – egyszerre.

xxxxxxxx

Most valóban csöngettek, s fel kellett ocsúdnia Áginak a részeg álomból. Könnyeit letörölve az ajtóhoz lépett, s kinézett a „kandikamerán”.
Laci állt az ajtóban, bőrönddel a kezében. Meglepődve kinyitotta az ajtót, miután a fürdőlepedőt gondosan megigazította.
- Jó napot, fiatalasszony! – hajolt volna Ági felé, de ő már nem volt előtte, tehát a köszöntést sem hallotta, nem foghatta fel. - Nem jó a telefonod?
- De. – Hangzott a szobából, a szekrényajtó mögül. – Csak nem tartok igényt a sajnálkozó, aggódó, részvéttel teli hazug hívásokra. Kikapcsoltam.
- Bejöhetek? Felöltöztél? – kopogott be Laci, kisfiús hangot erőltetve.
- Bejöhetsz, a szekrényajtó eltakarja a hájbájt! Nem kell megijedni, nem leszel rosszul. Ha meg... – folytatta volna a mártírkodást, de addigra már Laci mögötte állt, átölelve derekát, majd lassan csókolgatva a nyakszirtjét.
- Ez még azért megy. Akkor még sem olyan vészes a dolog. - Maga felé fordította a lányt, s a mellétől lefelé haladva, kezdte simogatni, míg csókolta.
- No, ez az, amire már semmi jogunk. Igaz? – rántotta el magát Ági, abszolút jelezve, hogy fel sem fogta, hogyan lépett be a lakás ajtaján a pár nap kivételével két éve ismert ugyan nem filmsztár, de számára még ma is „a jóképű fiatalember”.
- OK. – engedte el a lányt Laci -, de azért nem volt olyan rossz, igaz? – indult kifelé a bőröndért. Befelé jövet még értetlenebbül nézett rá Ági.
- Hova rakhatom a ruháimat, melyik lesz az én polcom? – nyitotta ki a bőröndöt, míg Ági lassan ült le az ágyra. – Nos? Tudod, hogy nincs sok cuccom, Te mondtad, hogy inkább többször mosunk, de kevés ruhát hozzak, mert csak ez az egy szekrény van. Akkor melyik lesz az én polcom?
- Lacikám – most már kételkedett magában Ági, hátha csak álmodta az egészet -, te mit csinálsz most? Egyáltalán biztos vagy benne, hogy ezt akarod csinálni?
- No, de szívem! – Ült Ági mellé – Ennyire sokat nem ihattál tegnap. Sok csacsiságot összebeszéltél, de azért az ember az élete legfontosabb lépéseit még becsiccsentve sem felejti el. – Tette Ági vállára a kezét, és fordította fejét feléje. De most nem csókolták meg egymást, csak mélyen egymás szemébe néztek. Ági az ismert barnás zöld huncut ragyogást Laci szemében még most is megtalálta, Lacira fátyolos kék fény csillant vissza.
- De sebaj! Tudod, megbeszéltük éjjel. Ez még csak a kezdete egy tőlünk függő mennyire göcsörtös útnak, fiatalasszony-jelölt! – Döntötte az ágyra hátára a lányt. Egy cuppanás az arcra, a hasra, s mint akibe belecsíptek, felugrott. - Még most sem tudom, hova pakoljak! Rám bízod?
- Rád. – Hangzott az automatikus válasz, s most kezdett csak igazán aggódni, ugyanakkor belülről ujjongva örvendezni Ági. „Akkor csak álom volt az egész? De nagyon rossz álom.” – Mit mondtál, édesem? – fordult a fiúhoz?
- Megkérdeztem, hova pakolhatok.
- Nem! Nem most! Előtte, meg amikor bejöttél! – Ült fel Ági.
- Jókor! De jobb későm, mint soha. – fordult vissza - Ma már kétszer is kiejtettem a számon a fiatalasszony-jelöltet. – Zsebéből egy kisdobozt vett elő, melyben markazitgyűrű volt.
- Akkor...
- Igen, ez lenne nálam a lánykérés, ha te is akarod. – Fogta meg a lány kezét, s kezdte volna ráhúzni a gyűrűt. Ő azonban elbizonytalanodott, megrántotta a kezét.
Laci színpadiasan letérdelt:
- Ó, hölgyem... Hogy is, van? Nem tudom. Ágikám, ne legyél már ilyen! – állt fel. - Lassan két éve csúfítjuk vagy szépítjük egymás napjait. De a hangsúly az utolsón van. Nem? Azon, hogy mindig kijavítjuk a hibáinkat. S most már nem csak a sajátunkat, hanem egymásnak is segítünk. Tudod, ahogy majd a pap mondja: „Jóban, rosszban” No, engedd, hogy az ujjadra húzzam egyéves ígéretem zálogát.
- Hagyd már abba, te szamár! – Nyújtotta a kezét, s jobbnak látta, ha elfelejti azt a rémes álmot. Ma holnap 28 éves, s az anyai érzések egyre többször tomboltak benne. A főiskolát is azért akarta abba hagyni. Még szerencse, hogy Laci észhez térítette. – Mit szoktak ilyenkor mondani?
- Szerintem a beszéd most fölösleges. – Pecsételte meg hosszú csókkal a jegyességet, majd a centerhez ment. – Lejtsünk egyet a kedvenc lurkóvarázslós zenénkre. Én ma ráérek, s úgy látom, te se mész már be dolgozni.
A szokást megváltoztatva, tánclépések közben elindították a CD-t, s sztereóban hallható Yesterday elnyomta a lakásajtó csengőjét. Erzsi nem várt tovább, egy cédulát dobott be „Itt voltam, legyetek jók és boldogok: Erzsók” felirattal.

Bács Béla János (Csíkszereda / Románia)

szem – pár


szavam elringat
álmot szemedre
mégsem
hoznak
az angyalok

mese dallamára
fordulatára
arcodon
gyöngy
ragyog

nem kell
hogy szóljál
én sem
szólok
sötét az éj
itt
vagyok

PAPPNÉ VESZTERGOM ANDREA (Budapest)

TÉL VÉGI TAVASZVÁGY

Kikelet-karjaiddal öleld át vacogó tavasz-vágyam,
Te napra-nap illattal csábító langymeleg,
Sugárral borítsd el lázremegő-fagyos ágyam,
S terítsd langyodat körém, amire ébredek.

Üresre dermedt tegnapot, jégszínű asztalt ültünk körül,
A kandallóban fagykékre olvadt a láng,
S fel-felfájón figyeltük, ahogy az ablakra terül
A mozdulatlan jégvirág-kert, s lassan átszövi szobánk.

A jégcsepegésű ritmus a párkányon szikrát kopogott,
Ködsűrű fátyolként a felhő a földre hullt,
A büszke fák fagymerev derékkal magasba néztek ott,
S alant a láthatár szürkés sátorrá vakult.

Jégtömbből faragott sziklakertet varázsolt a tél,
S már-már elhittem, hogy én is sziklából vagyok,
Mert a virág is színe-vesztett, a föld alá fakult a levél,
S üveg-mosolyukkal keringtek fagy-szárnyú angyalok.

Kikelet-karjaiddal fonjál át, olvadó tavasz-áram,
Te, életet az erekbe cseppenként lüktető,
A festetlen arcú tél után, bronzos bőrű vágyam
Ezerszín sminkkel csillogjon: a tavasz: a csalfa nő.


MEGFAKULT FÉNYÉVEK


Fanyar, mint a nyáresti almabor,
Fehér házfalat szürkére vakol.
Búcsúzó langyot simít vállamra a lég,
S nyugszik a folyóban az elfáradt hordalék.

Fázón borzong az ég rőt-ködruhás alja
A káprázat-vibráló, zúgó fecskerajra,
S szürke szárnyú gondolatok rekedtek reám,
Fénytelen fakítva alkonyra éjszakám.

Mert nyomodba szegődött nyomban a képzelet,
Hogy új úton indulnék újulva veled,
S kemence-meleg szívednek dőlve
Álmodnálak vissza téged e földre.

Bársony-puha éj simogatva hint
Ágyad köré szikrázó csillag-baldachint,
… talán mikor végéhez ért veled a végzetem,
Szívem szinkron-dobogássá szelídült szíveden.




CSEPEL, 2000-2005.


Július volt akkor. Súlyos és meleg,
Nyár-szagot leheltek a rozsdás játszóterek.

Nem volt előkelő, sem csodával teli,
Nem lengte át semmi, semmi éteri.

A tűzfalat látva honvágy húz ma el,
Pedig csak elfáradt, por-szürke panel,

S kihalt gyárak között kósza köd kutat,
Az idő zúzta vakká ablakukat,

S a kémény se lök füstöt már az égnek,
Mellkasukban tetszhalott szívek élnek.

De lüktet a lég… este, alkonyatkor,
Mikor a nyugta naplementet rajzol,

S az uszály csendesíti munkakedvét mára,
Elvonul pihenni a Kis-Duna partjára,

S mikor az ég alja a napot végleg elnyelé,
Szúnyograj szökken a parti fény felé.

S az emlék, mint egy festmény… ekképp olvad össze.
Megőrzöm ezerarcú színeit örökre,

Máshol leszek holnap megfáradt idegen…
Július van most is. Fázósan, hidegen.

AJÁNDÉK TAVASZTÓL

Senkinek nem voltak illúziói. Legkevésbé arról, hogy valaha is tökéletesen meggyógyulnak.
Ők hárman már egy összeszokott csapatnak számítottak. Ismerték egymás betegségének mibenlétét, a jobb és rosszabb napokat, és rendszerint külső beavatkozás nélkül még a saját kríziseiket is megoldották.
Három nő… mégis, olyanok voltak, mint egy család. Az évek során kialakultak a szerepek, nem folytattak egymással hatalmi harcokat, helyükre kerültek az erőviszonyok, s évek óta megelégedéssel éltek e kis közösségben.
Megszokták a riadalmat és a viszolygást a látogatók arcán, amit a PSZICHIÁTRIA felirat szokott kiváltani az ajtón belépő emberek lelkéből. Lassacskán hozzászoktak, mint minden máshoz: a napirendhez, a személyzethez, szokásokhoz.
A délutáni csendes pihenő alatt nem szívesen mozdultak ki a kórteremből. Volt, aki aludt, mások
a korai tavasz hangulatát ízlelgették, de előfordult, hogy csak elmélázva ültek az ágyuk szélén.
Magda, egy középkorú nő, bosszúsan tekintett körbe.
Olyan mérhetetlenül unalmas minden, gondolta elkeseredetten.
Három éve került ide. Tiszta, rendezett kis lakása volt, hivatalnokként dolgozott, keresett is tisztességesen. Mégis… valami olyan mértékű kétségbeesés lett úrrá rajta, amit idővel már képtelen volt elfojtani.
Gyűlölni kezdte monoton életét, környezetét, a lakását, tárgyait. Szédült, és a rosszullét környékezte, amikor belépett az otthonába, még az is megesett, hogy elájult.
A fizetéséből fenn tudott tartani egy jó karban lévő Trabantot, ott állt a háza előtt.
Az egyik ilyen rosszullét során döntött úgy, hogy leköltözik az autóba. Levitte a legszükségesebb holmiját a csomagtartóba. Az első éjszaka kényelmetlenül, ámde szédülés - és rosszullétmentesen aludt.
Hamarosan a lakásának már a gondolatát se tudta elviselni, így befizetett egy üzemi konyhára, ott étkezett, mosodában mosatott, és közfürdőkben tisztálkodott. Tulajdonképpen jól érezte magát, csak az zavarta, hogy lassacskán kitudódott a dolog, és az emberek mutogattak rá, kinevették a háta mögött.
Amikor beköszöntött a tél, nagy kínlódást jelentett a Trabantban tölteni az éjszakát. Az egyik éjjeli fagy alkalmával találtak rá a mentők - talán valaki kihívta őket - s félig fagyottan vitték a kórházba. Onnan helyezték át a pszichiátriára, miután elbeszélgettek vele. Azóta él itt. Erőteljes, határozott személyiségéből fakadóan a „szobafőnök” szerepét tölti be. Hallgatnak rá, szót fogadnak neki, s mind emellett szeretik is.
Blanka már nem volt ilyen határozott. Állandóan riadt tekintete ide-oda szökkent a szobában, társairól a bútorokra, onnan a falakra, szabad szemmel nem látható kórokozókat keresve. Mániásan és betegesen félt mindattól, ami nem volt patyolat tisztára fertőtlenítve.
Régen is szerette a pedáns rendet, sokat takarított, hetente tisztított ablakot, naponta mosott, de amikor már nem mert kilépni az utcára egy flakon desztillált víz és fertőtlenítőszer nélkül, kezdtek rá furcsán nézni az emberek. A pénzt csak fóliakesztyűben merte megérinteni. A villamoson a kapaszkodót szivaccsal letörölgette, mielőtt hozzáért volna, az ülésre pedig semmi pénzért nem ült le mások után.
Amikor egy egyszerű nátha okán a háziorvoshoz kényszerült, az utcán odafelé lopott az egyik motorról egy bukósisakot - persze, hypós vízzel kitörölgette, mielőtt a fejére húzta - és úgy lépett
a váróterembe, a beteg emberek közé.
Ekkor utalták a pszichiátriára. Tulajdonképpen tetszett neki a folyosóról és a kórterem padlójáról felszálló állandó fertőtlenítő-szag, mindent összevetve tehát, egészen jól érezte itt magát.
Amikor hozzáért a szobatársaihoz, futott a csaphoz, s jó erősen ledörgölte magát a speciális szappannal. - Antibakteriális. - magyarázta.
A harmadik nő, Vali, elgondolkodva hallgatta. - Antibakteriális - ismételte Blanka után, majd elméjébe villant a felismerés. Igen, a férje volt: Anti, a bakter… a vasutasházban laktak, egy kisebb állomáson. Kezelték a sorompót, jegyet adtak ki, emelgették a jelzőzászlót a tolatást végző szerelvények felé, állítgatták a váltókat, egyszerű, nyugodt életük volt.
Sajnos, hamar megözvegyült, s itt kezdődtek a bajok. Szégyellte az özvegységét. Nem szívesen élt egyedül, de rettegett egy újabb párkapcsolattól. Szíve mélyén viszont rettenetesen vágyott rá, hogy találjon egy tisztességes partnert, keresni azonban nem mert. Így hát, kitalált magának egy új férjet, felruházta a neki tetsző jó tulajdonságokkal, olyannyira, hogy végül már saját maga is elhitte, hogy ez a személy létezik. Zoltánnak nevezte, beszélt hozzá az utcán, s valós személyként emlegette az ismerősöknek, munkatársaknak. Ajándékokat vásárolt neki, két személyre főzött, két színházjeggyel ment be az előadásokra.
Végül az orvosa javasolta neki, hogy kezeltesse magát.
Mielőtt befeküdt a pszichiátriára, adott fel magának néhány levelezőlapot, a kórházba címezve, melyeken az állt, hogy Zoltán mielőbbi gyógyulást kíván, és elszoruló szívvel aggódik érte…
Így éltek tehát, ők hárman, Magda, Blanka és Vali. Más-más problémákkal, de nagy egyetértésben és elfogadással egymás iránt.
Az osztály főorvosa, Tavasz Tibor doktor úr nagyon szerette mindhármukat. - Hogy van az én három kedves gráciám? - kiáltással lépett be a szobájukba vizitelni, nap mint nap.
Ők pedig imádták Tavasz doktort. Magda azt szerette, hogy olyan dinamikus, színes és változatos egyéniség. Blanka azért rajongott érte, mert tiszta, nett ember volt. Vali pedig néha azon kapta Zoltánt, hogy szinte féltékeny a doktor úrra…
Egy langyos, tavaszi napon a főorvos a csendes pihenő után mindhármukat rábeszélte, hogy menjenek ki együtt a kórház kertjébe.
Ráálltak, persze, hiszen Tavasz doktor úr kérte, meg hát a kert is gyönyörű ilyenkor, kikelet idején…
Leültek egy padra. Magda meglepetten látott meg egy kicsi faházikót a fűben. - Ez kié? - kérdezte csodálkozva.
Tavasz doktor mosolyogva felelte: - A magáé, Magda. Olyan színűre festi, amilyenre akarja. A falai kivehetőek, hogy tudja változtatni az elrendezést.
Magda arca ragyogott.
A főorvos átnyújtott egy csomagot Blankának. - A legújabb, speciális fertőtlenítő szappanok. Ma kaptuk őket. - mondta neki.
Blanka hálásan köszönte meg.
- Majdnem elfelejtettem! - kiáltott fel Tavasz doktor, és a zsebéhez kapott. - Ma délelőtt érkezett három tavaszi képeslap, magának, Valika! Gyanítom, hogy Zoltán küldte őket…
Vali mohón kapott utánuk.
Aztán csak ültek, s megnyugodva, boldogan merültek a gondolataikba. Körülöttük ébredezett a természet, illatok és hangok zsongították őket.
Így lett teljessé a világuk egy tavaszi délután.

PÉTER ERIKA (Békéscsaba) versei

Szerzőnk nyerte alapítványunk EZÜST TOLL IRODALMI DÍJÁT.

Márciusi paletta


Olvad a hó,
a játszótér
szeméttel teli,
fehér takaró
már nem fedi,
nylon-zacskó,
papír-fecni
szerteszét,
elrondítja
szétázott
földfenekét,
szutykos
hókupacok
között parkol
a szemét,
kivillan
a kutya-kaki,
mert valaki
odaviszi
üríteni
ölebét!

Tejesdoboz dacol
századszor a széllel,
aztán mégis startol,
majd megpihen
a védett utcasarkon.

A Csend fájdalmai


Távolodik
tőlünk a Csend.
Fejjel megyünk,
halkan - a falnak,
fölöttünk a mennyezeten
mosógépek kopogtatnak.
Fület sértő, arrogáns zajok,
Hi-fi-torony lárma, gép zenebonája,
nyikorgó ágydalok, civódásmondatok,
kinn fájdalmas autóberregés,
bádogkukák síró jajgatása,
madársziréna talán, már
Krisztus is ordít fenn
a néma keresztfán.
Vihar előtt fekete
a
Csend.
Sajognak
a gondolatok
szótlan idebenn.

KOVÁCS ESZTER (Budapest)

„POÉZIS”

Szemeteskukák egy utcasarkon,
Körülöttük műanyag üvegek a placcon.
E kupacon egy színes pillangó megpihent,
Őrködve a szétszórt üvegeken.

Képzeletemben az üvegek feléledtek,
S mint hajléktalanok beszélgettek:
Kidobták a családból, munkából az utcára,
Tengődve, éhezve, fázva a sorstalanságba.

Ínségben, céltalan csak lézengenek,
A nyomorúság pengéjének tengerében.
Ez össze-vissza kuszált lényük egén,
A csodás pillangó sugall nekik reményt.

E szellemi és testi leépülésben,
Angyalt véltek látni e pillében.
Álmaikban szárnyaltak tovább,
Megtalálni az Ég örök honát.

MUKLI ÁGNES (Abda)

Szandrához


Két kezem oltárára feltettem a neved,
Hogy megszólítsalak.
Két kezed oltárára feltettem a sorsom,
Hogy el ne hagyjalak.
Két kezünk oltárára tegyük fel az imánk,
Hogy meghallgassanak.

Két kezem oltárára emeltelek téged,
Hogy el ne rejtsenek.
Két kezed oltárára emeltem az erényt,
Hogy jóra intselek.
Két kezünk oltárára tegyük fel a reményt,
Hogy bennünk higgyenek.



Hallgasd meg

Hallgasd meg hulló könnyeim,
Ha elsiratom porba mártott életem.
Hallgasd a sápadtra hervadt énekem,
Az égig érő fenyvesek árva völgyein.


Hallgasd meg néma fohászom,
Ha megcsapzott arcom fordítom feléd.
Zengő tengerek viharos éjjelén,
Egy elfelejtett őszön, hol utolért az álom.

Hallgasd meg néma könyörgésem,
Ha másokért térdepelek eléd.
Ködszitált szélben, fordulok feléd,
A bűn és bánat örök ködében.


Hallgasd meg hangtalan imám,
Ha megköszönöm áldott perceim.
Csitulva csillogó hullámok ezrein,
Megszelídülve templomok aranyán.

Szomolnoky Pálma

VENEZUELA

Z. már messziről meglátta a hatalmas fák tövében hangyaként mozgó munkásokat.
A szomszédos völgyecske tövében egy méretes tisztás szélén folyt a munka. Régi kombájnszerű gépek morogtak és pöfékelték fekete füstjüket az égre, miközben nyomakodva vágták az utat az őserdő mélye felé.
Az emberek hosszú ujjú, rogyos munkaingben voltak, védve magukat a moszkitók csípései, rovarok és élősködők ellen, amelyek előszeretettel támadtak az izzadságtól szagos emberi testre.
Z. ahogy leszállt a buszról, megkereste az ösvényt, ami a munkaterületre vezetett. A
busz hepehupás, soha fel nem száradó saras útjáról határozott, egy terepjárónyi széles
elágazás nyílt a nagy tisztás felé.
A déli esőn már már túljutott a környék. A távolabbi hegyecskéket sűrű pára és
nedves forróság lepte be. Z. erősen izzadva nekilódult az ösvénynek. A busztól akadt
két bennszülött utitársa, de csak messze sétáltak mögötte. Halkan vitatkoztak
valamin, de mikor Z. hátranézett, zavartan elhallgattak.
Fél óra múlva Z. ott állt a tisztás szélén. Hátizsákját ledobta egy két méter átmérőjű
fa rönkjére, és szemlélődött. Az emberek ügyet sem vetettek rá. Kimért
mozdulatokkal tették a dolgukat, szinte félálomban, gyakorlottan beosztva az
erejüket. A közelben Z. észrevett az árnyékban egy sátorszerű építményt, ami alatt
padok sorakoztak, egymásra rakott ládák hevertek, a sarokban pedig két méretes
dézsa állt. Mellettük egy asztal, rajta bádog poharak és merítőtál. Fölvette a zsákját,
és elindult a víz irányába.
Egyszerre ért oda egy bennszülött munkással, aki a láttára megtorpant egy
pillanatra, majd köszönésképpen biccentett. Z. viszonozta, megvárta, míg a másik
mohón oltja a szomját és felé nyújtja a merítőtálat. Míg Z. ivott, a másik kérdőn
nézett rá, majd megszólalt franciául:
- Mi járatban?
- Van elég munka? - kérdezett vissza, és a bögrében maradt vízzel megtörölte a
homlokát, - rohadt meleg van. - tette hozzá.
- Ha munka kell, beszélj a vezérrel, - körbenézett - most nem látom, de szerintem az
egyik gépnél van. Maradj itt, mindjárt szólok neki.
Z. lehuppant az egyik fapadra. Nagyon fáradt volt, legszívesebben szunyókált volna
egyet az árnyékban, de a vezér már közeledett a sűrű bozótos irányából. Közel két
méter magas fehér férfi, kissé kopaszodó, őszülő hajjal, kisportolt izomzattal. Messziről
nyújtotta a kezét:
- Hi! - mondta rekedten - George Belmona vagyok. Gépkezelőre lenne egy helyem.
Rögtön be is állhat. Munkát keres ugye?
- Yes, - nyögte Z. - nem remélte, hogy ilyen egyszerű lesz. Fel volt készülve, hogy
megküzdjön bármilyen ellenállással, vagy kiüssön a nyeregből más jelöltet, olyan
fontos volt számára, hogy dolgozhasson és ne vesztegesse az idejét tehetetlenül.
Persze fogalma nem volt arról, hogy milyen közelről egy komoly bozótirtó gép, de nem
volt kérdés, hogy mit válaszoljon.
- Gépkezelő? OKÉ!

- Van némi gyakorlata, dolgozott már erdőirtáson? - kérdezte fürkészve a vezér.

- Hogyne, - vágta rá határozottan Z. - persze nem őserdőben, csak Ausztriában. De

hol is az a gép?

Belmona kurjantott egyet, mire kilépett a bozótból egy hosszú hajú suhanc kinézetű

girhes figura. Odakiáltotta neki, hogy vigye az új embert a hatoshoz, aztán hátba verte

Z.-t és vissza sem pillantva öles léptekkel indulva a dolga után recsegte:
- Aztán mindent bele!
Z. hosszan nézegette a hatost. A suhanc megmutatta neki, melyik bozótszakasz az

övé, ácsorgott mellette egy darabig, megválaszolta Z. munkaidőre, szállásra és

pihenőre vonatkozó kérdéseit, aztán eltűnt.

Z. felült a gép kopott műbőr vezetőülésébe, és szemlélődött. Csodálkozva látta, hogy

míg lentről nézve kombájnra emlékeztette a szerkezet, felülről inkább traktornak

nézte. A műszerfalon is eligazodott némileg. Bár egy-két gomb és kallantyú

rendeltetése rejtély volt számára, az indítózárban himbálódzó indítókulcs

megnyugtatta. Ez az egy ugyanolyan, mint a méregdrága limuzinokban. "Próba-

szerencse!" - gondolta, de a kulcsot hiába forgatta jobbra majd balra. A gépezet

mélyen hallgatott. " Ez balhé." - aggódott. Újra kezdte. Megint semmi.

Ötödszörre rájött, hogy ez így nem fog menni. Tudta, ha kérdezősködni kezd,

lebukik, és mehet isten hírével. Ezt nem engedhette meg. Ki kellett találni valamit

gyorsan, még mielőtt feltűnik, hogy nem berreg a motorja.

Körbenézett a vezetőfülkében. Olajos rongyok, csőrös olajozó tartály bádogból, üres

üvegek, vöröskeresztes ládikó aluminiumból. Arrébb dobálta a rongyokat. Alattuk

összetekerve és átkötve spárgával ócska szerszámok. Innen kivett egy csavarhúzót.

Már kész volt a terve. Leugrott a gépről, megkereste a motorháztetőt. Nem kellett

sokat feszegetnie, az elvetemedett rozsdás lemez nyekeregve megadta magát.

Kilazított két csavart, majd gyorsan leoperált egy kisebb fogaskereket. Mindez két

percet vett igénybe. Utána lecsukta a tetőt és miközben lopva körülnézett, az olajos

ronggyal letörülgette a kopott zománcot. Úgy tűnt, senki nem vett észre semmit.


Míg a gépet szerelte az orosz származású karbantartó, Z. kétkezi munkát kapott

átmenetileg a telepen. Időnként meglátogatta a szerelési munkálatokat, és hosszan

beszélgetett Vologyával a szerkezetről. Lassan megtudta a kezelésének a fortélyait.

Mire három nap múlva kész lett a masina, Z. már úgy huppant bele a vezetőülésbe,

mint aki oda született. Mindez ebédszünet ideje alatt történt, nézősereg közepette,

úgyhogy nem volt több hibalehetőség. A frissen olajozott bozótirtó gép azonnal

beindult, és vígan eregetve a füstjeleket körbedöcögött a tisztáson.

BELANKÓ ZSUZSA KLÁRA (Budapest)

A KEZDET


Sok-sok évvel ezelőtt
gólya madár költözött
jó szüleim aprócska portájára,
csőrében fehér pólyácskával.

Más családnál addigra
volt már vagy két pulya,
(lám, az érkezést sem kapkodtam el),
s én aztán is mindent késve kezdtem.

Így folyt el szép lassan
életem kétharmada,
s most bizony attól félek,
hogy későn jött a kezdet.

BÁCS BÉLA JÁNOS ( Csíkszereda , Románia)

Tiszavirág

Bőröm alá bújik egy hangulat,
Amint a kedves a szemközti járdán elhalad,
De holnapra ez már csak álom talán,
S ami megmarad: áldásos magány.

FINTA KATA (Balassagyarmat)

Forog a dobókocka…


Életünk alakulása változatos: hol fenn, hol lent vagyunk, mintha az egekből egyenesen a gödör mélységébe esnénk, máskor azt se tudjuk miért, szerencse ér bennünket.
Sorsunk kiszámíthatatlan, akárcsak játékban a dobókocka eredménye. Valaki elveti kezéből, az leesik, aztán gurul, forog, előbb lendülettel, majd egyre lassabban, míg megáll. Izgatottan várjuk az eredményt: HATOS! Most örülhetünk, mert mellénk szegődött a szerencse. Ilyenkor jó, ha kicsit lassítunk, élvezzük helyzetünket, ugyanis ha újra dobják, nem biztos, hogy megint nekünk kedvez a szerencse.
De miért ne dobnának ismételten hatost? Az is lehetséges!
Aki bátor, megint nyerhet. Akkor ő a szerencse fia, akinek minden sikerül, nem is kell oly sokat fáradoznia érte.
Vagy ki tudja, mi a további teendője…
Szerintem csak Ő, aki Föntről irányítja életünket, az emberekét, és mindenek sorsát, egyedül ő tudja, mi lenne a helyes lépés.
Ezért vigyázat, mert a kocka legközelebb lassan, tétovázva megállhat úgy is, hogy a tetején csak egy, vagy két pontocska lesz látható! Akkor pedig vége a szerencsés időszaknak, s bármihez kezdesz, bármit akarsz elérni, a szerencse elkerül, fáradozásod nem hozza meg a hőn várt eredményt.
Nemcsak egyes emberek, de országok, népek sorsa is olyan forgandó, mint bármely élő emberé, azok sorsa is a NAGY DOBÁSTÓL függ.
Ne menjünk messzire. A magyarságnak jócskán kijutott jóból-rosszból. Vitéz őseinkkel dicsekedhetünk, akik háborúban-harcban, a körülményekkel, túlerővel szemben mégsem tudtak mindig megbirkózni.
Hazánk elszenvedte a tatár-dúlást, a török 140 éves „vendégszereplését”, mert időnkint a dobókockát Odafönt Valaki elindította, s nemcsak a hatos, néha az egyes maradt fenn. Ezért – mert a szerencse forgandó –, legközelebbi gurítás után neves hadvezéreink a hős vitézekkel leverték, kiűzték szent földükről az ellenséget, a betolakodót, nagy királyaink pedig újra talpra állították az országot.
A kocka pedig forgott, és gurult tovább, jöttek szebb idők, azokat felváltották nehéz napok. A monarchia idején ismét elnyomták a nemzetet, a szépen csengő nyelvünk helyett hivatalos helyeken idegen nyelv használatát tették kötelezővé.
Súlyos időket, eseményeket élte át őseink, akik abban az időben születtek. Sokan ontották vérüket szabadságért, lettek vértanúk azért, hogy magyar földön ismét otthon érezze magát mindenki.
A dobókocka megint perdül. Az első világháborúban ismét vér folyt, életüket áldozták vitéz katonáink; mégis megcsonkítják hazánkat, magyar földön idegenként élnek testvéreink.
Megint egy dobás. Visszakerül az elszakított részek egy-egy darabkája a csonka hazához, de csak kis időre.
De milyen áron? Bevonul a német pontos, jól kiképzett, fegyelmezett és fölszerelt hadseregével, velük mennek – tetszik-nemtetszik – apáink-nagyapáink a második világháborúba – egy mindenképpen vesztes háborúba. Miért? Azért, hogy apák és fiúk életüket áldozzák, vagy kínkeserves fogságuk alatt idegenek keserű kenyerét egyék…
Nemsokára megint nem kedvezett nekünk a kocka. Rossz dobás volt számunka, amikor saját szemeimmel láttam, amikor: bevonultak a „Dicsőséges Szovjet Hadsereg” katonái (a faluba, ahol meghúzódtunk háború idején), vállukon a falvakból zabrált tarka ágytakarókkal, ellepték az országot, s olyan jól érezték magukat, hogy el se akartak menni. Még jó, hogy nem maradtak 140 évig, mint a törökök, „csupán” 40 évig volt hozzájuk szerencsénk!
Ilyen hazánk sorsa, hol jóra fordul nemzetünk élete, máskor mélyre süllyed, amilyen számot kivet nekünk a kocka.
Figyeltem egy ember sorsát, akinek a körülményeit születésétől fogva ismerem. Nehéz, vagy talán nem is olyan nehéz megállapítani, hogy szerencsés volt-e abban a pillanatban, mikor megfogant, vagy amikor meglátta a napvilágot.
Miért? Mert ha olyan családba pottyan, ahol körülötte minden rendbe megy, ahol felmenői: anya-apa, nagyszülők és nagybácsik-nagynénik, azok ősei is mind tisztességes, jóindulatú, szorgalmas emberek, ráadásul még jó módban élnek; akik azon túl, hogy szeretik, okosan ellátják őt minden testi-lelki jóval, gondozzák és nevelik, megteremtik boldogulásának alapjait, akkor élete sínre kerül. Ő is továbbviszi az otthonról ismert életformát, ezért talán a szerencse is mellé szegődik, és a dobókocka kiveti neki a hatost. Persze, ez lenne számára jó és elfogadható.
Azonban ha nem pottyan az Égből minden a markába, nem kapja meg ezt a garanciát már a kezdetek kezdetén, még akkor is esélye lehet szorgalmával, kellő akarattal és fáradságos munkával megszerezni azt, amit gyermekkorában elképzelt magának. Ekkor azonban már nem árt, ha időnként a dobókocka kiveti neki a hatost, ami számára esélyeket teremt.
1951-et mutatott a naptár, amikor az én példa-emberem először nyitotta ki a szemét. Arra a pillanatra még jóindulattal sem lehet ráfogni, hogy szerencsés időben született. Igaz, nem dúlt háború, de idegenek uralkodtak fölöttünk, az ország még ki sem heverte a vesztett háború súlyos következményeit. Mindent újra kellett építeni, nemcsak gyárakat, iskolákat és az otthonokat, hanem az emberek lelkében kapott sebeket is gyógyítani kellett – volna.
Szegény újszülött nem sejthette, milyen nehéz élet előtt áll, pedig édesanyja szeretettel, gondossággal vette körül.
Formás testet kapott, de kicsit zárkózott, visszafogott természetet örökölt. Iskolában megállta a helyét, de számára már akkor rossz számot dobott a kocka, mikor szüleinek házassága fölbomlott. Igen, több segítségre, jó férfi-mintára lett volna szüksége. Valahogy sosem volt megelégedve a szerény életmóddal, a körülményekkel, amibe édesanyjával és testvéreivel belekényszerült.
Hamar elkerült otthonról, mivel nagy céljai voltak. Tehetsége, jó általános iskolai eredménye következtében a fővárosba ment középiskolába. Tanult, szorgalmasan, érettségi után egy évig nagy cégnél helyezkedett el, előfelvételivel került a műszaki egyetemre, közben elvégezte a kötelező 9-hónapos katonai kiképzését. Mindenütt, ott is meg voltak vele elégedve, jó magatartása miatt szinte kivételeztek vele, mivel kulturális-irodalmi munkával bízták meg, majd a katonasághoz azonnal fölvették volna, hogy az akadémiát már ott végezze, s kiképzését is elvállalták. Azonban neki más, nagyobb céljai lebegtek szeme előtt.
Talán a dobókockája nem vetette ki neki a jó számot és rosszul döntött, amikor egyetemi éveinek derekán házasságot kötött, s ez meghatározta további életét. Pedig otthon a családban szerették, amit lehetett, megkapott édesanyjától. Testvérei sem zúgolódtak azért, hogy ő előnyökben részesült, mivel távol volt a családi otthontól. Nehéz évek jöttek számára, családi gondjai miatt nehezen, késve szerezte meg diplomáját. Utána jó állást kapott, sokat dolgozott, ahol megbecsülték.
Igen ám, de jött a régen várt fordulat, amikor minden megváltozott: munkahelyek szűntek meg (az övé is), újból elhelyezkedett, az se tartott sokáig. Próbálkozott vállalkozni, de anyagiak hiányában ott sem lett sikeres.
Bár én abban nem hiszek, hogy SORSUNK, szerencsénk előre elrendeltetett. Mégis – miért van, hogy egyiknek minden sikerül, a másiknak nem?
Számára a kocka nem dobta ki többé a hatost, neki nem lett sikeres az élete, pedig megérdemelte volna. Itt-ott még hosszabb-rövidebb időre elhelyezkedett, de véglegesen sehol. Teltek, telnek az évek, nagy remények, tanulás, a felkészülés, a sok munka kárba veszett? Nincs állása, nincs lakása, éli szomorú egyhangú életét, eszi mások kenyerét, és nem tud mit kezdeni magával: életunt, kiégett.

Tamás László, Ajka

ÉGI VÁNDOR

Kedves tájnak erdejében
beszélget a csend a széllel.
Hajlott tölgyek megfeszülve
figyelik az égi vándort.

Létünkön a remény táncolt.

Múltunk sötét kuckójában
életedet fénybe zártam.
Elbújt árnyékok a fák közt
őrzik szívemben az arcod.

Lelkem keresi a hangod.

MÓCZÁR CSABA (Budapest) verse


Nők

Hajak-aranyak,
szőke szénaboglyák,
barna rozsdák.
Őszi fák
koronáinak rokonai.
Lenyugvónap vörösek,
és tüzesek lángoló tengerek.
Fekete éjek és
szürkén csillogó hajnalok,
ezek a fenséges,
fényes hajzuhatagok.
És tekintetek és szemek,
gyönyörű, izzó, parázsló,
feketeszén szemek, vagy
barna páncélú szembogarak,
melyek ott maradtak a tűzbe
beleégve zöldbe, vagy kékbe,
foszillis drágakőbe.
Ők a szemek, színesek,
és csillogók, mint az
életre kelt üveggolyók.
És látják a tájat,
a hegycsúcs orrot, a rózsa szájat.
Pillantásuk leszánkázik a
lejtős, lankás, rövid, tömpe,
fitos, pisze, nemes, hosszú
úton le egyenesen szőrerdőbe,
hogy onnan a fényre, tisztásra érve
nézzenek le, ahol
duzzadt ajakról, mint folyóvá
áradt forrásból
fakasztott mosolyból
csillan elő gyöngyfogsor.
S vörös hús villan kacéran,
szemérmetlenül pucéran.

Szélesedik a meder,
zubog a víz.
Folyik az élet,
ez az örök törvény.
A víz az élet,
s az élet a nő.

Braun András

Szerelemnek szárnyán repülnék
Boldog lennék,nem félnék
Van esély? Nincs. Te mondtad.
Remélem,hogy nem így akartad

Igazi ajándék Tőled a csók
Minden más ölelést s szót
Elfelejtenék mit nem Veled
Végeztem és tettem. Lehet.

Utálom a múltam és szeretlek
Felejtem a rosszat és kérlek
Kérlek Téged a messzi jövőmbe
Kérlek gyere ülj az ölembe

Hiú és gyermeki ábrándokban
Éltem eddig és feküdtem sokat
Könnyezve egyedül az árokban
Remélve és bízva az álmokban
Sosem hallgattam a rosszat

Mosolyod és közelséged
Hiányzott és nekem a legszebb
Szemed és őszinteséged
Mondd,miattam miért szenved?

Mint Óceán legszebb kagylója
Gyöngy,annak legszebb lakója
Olyan a Te lelked. Hibátlan
Nem eladó.Egyetemes s hibátlan

Könnyek az arcomom és mosoly
Végre boldog vagyok nem bánt
A szó ,már nem vagyok fogoly
Kezed a szívem mellet járt

Dobog bennem a remény órája
Irántad végzi dolgát táplálja
Vénáim vörös vérrel és élek
Azért,hogy Téged nézzelek

Áldozat és átverés?Nem!Félelem
Lenyügőzö gyönyörű értelem
Egyetlen igazi szerelem

Nyisd ki szemeid és láss engem
Szólj hozzám és fogd kezem
Édes az illatod,finom a hajad
Édes a csókod,oly gyenge ajkad

Tenyered jeges és hideg
A hangulat sosem lehet rideg
Szétpattant bennem az ideg
Pihentesd rajtam szép szemed

Hazudni nem mernék sose Neked
Élni akarok,de nem Nélküled
Mondd ha nem kellek
Mondd ha nem kellek

Ha nem kellek elfelejtelek
Siralomházba költözök
Emlékeimbe Téged elrejtelek
Végleg elcsendesülök

És mosolyogva szenvedek Tőled
Tőled ki engem boldoggá tett
Ölelés és közelséged. Ajándék
Szívemben lángot ébresztett

Reszketek,dörzsöld mellkasom
Fázol,fogom kezed s melegítem
Lehet hogy a jót elhagyom
S a rosszat elkeserítem

A dolgok magától történnek?
Ebben én örökké kételkedek!
A dolgokért tenni kell igenis
Ezt Te tudod,remélem hiszedis

Viszont szeretnélek én örökre
De ne hagyj el ,kellesz nekem
A boldog hosszú Életre
Magammal vinnélek szerelmem

Higyj benne és szakadj el
Élj az Igazságért. Ne halj el
Azért ami fáj. Ne okozz sebet
S ne hazudj kaptam már eleget

Tündöklő csillag az égen
Sosem volt ,soha se régen
Utcákon sétálltunk
Egymáshoz bújtunk

Csavarogtunk és elcsattant
Egy padon...de nem vadon
Fogódzkodtunk és elcsattant
Nem láncon... SZABADON!

De ha Téged el kell egyszer
Vesztenem; Többé ne kímélj
Örök gyötrelem. Inkább ítélj
Halálra és égjek el ezerszer

Pokol tüzén haljak el!

Szükség és remény ragaszt
Engem s Téged össze
Szerelmet Lelkembe dagaszt
Hozz mosolyt a könnyre

DÉNES MÓNIKA versei

A törékeny Boldogság avagy Versek a Boldogsághoz

I.
Nem elég a Boldogságot megszerezni,
végig érezni kell.
Nem elég egy kis szigeten megpihenni,
az Öröm legyen mindig közel.
Nem elég azt mondani: szép volt;
de lesz-e folytatás?
Nem szabad elfelejteni, hogy volt,
mert a most, az mindig valami más.
(Hisz kényszerű a változás.)

II.
A Boldogságot keresheted: nem jelentkezik.
A Boldogságot üldözheted: utol nem érhetik.
A Boldogságot kérdezheted: Miben rejlik a lényed?
A baj csak az, ha elérted, még akkor is reméled.

III.
Mit tudsz te? Te… te elvarázsolt!
Mindenbe belebújsz, mindenkit csak vádolsz!
Bűntudatot keltesz, ha túl sokat vagy nálam:
önzőnek hiszem magam, a sorban állnak még utánam!
Tartják kis kalapjukat: egy falat Boldogságot!
De én nem eresztlek, sőt, inkább kiáltok:
Boldogságot! Boldogságot mindenkinek!
Hisz ezt az érzést nem értheti meg,
ki nem fogta még e gyűrűt, aranyat!

Boldogságot…boldoggá tenni a világot…
Boldoggá tenni a világot…(?) szépséget, jóságot,
optimizmust, sok barátot…százat és ezret…
és soha nem lankadó vállalkozókedvet…
IV.
Megmerítkezem benned,
mert jó vagy és meleg.
Puha vagy és vörös,
simogató, örök,
lágy, szeretetteljes.
Fürdöm benned, kedves.

*******************************************
Bontatlan ajándék

Halvány-selymes takarónk
még simogat lágyan.
Tudtam, varázsgömböt kívánok,
mégis elmondtam neked.

Fátyolruhába bújtam,
glóriátlan, vörös fényben
hívtalak s te hívtál.
Mégsem mentünk közelebb.

Már szőke, új ruhám
a földig ér, s te látod:
elveszett az el nem érhető.

Egyetlen erdőnkben
szeretnék még bolyongni bátran,
de eltévednék, érzem.
Nincs már vezetőm.

Újévi irodalmi pályázatunkra érkezett

J. Simon Aranka

A falu utolsó órái

Autónk sebesen falja a kilométereket, de azok csak nem akarnak elfogyni. Szerencse, hogy változatos a táj, különben halálra unnám magam. Persze az út menti látkép gyermekeimet a legkevésbé sem érdekli; őket teljesen leköti egymás bosszantása, engem pedig a béketeremtés nehéz feladata. Így aztán táj ide vagy oda, semmiképp sem unatkozom. Kis idő múlva belefá-radnak a civakodásba, és mindketten kipirultan dőlnek el a hátsó ülésen. Fejük az ölemben pihen, mindkét combomra jut egy buksi. Ellágyulva hallgatom egyenletes szuszogásukat, ke-zem szinte önálló életre kelve simogatja a játék hevétől csapzott kobakokat.
Most először visszük őket apám szülőfalujába, oda, ahol gyökereim erednek. Milyen régen voltam már ott, sóhajtok fel. Vajon mennyit változott? És nagyanyám, mert csak ő él már, megismer-e egyáltalán? Az is izgat, hogy lurkóim hogyan találják fel majd magukat az idegen környezetben.
Sajnos tudom, hogy a falut, ahogyan én emlékszem rá, már nem találom. Szomorú, de minden jel arra mutat, hogy a vonat- és buszjáratok megszüntetése, az utak járhatatlansága, a posták, orvosi rendelők, iskolák bezárása, a gazdálkodók adósságba fojtása, az élet ellehetet-lenülése eredményeként a falu lassan végleg eltűnik a magyar földről.
Ahogy gondolataimat egymás után fűzöm, máris ott találom magam kisgyermekként, a he-gyek közt meglapuló aprócska palóc faluban. Gyermekkorom szinte minden nyarából leg-alább egy hónapot töltöttem el itt, olykor egyedül, máskor a húgommal. Itt ittam magamba a parasztok, a föld, az állatok, a természet szeretetét. Itt éreztem először a lekaszált fű friss, fa-nyar illatát, a learatott gabona után megmaradt tarló szúrását a mezítelen talpamon. Itt ugrál-tam a falusi gyerekekkel együtt a magas szalmakazalról a cséplés melléktermékeként felhal-mozott törekkupacra, hogy minden ruhadarabom és testhajlatom, de még a fejemen lévő ösz-szes nyílás is tele legyen a szúrós, kellemetlenül tapadós porral. Itt legeltettem a disznókat és a libákat társaimmal együtt, akikkel nagyokat játszottunk a legelőn, amíg az állatok letaroltak mindent, néha a lucerna és kukoricaföldek szélét is. Mennyi csodálatos, felejthetetlen mezít-lábas emlék.
Önkéntelenül is hangosan elnevetem magam, amikor nagyszüleimmel, főleg nagyanyám-mal vívott szócsatáim jutnak eszembe. Férjem kérdőn néz rám a visszapillantó tükörből, de én csak megrázom a fejem, és behunyom szememet, hogy még élőbb legyen a múltidézés.
Egyike első ottani élményeimnek, hogy a földpadlós konyha közepén álltam, körülöttem a felnőttek. Nagyanyám előrehajolt, két kezét felém nyújtotta: – Gyeri mó idé mámóho!
Emlékszem, mennyire megdöbbentem. Egyetlen szót sem értettem. Elkerekedett szemmel bámultam anyámra, aki biztatóan rám mosolygott.
 Na, menj már oda nagymamához!
Nem volt mit tenni, hát odamentem. Nagyanyám az ölébe fogott, és a hajamat kezdte hú-zogatni.
 Minő tákáros foncsikjá ván ennek a lyónynak!
Gyorsan a fejemhez kaptam. Vajon mi lehet rajta, rémüldöztem, talán valami bogár má-szott a hajamba? Anyám megnyugtatott, hogy nincs semmi baj, csak a hajamat dicséri.
 No – kérdezte nagyanyám –, kérsz-é egy kis hájóbá sült kompért jó libázsírrál?
Minden figyelmemmel a száján csüggtem, hogy onnan tudjam leolvasni a szavakat, de nem ment. Főleg azt a részét nem tudtam értelmezni, amely szerint valami hajóban akart sütni valamit.
Anyám tolmácsolt:
 Héjában sült krumplit libazsírral megkenve.
Ez már jobban hangzott. Boldog vigyorral bólogattam.
 No, ákkor mingyó csinólom, áddig eriggy ki á hámbitrá, oszt jóccól.
Kétségbeesetten néztem apámra, aki láthatólag nagyon jól szórakozott.
 Azt mondja, menj ki a tornácra játszani – nevetett zavaromon.
Már indultam volna kifelé, amikor nagyanyám megfogott és rám kiáltott:
 Jáj te lyóny, vessed mó lé ézt a cifrá rokolyót e!
Kérdezni sem maradt időm, anyám máris kézen fogott és becipelt a tisztaszobába, ahol a bőröndünk még kicsomagolatlanul állt. Elálmélkodtam a magasra tornyozott ágyon, és a szép szőttes terítőn, amivel letakarták. Titkot sejtve lopakodtam oda, és felemeltem a takarót.
 Minek ennyi? – csodálkoztam az egymásra halmozott, dagadt párnákon.
 Ez itt így szokás – mondta anyám.
Mindketten átöltöztünk, és a konyhába mentünk. Nagyanyám a sütő ajtaját nyitogatva haj-ladozott a tűzhelynél. Arca kipirult, néhány rakoncátlan hajtincs előbukkant szorosan lekötött fejkendője alól. Amikor meglátott bennünket, visszasimította haját a kendő alá, és mosolyog-va intett.
 Mingyó kész ván, áddig üjjetek á dikórá, lá!
 Anyu, én miért nem értem… – kezdtem volna a panaszkodást, de anyám leintett, és maga mellé ültetett az alacsony, fakeretes ágyszerűségre, ami szalmazsákkal volt kitöltve. Ropogott alattunk a szalma, ahogy ránehezedtünk.
 Majd megszokod – mondta. – Nem olyan nehéz.
Nagyanyám már hozta is a frissen sült krumplit, mellé tálkában házi libazsírt és sót. A gyomrom megkordult, amikor megéreztem az ínycsiklandozó illatot.
 Ollyán ösztövér vágy, hogy csudá – állapította meg nagyanyám. – No, egyél, oszt áddig mó ne jórjon a gámbód.
 Mi az a gámbód? – kérdeztem ártatlanul.
Nagyanyám kezében megállt a krumpli. Értetlenül nézett rám.
 Té még mikét kálámósz itt összé-visszá? Mi a nyávályá áz á gámbód?
 Hát én is éppen ezt kérdezem, hogy mi az a gámbód – magyaráztam.
 De én ázt honnán tudhátnóm? Még sose hállottám ilyet. Honnán vészél té ilyén szávákát? – húzta fel szemöldökét megbotránkozása jeléül.
Anyám érezte, hogy ebből baj lehet, és gyorsan közbelépett.
 Nem vagy szomjas? – fordult hozzám.
Némán bólintottam.
 No, hát innyó? – kérdezte nagyanyám felcsillanó szemmel. – Oszt mit ággyák? Bámbit vágy téót-é?
Nem mertem megszólalni sem, nehogy megint magamra haragítsam. Kétségbeesetten néz-tem anyámra.
 Mit szeretnél inni? – kérdezte. – Van jó hideg kútvíz is.
 Azt kérek – válaszoltam.
Nagyanyám azonnal fogott egy bádogbögrét, és a kamrába ment, ahol a vizet tartották, hogy jó hűvös maradjon. Én követtem, hogy felfedezzem a ház többi részét is. Belemerítette a vödörbe a bögrét, és odakínálta nekem. Visszamentünk a konyhába, és megálltam egy magas lábú, letakart vaságy mellett.
 Igyó csák – biztatott –, jó híves. Á márádékot meg öntsd nyugodtán odá lá – mutatott valahová a magas lábú vaságy elé vagy alá a földre.
Jót kortyoltam a hűs, jó ízű vízből, aztán törni kezdtem a fejem. Mit is mondott? Hová öntsem a maradékot? Az ágy elé vagy alá? Végül úgy döntöttem, hogy az ágy alá öntöm, mert az odálá valószínűleg azt jelenti. Be is loccsantottam a félbögrényi vizet oda, ahová mondta. No, ezt nem kellett volna. Nagyanyám már mozdult felém, és valamit kiabált az ültetésről, de nem értettem, hogy jön ez ide.
Hirtelen erős, szúró fájdalmat éreztem a fenekemben, melyet mintha megelőzött volna egy furcsa, sziszegő hang. Hátsómhoz kaptam, és ordítani kezdtem. Anyám ijedten ugrott hozzám, és ölbe kapott. Lehúzta a bugyogómat, és döbbenten nézte bőrömön a horzsolásszerű sérülést.
 Mi történt, mi történt? – ismételgettem magamat bömbölve.
 Áz á nyávályós libá, ámék ül á tojósokon. Róöntöttéd á vizét, oszt mégijédt. Á csípté még a fárodát.

Hiányoznak azok a nyarak. Vajon ők hogy veszik majd az akadályokat, nézem töp-rengve lassanként ébredező csemetéimet.
Hamarosan ott állunk nagyanyám régi, vályogból épült, alacsony házikója előtt. Újra gye-reknek éreztem magam. Szerencsére itt, mintha megállt volna itt az idő. Semmi sem változott. Izgatottan lépek be az udvarba.
 Majd köszönjetek szépen a dédinek – okítom kétéves lányomat és hároméves fiamat. Mindketten jól beszélnek már.
Nagy az öröm, amikor nagyanyám meglátja két dédunokáját. Boldogságában megered a nyelve, és nem veszi észre, hogy az én két gyermekem szoborrá merevedve bámulja, mint valami messzi bolygóról érkezett idegent. Az első döbbenet után hamar felocsúdnak, és kész-ségesen mennek vele felfedezőútra a kertbe.
Állok a földpadlójú konyhában, és mélyen beszívom a kedves, otthonos illatokat. Egyszer-re izgatott kiabálást hallok. Kilépek az udvarra, megnézni, mi történt. Gyermekeim rohannak felém lélekszakadva.
 Anya! – kiáltja lányom. – A dédi azt mondta, hogy üljünk a hintóba, de nincs is hintó, csak hinta van.
 És azt is mondta a dédi, hogy menjünk a kunyhóba! – tódítja a fiam. – Anya, hol van a kunyhó?
Férjemmel egymásra nézünk, és kirobban belőlünk a nevetés. Hát igen, vannak dolgok, amelyek furán ismétlődnek az életben. Aztán elszomorodom. Vajon meddig?

Újévi irodalmi pályázatunkra érkezett:

MUKLI ÁGNES versei

Szeptember

A csúf lidérc cipelte nyár remeg
Magába fojtva bánatát – barangol.
A jéghidegre vált hazug haragtól
kezes vadóc, bezárva integet.

Betonba zárva nem találsz helyet!
Nehéz lakat a zár – a kulcs arany volt,
de elvette más fiad helyett. Arcodról
letűnt a fény, de még szabad lehetsz!

Betonfalakra dőlt a vashideg ősz.
Gyökértelen a most-jelen. A gyűlölt
szavak valódi tévedésbe esnek.

Ha szél fütyül, veszély kerül. A rögtön
bezárva tart. A szende arcú tükrök
a fehérbe-font falak helyett keresnek.

2007. szeptember 6.


A Király utca sarkán


Egyedül sietek,
a léptem dobban.
Őszbe lopottan, kopottan
hallgatom, mi kong, mi koppan
az utcaköveken.

Parancsolnak!
Parancsuk bolyong.
Az eldobott zsemledarabok
között, mint apró lábnyomok
- araszolnak.

Kitelepednek
a jéghideg asztalok,
vas-lábuk velem andalog.
Kopognak a kongó aszfalton,
megrészegülten.

2007. szeptember 23.

Az aggódó házsorok


A tér kitágult,
Átlátszóvá váltak a falak.
Az üveglapról visszafénylenek,
A kisemmizettnek hitt szavak.

Tágítja a teret az idő,
Fehérbe mártózik a nap.
Selyem ráncokban fürdik,
Az igen az aranyló ég alatt.

Egymásért nyújtóznak a karok,
Mint folyók felett a híd,
Ha két távoli hegyet,
Egy szakadék szétszakít.

Meleget érzek,
Az őszi nap ragyog.
Benne sütkéreznek,
A vízparti házsorok.

2007. szeptember 22.

Újévi irodalmi pályázatunkra érkezett:

Karácsonyi Lászlóné

Duruzsoló


Nappali közepén
Duruzsol a kályha,
Ablakán világít
Sárga, arany lángja.

Öreg akác kérgén
Járja szikra táncát,
Ölelve simítja
Ezer görbe ráncát.

Örvénylő ez a tűz
Kavargó a fénye,
Száll, száll a magosba
Mormoló zenéje.

Macskatalpú este
Lopakodva lépdel
Én játszom egyedül
A parázsló fénnyel.

2007-02-09


Egy könnycsepp kalandja

Esőtündér az erdő fölött szállt, és szánakozva nézte a poros, szomjazó fákat. Már éppen meg akarta itatni őket, lemosni kókadó levelüket, amikor haragos zajjal odarobogott a Zúgó szél:
- Hát te meg mit akarsz? Csak nem ezt a mihaszna népséget dédelgeted?
- De igen, éppen arra készülök. Nem hallod a segélykiáltásukat? De te, kedves Zúgó szél, miért vagy ilyen haragos? Miért mondod, hogy mihaszna népség?
- Azért, mert azok, és kész! Mindig csak sóhajtozni tudnak. Mindjárt megcibálom őket, és akkor lesz miért nyafogni!
- Ó, te méregzsák, hát nem látod, hogy szenvednek szegények? Mindjárt megitatom, és megfürdetem őket, meglásd mindjárt szebben mosolyognak!
- Szó sem lehet róla! Csak semmi fürdetés! Elviszlek innen más vidékre, vissza a hazádba. Öntözd az esőerdőt!
Azzal fújt egy nagyot, és Esőtündér messze szállt, mint egy könnyű tollpihe.
- Jaj, te szívtelen! – sírta el magát a tündér,- Hiszen ki fognak száradni nélkülem!
Hulló könnye egy patakba pottyant, és Cseppecske ámulva nézett körül.
- Mennyire hasonlítatok rám, talán ti is könnycseppek vagytok?
- Bizony rokonok vagyunk, csak te egy kicsit más vagy, mint mi. Mi a felhő gyermekei vagyunk. Azért itt maradhatsz velünk, majd mesélünk neked.
Cseppecske ott maradt, és hallgatta a patak meséit a rétről, bogarakról, óvatosan lépkedő őzekről, meg tarka pillangókról. Jó dolga volt, mert a patak szeretett locsogni, és igazán mókás volt, ahogy az apró kavicsokat görgette maga előtt. Hosszú utat tettek meg, míg elérték a hullámzó folyót.
Ott valahogy mindenki olyan komoly volt, és mindenki sietett valahová. Egyszer a haragosan forgó örvény majdnem magával rántotta a mélybe. Szerencsére megkapaszkodott egy napsugárba, és így elkerülte a sötét forgatagot. A napsugár pedig emelte felfelé, felfelé, egészen a kék égig.
Szédítő volt ez az emelkedés, úgy érezte, valami fura dolog történik vele. Körülnézett, és meglepetve látta patakbéli testvéreit. Nevetve kapaszkodtak össze, és az emberek a földön mosolyogva nézték, micsoda szép bárányfelhő született…
Mert a sok kis cseppből párásszemű felhő lett. Ott volt köztük Cseppecske is, és csodálkozva látta, milyen nagy a világ.
- Ó, te bikfic, hát azt hiszed a világ csak ekkora? No várj, ha jó leszel, elviszlek
mindegyikőtöket egy nagy utazásra!- mondta a Szellő, és hátára vette az ámuló társaságot.
Sok- sok vidéket bejártak. Láttak erdőt, mezőt, falut, várost. Láttak vihart, csattanó villámot, meg záporesőt, ami bugyborékolva ért földet, és a virágok mohón kortyoltak belőle.
Megnézték az idegen tájakat: fura púpos hátú tevéket, meg embereket, akik esőtáncot jártak.
Azután elérték a tengert, ami olyan kék volt, mint az ég, és olyan hatalmas is. Szegény cseppecske, azt sem tudta merre van a lent, meg a fent. Már majdnem lepottyant, mert úgy hívta a mélység. Szerencsére a jószívű szellő továbbrepítette.
Csakhogy ekkorra már egyre hidegebb lett. A szellő is reszketett, és sajnálkozva mondta, hogy neki már haza kell mennie.
Épp egy erdő fölött jártak, közel a faluhoz, ahol az emberek dideregve húzták össze a kabátjukat. Cseppecske rémülten nézett testvéreire: Nem hitt a szemének! Szikrázó fehér ruhában voltak valamennyien.
- Ó te buta, hát nem ismersz meg bennünket? Hiszen mi vagyunk, csak a hidegtől pehely lett belőlünk. Nézd csak magadat, te is azzá lettél!
Cseppecske megilletődve vette tudomásul, hogy ő mostantól hópihe. Ahogy az este settenkedve belopózott, a kis pihék szállingózva hulltak a mélybe. A fák kopaszon, lombjukat vesztve szundikáltak, és a föld színét lassan fehérre festette a sok lehulló hópihe.
Cseppecske egy bokor tövébe pottyant, ahol épp egy alvó nyúl lapult. Pont az orra hegyére esett, és a nyúl mérgesen rázta le magáról:
- Na még csak te hiányoztál, mikor úgy is úgy fázom!
- Bocsánat nyuszi, én igazán nem akartalak megbántani!
- Jól van, jól van, nem haragszom, csak maradj ott, ahol vagy!
Cseppecske illedelmesen elhallgatott, és körülnézve látta, hogy mindenütt hó van, sok- sok hó. Így hát behunyta a szemét, és ő is álomba merült. Nem tudom meddig aludhatott, de bizonyára tavaszig. Arra ébredt, hogy szép csipkeruhája olvadozik, nem tud megállni, mert viszi a víz. A VÍZ! Ilyet még sose látott. Zúdult a hegyről lefelé, zúgva-, kavarogva, magával ragadva mindent, amit csak ért.
- Várjál víz! Ne olyan hevesen! Még elsodrod a nyuszit, olyan gyorsan futsz!
- Mit törődök én a nyuszival, meg a többivel! Nem látod milyen hatalmas vagyok? Elnyelem a világot, és senki sem állhat az utamba! Azzal habzó hullámot vetve iramodott tovább. Iszapos mérgében tőből csavarta ki a fákat, tajtékzó haraggal indult a falu felé. Már elérte a kerteket, ledöntötte a kerítéseket, bezúdult a házak ablakain. Nem törődött az emberek kétségbeesett jajgatásával sem. Hatalmasan, és megállíthatatlanul hömpölygött.
- Jaj te víz, ne legyél már ilyen kegyetlen! Nincs neked szíved?
- Szívem? Az nekem nincs! Én most már árvíz vagyok, a Pusztító!
Cseppecske ijedten hagyta elszaladni az árvizet. Csendben fohászkodott a felkelő naphoz, hogy szárítsa ki ezt a veszedelmet. Minden erejével megkapaszkodott egy sziklába, hogy ne lássa ezt a fékevesztett rombolást. Észrevette, hogy egy járat van a szikla alatt. Gondolta itt megbúvik, hátha talál valami utat. És tessék! Egy földalatti kis patakban találta magát, ami úgy hasonlított az egykori locsogó kis vízhez. Ahogy jobban körülnézett, sok- sok testvérét fedezte fel. Ők is úgy szöktek meg az árvíz elől, mint Cseppecske, megrémülvén annak dúló haragjától. Igaz, hogy a föld alatt, de békésen csurdogáltak sziklától, szikláig.
Egy helyen valami fény csalogatta őket. Aprócska forrás fogadta be a kis társaságot, hogy továbbvezesse őket útjukon. Patakbéli társai siettek is, de Cseppecske valahogy nem akarta elölről kezdeni az egész utazást.
Esőtündér könnycseppje volt, egy kicsit más, mint a többi. Fölfelé vágyott, úgy érezte neki hivatása van. Vágyódva tekintett az ég felé, és a tűző napsugarat kérte, hogy segítsen.
Így emelkedett ismét a magasba, az esőfelhő közepébe. Kíváncsian hallgatta szavukat. Beszélték, hogy kinek mi a dolga: volt, aki a vetést öntözte, volt, aki a fákat, és volt, aki az út porát.
- És én? Nekem mi a dolgom?
- Azt neked kell tudni, hiszen te mondtad, hogy hivatásod van.
Ahogy törte a fejét, valami halk pityergést hallott. Mintha valaki hívta volna. Lenézett, és az út szélén árva lenvirágot látott.
- Te szóltál? Talán engem hívsz?
- De jó, hogy meghallottál! Már azt hittem rólam mindenki megfeledkezett. Engem senki sem akar megöntözni, mert én csak vadvirág vagyok. Te is itt hagysz? Hagyod, hogy elpusztuljak a szomjúságtól?
- Dehogy is, hiszen már tudom, hogy csakis rád vártam. Azért jártam be a nagyvilágot, hogy végre rád találjak.
Azzal lehullt a magasból, egyenesen a lenvirág égszikék szirmára. Cseppecske boldogan itatta meg a szomjas virágot, törődött is vele, hogy többé már nem vízcsepp! Tudta, hogy ott tündöklik a virág kékjében.
Esőtündér, pedig kora reggel előcsalogatja apró harmatcsepp képében Cseppecskét, aki most is ott van, és ha a nap rásüt, szikrázva felragyog.

Újévi irodalmi pályázatunkra érkezett

Turcsányi Lajos (Békésszentandrás)

Kenyerem adom 2

Kenyerem adom, testem darabját,
Anyám örökét, apám haragját,
Sercegő héjjal, gyolcsfehér béllel,
Jöjjön ki enne reggeli éhhel,
Adok magamból,adnék még sokat,
Fogadj magadba, nem török fogat.

Soromat adom, kislámpa fénynél
Olvasd ,zaklatott éjjen ne féljél,
Szórd rímporomat pilléd szárnyára,
Repülj és ülj fel pegazus hátára,
Adok még magamból adnám szívem,
Sok vagyok „nekik”, ezt meg nem értem.

Szemem fényét adom, vándor kincse,
Aranyhajú múzsám lámpás tincse,
Táplálom lapom táplálom elmém,
Régen nem mertem, most úgy megtenném,
Adok mit adok , adok egy csókot,
Sivár érzelem, tépek sok csokrot.

Kenyerem adom, szellem páncélját,
Pattog tűz héja éhesek várják,
Szél fújja lapom, versek künn áznak,
Máglyán a lángok kenyeret várnak,
Tűznek kell könyvem, butul az elme,
Soromon tapos a fejedelme.

Sopron keresztje

Zöld határon éles acél verte magját,
Nem hallotta szolgáló népe haragját,
Alpok sóhaja érkezett jeges hajón,
Holtat nem láttam csak velőszagú fotón.

Sírt a sok év, sírt a fiatal órája,
Percekbe préselt rozsda rőt nyikorgása,
Fut a félelem éjjel, suhog a hajnal,
Sötétben menekül ,ki otthon nem akar

Bilincset nyelvére béklyót gondolatra,
Biztos szürkeséget, hülyülést holnapra,
Zöld haragon határt ver acél magjával,
Rakéta robban marconák haragjával.

Ott voltam, félve a gyilkos parancsoktól,
Ki nem a fejét találja ott rostokol
Rothadó megvetés acél börtönében,
Szép ez a félsz táj az Alpok tengerében.

Sóhaj érkezett anyai aggódással,
Megérzett jajszóval, eltemetett társsal,
Láttam a gondolat kifolyt véres ingét,
Fut a félelem éjjel s megfesti képét.

Szeret hazám, hazug múltja kőbe vésve,
Ott voltam parancsból, bár senki sem kérdte,
Miért szült anyám katonának, s miért oly messze
Küldött igazáért, a választ kereste?

Morse jel cikázik, szétküldi haragját,
Félre verte szívem s aranyló harangját,
Álmom álmot látott, tükörben sok tükre,
Áldozatért kiált bús Sopron keresztje.

Újévi irodalmi pályázatunkra érkezett:

Háll Mária:

Ez a Farkas!

Társaságunk havonta egyszer jött össze annak idején, hogy megbeszéljük az érdeklődésre érdemes híreket. A természettudományok, különösen a kémia és fizika volt a kedvenc témánk.
Már a hetvenes évek végén beszéltünk arról, az ioncserélés gyanta nélkül, a különféle rezgéstartományok szerint fog majd működni. Beszéltünk arról is, hogy miért ellipszis formájú egy galaxis, és hogy ez azt bizonyítja, az űr mégsem üres. Beszélgettünk a genetikai kutatásokról is. Sejtettük azt is, hogy az informatika lesz a jövő nagy lehetősége.
A politika mindössze a humor szintjén volt a társalgásunkban jelen.
Néha persze csak találkoztunk megszokásból és különféle módokon ütöttük el az időt. Szórakoztunk kockával, kártyával, különféle társas játékokkal, mint barkóba, vagy hat ökör. Egyik alkalommal meg azt találtuk ki, hogy mindenki meséljen egy hihetetlen történetet.
Nem volt könnyű feladat, tudományos gondolkodású embereknek, de éppen ez volt az érdekessége. Össze is beszéltünk tücsköt, bogarat, ufót, kísértetet, amit innen-onnan hallottunk, olvastunk.
Bandira került végül a sor, aki aztán meg is adta a nekünk járót.
- Három év alatt összesen nem hallottam ennyi marhaságot. Néhány hibbant irodalmár találhatta ki az egészet.
- Mondj jobbat, ha tudsz. – vonogattuk vállainkat.
- Valóságosat mondok, aztán a végkövetkeztetést meg a magyarázatot rátok hagyom.
- Nem tisztességes! – tiltakozott Boldi.
- Ez van, meg csütörtök. – felelte lazán Bandi
Rövid berzenkedés után mégis elfogadtuk az ajánlatot. Kíváncsiak voltunk, mit szed össze.
Ő meg könnyedén neki kezdett.

- Ez a Farkas! - visongta nevetve Buborék, amint az ajtó csukódása után két tenyér borult a szemeire.
Mindannyian nevettünk, ismertük a barikás rajzfilmet. És persze ez tökéletes találat volt, Farkas érkezett meg. Nem volt ebben semmi titokzatosság, elvégre ő volt a soros váltó.
Farkas is vigyorgott. Ki nem hagyta volna a belépőjét, ha már alkalom adódott rá. Szerette a nevető arcokat maga körül, Buborék meg jól adta a barikát. Naná! Ő is egy született móka mester volt. Imádott szórakoztatni, de igényelte is, hogy szórakoztassák. Addig se foglalkozott magával. Volt baja elég. Agora fóbiája volt. Inkább bringája lett volna.
És mégis szerencsésnek mondhatta magát, mert szembe szállt a betegségével. Élni akart, nem szenvedni. Szerencsére kolleginája Ria jól kezelte a pánikot és Buborék tudott bízni benne, hogy mellette nem érheti baj.
Szinte mind ilyenek voltunk, kifelé nevető arcok. Joci a rajzaival, amikkel Janit heccelte, Jani, aki ugrott is és szavakban meg is válaszolt a csúfolásokra, Ria nevetést gerjesztő fullánkos megjegyzéseivel, aktuális vicceivel. Akár haragudhattunk is volna egymásra, de nem érte meg megsértődni. Az egyet jelentett volna a céltáblává válással. Aztán meg mindünknek volt más gondja elég. Legalább egy szimpla lakáshiány, családi gondok, ital, egyebek. Így mégis nevettünk inkább. Nem is lenne elviselhető a folyamatos váltóműszak humor nélkül.
A röpke vihánc után a munka átadása következett. A napló a Farkashoz került, majd Ria hozzácsapott egy laza megjegyzést.
- Döglődik az oszlop.
Értette mindenki. Az ioncserélő töltet kimerülőben van. Farkasnak át kell majd váltania a másikra, és aztán regenerálhatja is a most még működőt.
Farkas fintorított egyet. Fáradt volt, sima műszakban reménykedett a hét utolsó szolgálati napján. Letehetett róla. Bizonyára vagy éjfélig dolgozott otthon.
Farkas munkamániás volt, meg akarta valósítani az új gazdasági csodát, a magánvállalkozást. Ez akkor még új volt nálunk. Gazdasági társaságot alapított, filmet akart forgatni, meg ki tudja mikkel foglalkozott még. Tehette, egyedülálló volt. Nem csoda.
- Ne lógasd az orrod, itt a Jani, majd segít. – vigasztalta Ria
- Te sem tűnsz túl vidámnak. – jegyezte meg Farkas
- A Kövér szórakozik a Kópéval. – felelte Ria
Kópé a férje gépész volt, a Kövér meg a gépészek főnöke. Ki nem állhatták egymást.
- Szegény Kövér, duplán kövér. Egyszer úgy is megüti a guta. – legyintett Farkas tele szájjal hahotázva, aztán kinyargalt az üzembe körülnézni.
- Ne játssz Szibillát! – intette utána kiáltva Buborék – Ártalmas.
- Nem lehet Szibilla. Nomen eest omen. – jegyezte meg Ria.
Nevettünk.
- Na, jól megvédted. – mondta álmosan Jani. - Feltűnően csíped a Farkast, Kópé még nem féltékeny?
- Nem, ilyen flúgja nincs. Nem is állna jól neki.
- Múltkor a Farkas azt mondta, hogy régóta üldözöd.
- Hát persze, mi másnak mondhatná? Tanulni mentem a hatosba, ő ott volt szakoktató, de kilépett, mielőtt én megkezdtem a tanulást. Gyakorlatra mentem a Reanalba, ahol ő a hatos után munkába állt, de mielőtt odaértem onnan is meglépett. Na, itt utolértem.
- Ez véletlennek kissé sok. – állapította meg Buborék, és a fejét csóválta.
- Mondtam is neki. Mi lesz veled Farkas, ha egyszer itt hagylak? – kuncogta Ria.
- Körözött lesz, mármint lekörözött.
- Azt hittem túró. – morogta Jani.
- Látom, hiányzik a fekete leves. – kotnyeleskedett Buborék
- Főzöl? – váltott gyakorlatiasra Jani.
- Ha már ilyen szépen kérsz. – vont vállat Buborék és már csavarta is szét a kávéfőzőt.
Mire összekészítette, Farkas visszajött és befutott Tündi is. Kissé sápadt, maflának látszó lányka volt, de a látszat bőven csalt.
- Ugye én is kapok abból a kávéból?
- Ha a délit te főzöd. – kínált alkut Jani.
- De a közértbe te mész.
- Ma nem, - avatkozott közbe Farkas – ma regenerálunk.
Tündi vágott egy fintort, de hozta a bögréjét. Aztán megkapta Buboréktól a munka naplót.
Ria és Buborék most már ment is, hisz lejárt a munkaidejük.
Bandi itt hosszú szünetet tartott.
- Miféle munkahely volt ez? – érdeklődött Boldi
- Erőmű vegyi üzeme.
- És? Mi jön még? Ez eddig totál hihető.- jegyezte meg Gábor.
- Tulajdonképpen a többi is ilyen hétköznapi kaland. – vont vállat Bandi. - Pár év múlva találkoztam Riával. Már nem dolgoztam az erőműnél és Ria is odább állt. Már nem vegyészként dolgozott, hanem valami adminisztratív munkát végzett. Azt mondta, szereti. Beszélgettünk a régi kollégákról. Riától hallottam, hogy Buborék meggyógyult és férjhez ment. Ritka darab. Ezerből, ha egy. Mármint a gyógyulás. Tündi meg összeköltözött az egyik villanyszerelővel.
- Képzeld, milyen különös álmom volt a Farkasról – mesélte nevetve Ria – Valami furcsa szekéren utaztam, de nem volt elé fogva semmi, úgy ment mégis, mint egy autó. Egy nagy széles vashídhoz értem, és a híd előtt állt a Farkas és egy nagy zacskóból megkínált. Vettem belőle. Vajas pogácsa volt. Fura, nem?
- Valóban, - ismertem el. – de az ember gyakran álmodik össze minden félét. Főleg töltött káposzta után.
Nem tulajdonítottam jelentőséget a dolognak. Mind addig nem, míg nem találkoztam össze Buborékkal. Tőle hallottam, hogy a Farkas néhány napja meghalt. Ott találták az íróasztalra borulva a befejezett munka napló mellett. Először azt hitték, elaludt, de nem ébredt fel többé.
A szíve vitte el. Mindennapos halálok, főleg nálunk. Mégis, az egész így együtt valahogy borzongató.
- Most már értem miért nem akarod megmagyarázni. – bólogatott Boldi - Ezt én sem tudnám mire vélni. Mintha volna valami logika a dologban, de olyan hihetetlen az egész.
- Pedig igaz az utolsó szóig. Minden szereplőjét jól ismerem, ismertem. – fejezte be a történetét Bandi.
- Miért éppen Ria álmodott a Farkassal, meg persze mit jelenthet ez az álom? – töprengett Béla
- Úgy tűnik nekem, ez összefügg azzal az üldözéssel. Utolérte, ott hagyta, Farkas meg nem ment tovább. – jegyezte meg Gábor
Hosszan hallgattunk. Egyértelmű volt, hogy ezt az egészet nem Bandi találta ki. Túlságosan valóság ízű volt. Az, hogy ismertük őt, ő meg a többi szereplőt, hitelessé tette a történetet.
Egyikünk sem vállalta a szakértői összefoglalót. Igaza volt Boldinak. Volt benne valami hátborzongató logika. Ennyi véletlen nincs, nem lehet. A Kövérnek jósolt vég és Farkas halála. Aztán az a furcsa álom. Mint egy búcsú. És az úti pogácsa. Akár egy szimbolikus örökség. A híd, úgy olvastam valahol, változást jelent. Abból aztán volt részünk, azóta bőven.
Ennyire jutottunk mindössze.
Vajon, hogy magyarázná ezt a történetet egy ezoterikus gondolkodó?

Újévi irodalmi pályázatunkra érkezett

Lauer Gábor (Mosonmagyaróvár)

Vázlat


-… de csak félig lehet olyan, mintha tükörbe néznék! - jegyezte fel egy négyzetrácsos lapra, amit ki tudja honnan kotort elő pár perccel azelőtt.
- Még a végén kitúrna a helyemről, pedig ilyen állást többé biztos nem találnék - gondolta egy elfuserált félmosoly kíséretében. A sötétben üldögélt egy szál magában. Szeretett így lenni. Persze nem is igen tehetett volna mást. Csak egy kicsit unatkozott. Egy nagyon picit. Talán ezért is kezdett el írogatni.
- Ő lesz az utolsó, a legeslegutolsó - járatta ismét ceruzáját a papíron.
- A korona ha úgy tetszik, de messze nem lesz tökéletes - pislogott ravaszul. Hogy mennyi idős lehetett? Éppúgy nézhettte volna az ember tizenötnek, mint hetvennek is. Testén mindössze egyetlen márkátlan fügefalevél volt látható. Bárki lelhetne ilyet ma is akármelyik átlagos fügefán.
- Hogyan is kellene? - töprengett hangosan.
- Megvan! - kiáltotta egyszercsak önfeledten és máris egy újabb sor telt meg nagy, kissé suta, balkezes betűivel. Hirtelen felpillantott, a ceruzát maga mellé ejtette és egyetlen szót kezdett konokul, egyre hangosabban ismételgetni.
- Kész… Kész… Kész… Ezek után ismét a papírba mélyedt, átfuttatta tekintetét a leírtakon és mérhetetlen elégedettség ült ki arcára. A lapot egy szempillantás alatt összegyűrve erősen koncentrálni kezdett aztán… aztán pár másodperc múlva elkezdte kiszabadítani gondolatai közül a világmindenséget…
********************************************

…saját magát?

azt hiszed ott van
látod
ha az üveg mögé állsz,
mint az ikrek
az egyiket ütöd
a másik tiltakozik

valaki a
tükörképben,
saját magát
festi az ősz
visszajátssza
a sárguló réteket

a másik
oldalon te,
testen kívüli
szívritmuszavar,
a papírra görbe
vonalakat köpsz

kitépett hajszálak
egymással szemben,
akváriumban
dupla mosollyal
lassan végighulltak
az ágyon

Újévi irodalmi pályázatunkra érkezett:

Nagy András

Hajnali tréfa

Fekete égen átkot szórt a szél. A fénylő csillagok között néhány kövér felhő úszott, mint az éj sóhaja. A néni csak néha gondolt derék férje utolsó ordítására, amikor a fejszét mellkasába vágták. Ilyenkor egy-egy könnycsepp csordult végig kemény arcán, az idő, mint szobrász faragta sűrű, mély ráncokon át, melyek az álláig csordultak, s ott egy pillanatra megcsillantak a holdfényben, mielőtt a száraz földre értek volna, gyűszűnyi port felverve.
Kemény asszony volt, és gyorsan erőt vett magán. Megboldogult férje helyett unokáira gondolt, akik édes álmukat alusszák a kis vályogházban, mit sem sejtve arról, hogy nagyanyjuk miattuk vitte vásárra a bőrét.
A gyerekek ketten voltak, egy lány és egy fiú. A lány három, a fiú öt éves volt. Édesanyjukat nem ismerhették, belehalt a szülésbe. Édesapjukat, a néni fiát a tüdőbaj vitte el. Szerencsétlenek egymást szorosan ölelve aludtak a sarokba halmozott szalmabálákon.
A nénit a két csöppség éltette, miattuk dolgozott. Az életét nem sajnálta, talán nem is törődött volna vele, ha utolsó élő rokonai és egyben családja sorsa nem múlott volna rajta. Nem volt mit tennie, egész éjjel dolgoznia kellett, hogy letörje az összes kukoricát hajnalhasadtáig, ha nem teszi a földesúr felakasztatja és unokái gyám nélkül maradnak.
Sötét volt, alig látott valamit, de tudta hol rejtőznek a csutkák a kukorica hajladozó szárain. A nap már rózsaszínre festette az ég alját. Csend ült a tájon, a néni egyre jobban szipogott, könnyei sűrűbben potyogtak a földre és harmatos hosszú levelekre. Már nem sok ideje maradt.
Lódobogást halott amikor letörte az utolsó csutkát. Boldogan nézett a földesúrra. Örült, hogy túlélt egy újabb napot.
A lóháton vágtató ember íjából egy vessző repült a néni felé. A nyílvessző a combjába fúródott, nem volt menekvés. A földesúr még egyszer rálőtt, nem találta el. Nem tudott ő célozni, csak gyakorolt. Gyáva, gonosz ember volt, aki nem csatába való.
Mielőtt a nyílhegy szétzúzta volna a néni homlokcsontját a gyerekek nevét ordította, s menekülésre intette őket. Azonnal meghalt, szemei fölakadtak. Agya kibuggyant, amikor az úr kivette homlokából a vesszőt. Nem volt könnyű, de arra gondolt milyen szellemes lenne, ha egy nyílvesszővel irtaná ki a kis családot. A vályogház felé indult.

**//**

Csak a semmi...

Ahogy ott kint álltam a stégen.
S néztem hófödte tavat,
Mi megbúlyt a fekete ég alatt.
Csak néztem...

A hideg átjárta testem.
Egyedül voltam, nem szólt senki.
De jobb volt ott, mint a házban lenni.
Csak remegtem...

Szép, üres volt a táj.
A képzeletet elvitte a szél,
Nem volt ott se virág, se vér.
Csak sivár...

Éreztem ahogy fáj a semmi.
Pedig nem! Üres voltam,
Azért fájt mert felfogtam.
Csak ennyi...

Hol van? Volt? Lesz?
Elvesztettem drága hitem,
Nem bízom, pedig hittem.
Nem lesz...

2007.12.29

Újévi irodalmi pályázatunkra érkezett:

SZABÓ LÁSZLÓ DEZSŐ (Gyömrő)

A Mécs kép előtt.


Mintha élő emberrel állnék szemben!
Várom, hogy feleljen szavamra
A bakonyi látomások rabja.

Az egész képet uraló szemek…
Tollal festeni bíz ezt oly nehéz,
Ha bátortalan, ifju még a kéz.
Tekintetében ott világít
Mély emberség, a megbocsájtás,
A sóvárgás, ujjongó megtalálás.

Mintha élő emberrel állnék szemben…
Áldást kérek tollamra, szivemre
Költőért, papért lelkesedve.

Rsztm., 1959. 07. 15



Szeretlek édes!


Szeretlek édes! Milyen egyszerű ez,
Mégis milyen bonyolult dolog!
Nem hittem volna soha el magamról,
Hogy egyszer újra szeretni fogok!

És íme, számon csókod édes íze,,
Igérete még boldogabb napoknak,
És itt vagy te, kit hinni alig tudlak
Megtartani örökre magamnak.

Nagyon szeretlek, és leírni
Szavakban tán nem is szebad…
Azt, hogy szeretlek mindhalálig,
Szíveddel érezd meg magad!

Rsztm., 1959. 12. 21. SZLD.

ÚJÉVI irodalmi pályázatunkra érkezett:

JURIK FERENC

TARCALI SZÜRET


Tokaj hegyalján egy este
a balkonon üldögeltem,
s őszi éj csillagfürtjein csurgó
égi fényeket szemeltem.

Villódzó parányi örökmély vizeknek
- hunyorgott lenn sok ablak-,
bódult gyertyaként zizegtek
kis szentjános-bogár falvak.

Lassú messziségbe a Göncöl
Bacchussal versenyt szalad,
búcsút int rajt az ősztől,
s ölén a gyeplő musttól ragad.


2oo7 Szept. 14-15
Tarcal


ÁLOMKÜLDÉS ANDINAK

Múlt éjszaka szárnyra
kelt bennem egy álom,
Csapongott, aztán megült
szivárvány virágon.

Kalitkába zárta elmém,
időbe telt, míg megértette,
Hártyás kis szemével agyam
szürke bugyrait kémlelte.

Bíborszín erek fürösztötték,
Áramocskák borzolták tollait,
Tudta, hajnali fény fogja
Tudattalanba hívni hamvait.

Kértem, fogtam volna vissza,
Mert mint angyalok dalolt,
S egymilliárd könyvnyi széppel
Öntudatlanul átkarolt.

Tudtam, hozzád repült,
Fogadd be, kérlek, ha megleled,
S mire álmodban megnevettet,
Én is ott leszek veled.


O3-O8-2OO7
Mackay

Újévi irodalmi pályázatunkra érkezett:

Murányi Róbert:

BOGLÁRKA NYARAL

Öregekkel volt körülvéve. Az egyik mellette levő lakásban Hédi néni éldegélt, akinek egyforma napjaiban a legfontosabb eseményt fiának orvos barátja jelentette, aki igyekezett hetente kétszer meglátogatni a hipochonder öreg hölgyet.
Hédi nénivel ritkán találkozott, leggyakrabban akkor, ha a gangon megállította a kortalan, kedves szomszéd, és finoman figyelmeztette az elmúlt éjszakára, mivel a középső, ablakokkal bőven ellátott lakásban élő festőművész nem vetette meg a hegy levét, gyakran úgy alkotott, hogy a festékfoltos magnójából teljes hangerővel üvöltött a Doors, vagy zilált fiatalságát igazán idéző Rolling Stones. De rengette már az ablakokat a Máté Passió kórusa is…
Ilyenkor udvariasan elnézést kért, és látta Hédi néni szemeiben a megbocsátást, noha az intelligens öregasszony nagyon is jól tudta, hogy néhány nap múlva - újra nem fog tudni aludni az általa tisztelt művész úr keltette zajoktól. Hédi néni hatalmas lakása falán értékes, régi képek lógtak, gyönyörű, antik bútorokkal zsúfolt szobái egy kopni látszó, de értékeit keményen őrző kor lenyomatai voltak, amit a festő mélységesen tiszteletben tartott.


A másik lakás sokkal egyszerűbb volt, lakója sem használt mondatait megerősítendő francia, vagy német szavakat…
Lakóját egyszerűen Feri bácsinak hívták, aki nyugdíjazás előtti portás volt egy ötven-hatvan főt foglalkoztató, összetákolt káefténél. Hédi nénivel ellentétben a kisöreg gyakran megállította beszélgetni, sőt becsengetett hozzá ezért- azért, hogy elfogadható ürügye legyen az egyoldalú beszélgetésekhez, talán foglalkozási ártalom lehetett nála a vég nélküli mesélés, fűszerezve az általa megálmodott történeteket.
A legutóbbira szinte szó szerint emlékezett.
„Néhány négyzetméteres fülkém felületesen ragasztott linóleummal borított, ami reggelre úgy elvált a padlózattól, mint égett sebtől a pirosra színeződött bőr. A portásfülke bejárati oldalát üvegekkel borított, tenyérnyi négyzetekre osztja a száraz gittbe ágyazott vasrács.
Gyakran képzelem azt, hogy egy hatalmas üvegszekrényben ülök, a munkába jövő dolgozók megbámulnak, mint a néhány literes akváriumba kényszerített díszhalat.
A fülkém lyukas, lassan csorog a víz, hangját nem hallom, de érzem. A fülkémbe tóduló víz megöli a szagokat, az azonosítható neszeket. Bentről mindent látok, felismerem az ismerős emberek mozgását. Most a levegő a fontos. Egyre jobban emelkedik a víz, a sárgára öregedett plafon felé nyom a felhajtóerő, a fejem még kint van, egyenletesen lélegzem, még nincs pánik.
Taposom az emelkedő folyadékot, kezeimmel korrigálom a felszínen maradást, a VIGYÁZAT MÉLYVÍZ! Felirat utáni méterek, mozdulatok ezek, csak az uszodában nem ragad rám a ruha, nem húz lefelé a súlya, ott meztelen testemen érzem a természetes közeg klórszagú simogatását. Kezdődik az utolsó perc. Ezek már a kétségbeesés másodpercei. A befelé sétáló emberek közömbösen néznek rám. Lenézek. Kontaktlencsém majdnem három méternyi víz, csak sejtem a fülkében maradt tárgyakat. Félig olvasott könyvem, lebegnek az íróasztal felett, valaki még korán reggel beadott egy színes szatyorba bújtatott csomagot - az is súlytalanul lebeg a víz által kitöltött térben. Ösztönösen próbálok az üvegtáblákhoz kerülni, talán kirúghatnám az egyiket, és megszűnne ez a lehetetlen állapot. Tervem nem sikerül, a víz már az ajkaimat is elérte. Ordítani szeretnék, koncentrálok, ordításom ereje robbantja ki az egyik ablakocskát, a fülkébe zárt víz, mint a mesében palackba zárt óriás - felszabadultan, ujjongva öklendezi ki saját magát a koszos előtér betonjára.
Szerencsémre a délelőtt közepén bóbiskoltam el, ilyenkor nincs mozgás az üzem bejáratánál, alvó portást meg bárhol lehet látni.”

- 2 -

A szószátyár szomszéd vízióit felidézve körülnézett hatalmas műtermében, még délelőtt volt, a nyári fények árnyékot varázsoltak a tárgyaknak. A rendetlen helységben, aminek sajátos logika szerinti rendszerét csak a bozontos szakállú festő értette, hiszen a munkájához szükséges fázisok, folyamatok szerint pakolt maga köré mindent, előkészítve az alapozáshoz, színvázlatokhoz szükséges anyagokat.
Elégedetten leheveredett a műterem sarkába helyezett, csíkos csergével letakart díványra, hiszen hajnal óta dolgozott. Még ízlelgette Hédi néni tegnapi szavait, raccsolással tarkított, választékos mondatai rövidek voltak, bizonyára sejt valamit az öregasszony, Boglárka is elszólhatta magát, az elmúlt években minden nyáron nagynénjénél töltött néhány hetet, rajz szakos főiskolásként - elkerülhetetlen volt, hogy ne ismerkedjen meg a szomszéd lakás műtermében élő - dolgozó festővel.
Már első találkozásukkor megbabonázta, kamasszá fiatalította a lány.
Egy riadt őzike, és gyermekét egyedül nevelő öntudatos asszony fura keveréke volt a nagyvárosba látogató fiatal diáklány. Tömör, céltudatos mondatai ellenkeztek azzal a kamaszos bájjal, ahogyan egy diákos szlenget szőtt a reneszánsz festészetet taglaló, bővített mondataiba.
Lenyűgözte a lány intelligenciája, őszinte szókimondása, hangulatának finom rezgései, érdeklődése olyan dolgok iránt, amit ritkán tapasztalt ennél a korosztálynál, noha volt viszonyítási alapja, mert tanított abban a művészeti iskolában, ahol ő is azokhoz az alapokhoz jutott, amikre építve az ország festőinek derékhadában tudhatta magát.
Műterme sarkában, a falhoz szorított díványon átvillant rajta a felismerés: azért szívja a negyedik cigarettáját, mert várta a lányt. Várta csacsogását, értelmes, de sokszor naív kérdéseit.
Tudta, hogy nagynénje nem szívesen engedi át az őszülő szakállú festő műtermébe, megtudta azt is, hogy az öregasszony szinte lenyomoztatta, az eredménnyel bizonyára elégedett volt, hiszen a művészettörténetet hivatásul választó vidéki rokon- miért ne mehetne át egy olyan művész műtermébe, akinek már önálló kiállítása is volt a Műcsarnokban, képeit gyűjtők vásárolják?
Piktorunk fáradt volt, hiszen kora reggel óta dolgozott, „reggelijét” az a néhány korty vörösbor jelentette, amit az öreg hűtőjében talált palackból töltött magába. Pedig- egy laikus számára- nem sok munkát végzett: egy nagyobb méretű vászonra megfestette a napokkal előtte megálmodott színvázlatot. Lassan, de pontosan dolgozott.
A sarokba szorult díványon megropogtatta végtagjait, a dívány melletti üveg után nyúlt, és egy hirtelen elhatározással felállt, festékkel összemaszatolt köpenyét átcserélte egy vékony pulóverre. Tudta, hogy a Hédi néninek mindenben segítő, a földszinten lakó asszony ilyenkor szokott lemenni vásárolni a nagypolgári külsőségeit makacsul őrző idős hölgynek.
Firkantott néhány sort, pénzt vett magához, és átment. Csengetett. Hédi néni alig hallható topogásai után résnyire nyílt az ajtó, a negyvenes évek divatját idéző ruhájában megjelent özvegy, dr. Sztrakay Imréné. „- mintha délutáni teára várná barátnőjét, aki akkoriban a legmenőbb belvárosi ügyvéd merev tartású, de egy kis locsi-fecsire hajlamos felesége volt”- gondolta a festő. Udvariasan elnézést kért- és elmondta, miért zavarja e lehetetlen időben kedves szomszédját. Néhány zsemléről, harminc dekányi sajtról volt szó, amit a kedves Aranka néni volna szíves a főtanácsos úr özvegyen maradt, betegeskedő hitvesének precízen összeírt bevásárlási cédulái közé iktatni. Nagyon szépen köszöni - és még egyszer elnézést a zavarásért, a közönséges kérésért, hogy a segítségre szoruló, beteg öreg hölgyet támogató kedves Arankát még ezzel is terheli a zajos művész úr. Hédi néni meglepően megértő és toleráns volt, elvette a pénzt, a néhány soros emlékeztetőt, majd kezet nyújtva búcsúzott- és puha papucsában visszalebegett zsúfolt szobájába, kedvenc bútorai közé.



- 3 -

A festő is visszatért az egyetlen, de mégis kedvenc műtermébe. A sikeresen megrendelt reggeli (amiből talán majd ebéd lesz), a várakozás varázsa jókedvre derítette, rengeteg ideje volt még addig, hogy megzörgesse ablakát Boglárka karmokat utánzó mutató (vagy középső) ujja.
Újra végigdőlt a szálas takaróval díszített díványon. Koncentrált.
Bizonyos helyekre eldugott „tartalék” vörösboros palack helyének felidézése gyorsan sikerült.
Nem tudta pontosan meghatározni, mit is érez a lány iránt. Már kétszer elvált, magányos életéből nem hiányzott a nő- alkalmi kapcsolatai felszínen tartották önbecsülését, férfiúi identitását. Sokat dolgozott, önálló életet élt, hogy az elvárásoktól, időpontoktól független életvitelét megtarthassa, tudatosan törekedett arra, hogy elkerülje a harmadik válópert… A huszonéves Boglárka évenkénti megjelenése teljesen megbénította, olyan kivételt jelentett, hogy merev elveit, mint komisz kölyök ablakokat robbantó kövei zúzták szét. Testiségre nem gondolt, nem álmodozott, féltve őrizte annak a lehetőségét, hogy valaha is hozzáérhet a bársonyos, hófehér bőrhöz…
A lánnyal való beszélgetések alatt kínosan vigyázott arra, hogy megőrizze az intellektuális művész rejtelmes arcát, aki rövid monológokkal megosztja titkait, hitvallását a másikkal. Ez alkalommal a huszonéves, érdeklődő diáklány szívta magába a véleményét, szavait - egy ötvenes éveit taposó művészembertől.

Évente ez a két hét felkavarta azt az állóvizet, amit reggelente érzett műtermében, vagy a cselédszobából átalakított hálófülkében. Az öregedés testi és lelki jeleit érezte magán, gyermeteg módon védekezett a visszafordíthatatlannal: középiskolában, majd ifjúkori éveiben olvasott, akkoriban mély nyomokat hagyó könyveket- újraolvasta, tananyaggá merevedett költőket fedezett fel újra-és újra. Az olvasás mellett testét is trenírozta: uszodába kezdett járni, ahol nyugodt tempóban, egyre több hosszal bizonyította magának, hogy fizikuma még elfogadható állapotban van.

A díványtól néhány métert kellett megtennie, a tartalékként porosodó palackot a könyveitől roskadozó polc tetején lévő szobor mögé rejtette, előre gondolva az ilyen helyzetekre. Mohón bontotta fel a palackot, sőt, az egyszerűen berendezett konyhájából még egy öblös poharat is hozott, megadva a módját a száraz vörösbor fogyasztásának. Ivott, dohányzott, kezeit feje alá préselve lebegő gondolatait gereblyézte rendszerbe, felidézett mozdulatokat, arcokat, szavakat.
Volt Boglárkának egy jellegzetes, visszatérő szokása, mozdulata. Szemébe szemtelenkedő hajtincseit egyetlen mozdulattal füle mögé tudta simítani. Mennyi báj, mennyi nőies gesztus tömörült ebbe az egyetlen, hétköznapi mozdulatba, amit hatványozott a lány mongolos arca, hatalmas barna szemeinek arcát felosztó egyensúlya.

Mindig kellemesen gondolt erre a mozdulatra, mint emlékeiből átolvadt simogatásra.
A „tartalék” borból az utolsó pohárnyit kortyolgatta, a sokszor megélt határon egyensúlyozott, majdnem részeg volt már, de érzékszervei még működtek. Visszahúzta a dívány, az éhgyomorra megivott bor megtette hatását. Leheveredett, aludni szeretett volna néhány percet, annyit ért el, hogy lábait kinyújtva, elernyedt testtel uralta fekhelyét. Szempillái, mint iszapba süllyedő fatörzsek, lassan összezáródtak. Fekhelyével szemközti falon grafikus barátjának bohócot ábrázoló szitanyomata vigyorgott vissza rá. A negédes mosolyú harlekin, sárga kockás ruhájában, kezeivel intőn figyelmeztetett, az ezerszer ábrázolt, szimbolikus alak mozdulatában volt valami figyelmeztető, kezeivel az ajtó felé mutatott, szemei is különlegesen voltak elhelyezve: a műterem bármelyik szegletéből- a képet nézővel szemeztek. Grafikus barátja



- 4 -

említette neki, hogy melyik régi mestertől csente ezt a vizuális poént, de utólag már sem őt, sem vendégeit nem érdekelte a néhány száz éve élt vizuális varázsló neve. Bohóc a falon.
Szemeivel most is mereven bámult a festőre, de a vörösborba mártózott művész mást is észrevett a bohóc szemein: szemöldökei ritmusos mozgatásával az ajtó felé irányította tekintetét. Nem lehetett elérteni: kommunikált a falon lévő képpel, ami egyelőre irányokra hívta fel figyelmét.
Néhány másodperc múlva az ajtó felé irányuló figyelmeztetés igazolódni látszott. A műterem ajtaja lassan kinyílt, másfél méternyi magasságban Boglárka lebegett a műterem terébe. A tavaly nyárról ismerős ingecskét, farmernadrágot viselte, szinte úszkált a polcok, festőállványok között, világos, vékony anyagból készült ingjének felső két gombja lazán fityegett, ami, így, nyugalmi helyzetében merész dekoltázst kölcsönzött viselőjének, mivel nem fogta össze az ingecske felső harmadát. Boglárka körte alakú mellei, mint érett gyümölcsök harangozták a fiatal élet, a szárba szökkent nőiesség dicséretét. Csodálatos látvány volt. Még akkor is, ha elérhetetlen vízióként lebegett a két márvány- emlő. Boglárka még lebegett egy kört a műterem magasabb részén, majd az ajtó újra kinyílt - és a lányhoz hasonlóan: Hédi néni úszott be a festékes- hígítós levegőbe.
Az öreg hölgy – mint mindig - elegánsan volt öltözködve, sötét alapra nyomott, lila virágokkal díszített ruhájához egyáltalán nem illett a merész dekoltázs. A lebegés közben az aránytalanul mély kivágás oldalra csúszott, aminek következménye az lett, hogy az öreg hölgy fonnyadt mellei kicsusszantak a kézzel horgolt résen át, mint ebédről megmaradt, töltelék nélküli palacsinták lengedeztek a műterem plafonja alatt…
Hédi néni morcos arccal megfogta Boglárka kezét, és az ajtó felé irányította alkalmi párosukat.
Az ajtó kétszeresére nyílt, bőven helyet adva Hédi néninek,- testvére gyermekét magával lebegtetve. Boglárka szemében felfedezett egy búcsúzkodásnak megfelelő hunyorítást, amit viszonozni próbált jobb kezének mozgatásával, de nem tudta megmozdítani végtagjait. Boglárkát hálóba fogta, finoman eltüntette nagynénje.
És ekkor riadt fel az óvatos, de határozott kopogásra. A kedves Aranka mit láthatott a gang kockás kövéről: a mocskos ablakon is félreérthetetlen helyzetben lévő festőt - üres üveget, félregurult poharat, hatalmas, csikkekel púpozott hamutartót az ágy mellett, a festő végtagjai lelógtak megtermett törzséről - biztosan beivott, majd leheveredett aludni kicsit. A második kopogás - sorozatára ébredt fel a festő, szemeit dörzsölgetve cseppent vissza a valóság vakító világába, mivel a nap teljes fényével beúszott a bérház udvarába, lakásaiba. Szerette volna újra átgondolni a mámorban született vízióját, de Aranka néni egyre türelmetlenebbül toporgott ablaka előtt. Erőt vett magán, cipőit lábaira igazította, ablakot nyitott a mámor szülte képzelgéseit megszakító Aranka néninek.
- Kezit csóklom… - hadarta álmosan.
- Meghoztam a sajtot, zsemlét, amit a Hédike által kért a művész úr – mondta a mindig segítőkész, önzetlen asszony, miközben színes szatyrában kotorászott kezeivel. Kivette a zacskóba csomagolt néhány zsemlét, a darab sajtot, és benyújtotta a még mindig kába, kócos festőnek, aki nem is próbálta - némi apróval megköszönni, hiszen tudta, hogy megsértené vele Aranka nénit.
Egy majdnem néma „köszönöm” - és bezárta a barna festéktől pergő ablakot. Aranka néni köszönése egy annál hangosabb „aztán vigyázzon magára művész úr” volt, amit szinte mindig megkapott tőle.
Leült, maga elé húzott egy széket, azon terített meg, nem sajnálva a gyönyörű, merített Ingres-papírt. Bögrét, ásványvizet hozott konyhájából, a bögre aljára öntött, bodzából készített szörpre öntötte a pezsgő vizet- és falatozni kezdett. Húsz perc alatt megevett mindent. Gyomra is megnyugodott, a kihagyott reggelit is sikerült bepótolnia.


- 5 -

Éppen a morzsákat, papírokat gyömöszölte a mindent elnyelő műtermi szemetesbe, mikor újabb ritmusos kopogások rezgették meg a maszatos ablakokat.
Boglárka állt a napsütötte gangon, megálmodott, görbe ujjaival zörgette a műterem ablakait, kicsit gyorsabban, idegesebben, mint Aranka néni.
A festő dermedten állt műterme közepén: Boglárkán a néhány perces víziójában viselt nadrág, ingecske volt, a hátulról fénylő napsütés még sejtelmesebbé tette a várt, de mégis villámként megjelenő jelenséget. A festő állt állványa mellett, torka kiszáradt, érezte, hogy testének minden funkciója felgyorsul. Boglárka kezeivel integetve hívta a festőt. A falhoz botorkált, kinyitotta az ablakot, a fénnyel együtt a lány vibráló lénye is hömpölyögve ömlött az áporodott levegőjű helységbe.
- Csak beköszönünk, kora délután indul a vonatunk, majd hazaérve elmesélünk mindent - hadarta egyetlen szusszal a lány, közben hatalmas, csővázas hátizsákját markolgatta.
- Mi van? - adta az értetlent a piktor.
- Firenzébe megyünk, Firenzébe!- megnézni azt a sok csodát, amikről annyit meséltél… - hadarta a lány.
A lépcsőfordulóban feltűnt egy Boglárkával nagyjából azonos korú fiú, hatalmas tarka hátizsákkal felszerelve, mint egy színes teknős ballagott feléjük.
- …Ja – bemutatom az Ivánt, együtt megyünk…
- Tényleg, nincs egy jó térképe? - kérdezte bemutatkozás helyett a barnára cserzett arcú fiatalember,
- Igen, mindjárt megnézem, hozom… dadogta a hallottaktól ledöbbent piktor.
Visszahajtotta az ablakot, átbukdácsolt műtermén, miközben arra koncentrált, hogy kibírja a fürdőszobáig. Kibírta. Hatalmasat hányt a vécé öblös kagylójába, majd gyomra ütemesen öklendezte még a semmit, az izzadság átitatta loboncos haját, szinte egész teste a néhány másodperc alatt kiizzadt verítékében fürdött. Valahogy megtörölte magát, a műterem egyik állványa mögé bújva kiabálta, hogy sajnálja, de nem találja a Firenze térképet, meg jó utat is kívánt, és helló…

Aznap este tíz óra körül a festő egyenes derékkal, szinte mozdulatlanul ült állványa előtt, félig kész munkáját bámulta, közben pörögtek a gondolatai, magában beszélt, monológjait- néha kezei gesztusaival is megerősítette.
- Pedig én akartam egyszer elmenni vele Firenzébe…
- Hátizsák, hálózsák- meg az a nyikhaj gyerek…
- A kurva életbe!
- Magnóján teljes hangerőre csavarta az elektromos hangszerekkel kísért Bob Dylan monoton énekét.
A számok közötti szünetben Hédi néni rózsás papucsának sarkával püfölte a vastag, sötét tapétával borított falat.
- Just like a woman… bőgte a magnetofon, a festő pedig azon gondolkodott, hogy mivel dörömböljön vissza.

//**//**//

ŐSZI ÜNNEPEK

Dideregve álmodja hátára jégtakaróját
a kacér nyári patak
levelek játszanak kaméleont
gyűrűiket kérgükbe rejtő
szemérmes fák tövében.
Harisnyát húzott lábára ez az ősz.
ünnepeink is ilyenek
fázva gondolunk rájuk
- akkor is ilyen lehetett?-
Levegőért rúgja maga alatt a történelem vizét
A gazság, s igazság
Ugyanúgy visít, hasít és fáj:
Aljasságotok minden tana.

Újévi irodalmi pályázatunkra érkezett:

Szabó Kila Margit versei

BOLDOG ÚJÉVET!

Csingilingi, csingi- ling.
Elmúlt a karácsony.
Búcsúzik az Ó év.
Búcsúzik a csengő.
Elérkezett, az újesztendő.

Boldog újévet, mindenkinek!
Sok, szerencsés napokat,
Minden embernek!

Hozzon ez év, gazdagon
Virágzó országokat!
Szomszéd népekkel,
Békés, jó, kapcsolatokat!
Szűnjön meg a földön az éhezés!
Legyen munka, enni való!
Ne legyen, hajléktalan!
Legyen lakás, otthont adó!

Ne legyen, boldogtalan,
Ne legyen, áruló!
Legyen, az emberek szíve, lelke,
Csupa jó!

Legyen, béke, és jólét a világon!
Mindenkinek, ezeket,
Szívemből kívánom!

FUT AZ IDŐ

Fodrosan ring, a zümmögő idő.
Elsuhant megint, egy esztendő.
Meg- megállok. Eltűnt, a Tegnap.
Utánam, kecsesen, hajlong, a Holnap.

Rohamosan, szalad az idő,
A szűk napok száma nő.
Elfogytak a napok, az esték.
Megjött, megérkezett, az öregség.

Elsuhanó emlékek, árnyképei jönnek.
Életem napjairól, számadást készítek.
Eltűnődve nézem, a hulló csillagot.
Emlékeim képe, fel- fel ragyog.

A büszke szelek, új útra fújnak.
A fényességet árasztó álmok, leomolnak.
Emlékeimre egyszer, nyugalmat hoznak.

Ha a szívnek boltozatán, a földi lét lezárul,
A gyémántos, égi lények hangja, elhalkul.
A kín hálója, sodor a megnyugvásba.
A lélek, útra kél, az üdvözlés honába.

A föld, lágy takarója lesz a göröngyös útnak.
A büszke szelek meg, égi hangot fújnak.

Tovább fut az idő, tündökölve, felragyog az ég.
A Végtelen Lakóját, őrzi a Messzeség.

Újévi irodalmi pályázatunkra érkezett:

Paplogó Mónika

Örökség

Születésed pillanatában még nem tudhatod,
mi az mi rád vár, jó vagy rossz dolog,
mi lesz a sorsod, végzeted,
kinek a keresztjét hordod, viseled,
mely ősöd sorsát kell követned.
Van kire az élet, oly nehéz utat mér,
hogy az életét feladva, abból gyorsan kilép,
hiszen ha értelmét veszti a léted,
s szertefoszlik minden reményed,
s nem látsz más kiutat, mint a halált,
Nem segít rajtad már semmilyen barát.
Hiába biztatnak, mondanak dolgokat,
neked már nem jár más a fejedben csak az,
az egyetlen gondolat.
Az egyetlen kiút, a menekülés,
a búcsú nélküli rideg eltűnés,
de akkor sajnos arra nem is gondolsz még,
mi lesz azokkal, kikkel együtt élsz.
pedig ha gondolnál a szülőanyádra,
nem menekülnél el a halálba,
mert rádöbbennél arra, mégis fontos vagy,
s létezik egy ember, akinek az élet értelme Te vagy.
Ezért hát ne dobd el azt, amit adott,
hisz az élet nagy kincs, s meg csak egyszer kaphatod.

Haza érve

Vonatom sötétben zakatol,
szemem ismerős tájon barangol.
A sötétben fények villannak fel,
igen, most az én időm jött el!
Csikorogva lassul a kocsi kereke,
az utolsó lépcsőről, már reszketve szállok le,
a rideg kövön cipősarkak kopognak,
a sötét pályaudvaron ismerős alakok ide-oda mozognak.
Karjukat kitárva állnak, s várnak valakit,
igen, itthon vagyok ez az én városom itt!
A szemembe hatalmas könnycsepp kerül,
hátiszákom, most már úgy, tűnik megkönnyebbül,
az itthoni földet taposva,
úgy érzem az élet már nem is oly mostoha.

//**//**//

Aminek születtél

Apró porszem vagy,
egy hatalmas sivatagban,
egy kis fuvallat,
egy óriási szélviharban.
A sok közül egy,
egy múlandó egyén,
pont olyan akárcsak én.
Szeretnél több lenni
s tengerré növekedni,
s tengerből óceánná lenni,
mely mindennél nagyobb,
mely parancsot soha sem kapott,
mely a legnagyobb úr
s ha úgy, tetszik felvadul!
Igen, ez minden porszem vágya,
de ahogy valóra válik már meg is bánja,
mert több soha sem lehet,
mint aminek megszületett.

ÚJÉVI IRODALMI PÁLYÁZATUNKRA ÉRKEZETT:

SÁRINGER MÁRTA írásai

Vízkereszt

Vízkereszt van. Kellemes belegömbölyödni a karácsonyfa melletti öreg fotelbe.… A mozgalmas nap után a nyugalom szépen lassan magához ölel, a stressztől merev izmok elernyednek…Csak az aprócska égők világítanak, fényüknél meditálok már hosszú percek óta… Nézem a fán az ezer kis csodát…Az agyam szinte teljesen kikapcsolt. Csak a színes és lágy fényű, titokzatos sötétet rejtő fenyőt látom. A részletekig még nem érkeztem meg…

Kevés a hely, le kellene bontani a fát. Ha esténként kihúzom az ágyamat lépni már nem is lehet, leginkább csak mászni, és átlépni a tárgyak felett. Persze a fikuszom, Benjámin is bűnös a dologban, lassan már ő is fenyőfa méretű…
Talán még várok a bontással, szinte szobatársam lett ez a formás fenyőcske, különös hangulatot varázsol a hosszú téli estékbe… Tulajdonképpen az ünnep varázsát őrzöm még…

Más volt ez a karácsony, mint a többi… Mindig féltem ettől a másféle ünneptől…
Ez alkalommal már pici fiam sem ragasztotta az ablaküvegre a papírost a kívánságokkal… Szomorú vagyok így szárnya-szegetten!...

Emlékszem, vízkeresztkor éveken át levelet írtam a fenyőfánk nevében, melyben az eltávozott családtag közölte velünk, hogy köszöni, jól érzi magát a közeli erdőben, újra a barátai közt. Mindez megkönnyítette a búcsút érzékeny lelkű kisfiam számára…
Az idén már nem kellett levelet fogalmaznom… Most már sokkal komfortosabb lett a karácsony. Nem kell éjszaka, fáradtan ajándékokat csomagolnom. Most már bármikor megtehetem, csak magamra kell zárnom az ajtót. Kimondhatatlanul hiányzik viszont az elszállt varázslat, a gyermeki lélek titok-keresése, csodavárása, a karácsonyi varázslatban izzó arcocska! Milyen sok év telt el az életemből…

A fa tetején, közel a csillaghoz a kukoricacsuhé-angyalka mintha megmozdulna… Kecses szépsége megidézi egykori kedves, fiatal pedagógus kolléganőm törékenységét, derékig érő selymes haját. És persze a meglepetést, mert egyáltalán nem számítottam a kis hölgyre…

Kicsit lejjebb dióbél-hercegnők ringatóznak, a csonthéjból készült bölcső keménységét arannyal átszőtt fodros-csipkés finom, puha anyag oldja. Pillájuk zárt, az igazak álmát alusszák…

Míves, fából készült díszek szerte az ágakon. Igazi remekművek… Miniatűr, csillagban ülő angyalka, bohókás sapkában korcsolyázó fiúcska, hóval borított házikó… Valóban, ilyen bűbájos az élet!

Szemem az ákom-bákom öltésekkel összeerősített kis mozdonyra téved, kerekei gombokból… Gáborom varrta még az óvodában. Attól annyira szép, hogy míg dolgozott az apró kéz, a csöpp gyerek gondolatai gyermekvasutas bátyja körül jártak… Neki készült, belevarrta a filcmozdonyba a testvére iránti szeretetét és büszkeségét. Mindezt ezen az ünnepen tudtuk meg…

Persze van a fán famozdony is. Róla eszembe jut, hányszor szökött könny a szemembe a Széchenyi-hegyi gyermekvasúton… Először azt hiszem akkor, amikor Péterem vasutas egyenruhában tisztelgett a peronról a szerelvény felé, és én a kocsin zötykölődve távolodtam tőle. Utoljára pedig talán akkor, amikor négy év múlva eldöcögött az utolsó szerelvény a búcsúzó vasutas gyerekekkel. Ismét véget ért egy gyönyörű időszak… Minden búcsút gyötrelmesen élek meg…

Mennyire szeretek anya lenni!- jut eszembe a finoman meg-megmozduló, a szeretet ünnepére készült piros kartonszívről. Tizennégy évvel ezelőtt kaptam az akkor négy éves nagyfiamtól. A szívecskén versidézet olvasható, emlékszem préselt virág is volt a sorok alatt, az már lehullt, de pontosan emlékszem a növénykék színére…

Micsoda vidám felhőcskék a fa alsó harmadában! Az egyik égszínkék kartonból készült gyermekmunka, vékony kis fonalszálakon kócos hópelyhek ereszkednek alá … A másik felhőcskét talán egy újság mellékletéből barkácsoltuk össze, cérnaszálakon méz - színű csillagokat hint a kis csuhé-Jézusra, aki ezt észre sem veszi, önfeledten alszik egy kényelmes ágacskán…Fenyőtobozok titokzatos csendje őrzi álmát, de már közeledik felé a három király illatos mézeskalácsból, mutatja az utat a lángos csillag. A cukormáz-rajzolat csipke-finomságú rajtuk…

Réges-régi karácsonyi képeslapokra csodálkozom… Milyen kincs volt rájuk lelni a postaládában… Hozzátartozott az ünnep-váráshoz… Ma már szinte kizárólag virtuális lapokat küldök és kapok. Ezekhez persze tetszőleges versidézetet is választhatok, és a számomra legmegfelelőbb zenét csatolhatom. Sőt, némelyikük felülete mozog is… Mégis, milyen gyorsan feledésbe merülnek ezek a technika- szülte csodák… Semmi nem marad utánuk.

Hirtelen egy ovális alakú kartonról felém fordítja tekintetét egy dús, göndör hajú barokk angyalka. A csodálatos Panni nagyimtól minden karácsonykor kapunk egy zacskó szaloncukrot a fára, ez az angyalka talán az elsőn volt, megmentettem az enyészettől…

Régi kedvesem papírból készített madárkája egy magas ágon ül… Ő velünk marad, sohasem repül el… Érdekes, megmaradt hófehérnek a papír… Milyen gyönyörű, tiszta és szép volt a kapcsolatunk valamikor… Vajon közös létezésünk minden csodája odalett az évek során? Mennyire szeretem a fiaimban látni őt! Ahogy a kezébe vett valamit… ahogyan a csípőjére tette kezét alkotás közben, kicsit távolabbról megszemlélve festményét… csendes szótlanságát… nyugalmát… szemének barna színét… kreatív humorát…
Ilyenkor karácsony ünnepén az elveszett hitemet adja vissza ez az apró gonddal elkészített madárka. Újra hiszek a becsületben, tisztességben, őszinteségben, hűségben, a feltétel nélküli szeretetben… Mindezt a hitet aztán a hétköznapok során néha újra elveszítem…
Csapadék nélküli, nagyon enyhe a tél. A kertekben nyílik a körömvirág… Csak egy virág szépségéhez, és öntörvényűségéhez hasonlítható egy –egy szalmadísz. Káprázatosak a vékony, méz-színű szálakból font, bujtatott kis kompozíciók. Gondolatban újra a szentendrei falumúzeumban sétálunk a tanítványaimmal…Eszembe jut, hogy milyen fontosak az időtálló emberi értékek…
Amikor egyedül maradtam a fiaimmal, akkor is mindig gyönyörű szép karácsonyaink voltak. Emlékszem egy ünnepre, mely különleges volt… Olyan szegények voltunk, hogy a Petőfi Csarnok bolhapiacán vettem használt játékokat, melyeket aztán fényesre suvickoltam. Kis időráfordítással tökéletes formába hoztam őket… Azt hiszem nagyobbik fiam ezt már tudta akkor, de nem tulajdonított különösebb jelentőséget a dolognak. A fő az volt, hogy ott voltak az ajándékok a fa alatt… Milyen remekül játszottam a szerepemet, amikor a saját magamnak vásárolt szendvicssütőt „felfedeztem”! Még az izgalom pírja is ott volt az arcomon… Tudom, ez a drukk színe volt, hogy minden sikerüljön… Sokszor megnézegetem e korszakunk fotó-dokumentumait…
Mostanában már merészebbeket álmodhatunk karácsonyra… Az idén megkapták gyermekeim a számítógéphez a nyomtatót. A rokonoktól meg a webkamerát…
Már a fa díszítése sem az én feladatom… A fiúk - elmondásuk szerint - sajátos módon öltöztették fel a fát. A szaloncukrokat dobták a fa felé, azok aztán röptükben kitalálták, hogy melyik ágra szeretnének telepedni. A nyakuk köré tekert, és a végén hurkolt fémszál segítségével belekapaszkodtak a fenyő egy-egy ágába. Csak fiúk képesek ilyesmire…

Az én feladatom lenne tehát lecsupaszítani a fát. Eszem ágában sincsen! Hiszen akkor száműzném az estéimből ezt a remek idő-utazást… Hiszen még annyi emlék, felfedezni való vár rám…
Finoman megérintek egy-egy szépséget, aztán jó pár napra még kegyelmet adok és kapok…

A nyár íze

Tüskék
A kertben teszünk-veszünk. Nappal ritkán látni sündisznót. Most mégis előbújik egy, és apró lábain óvatosan halad előre a házfal tövében…Bizonyára megérzett bennünket, láthatólag veszélyhelyzetet érez…Végre eléri az egyik cserepes növényemet, melynek zöldje bokorként terül szét a föld felé nyújtózkodva. A kis állat úgy gondolja, megfelelő búvóhely. Meglapul. Tényleg jópofa, csak a szelíden gömbölyödő hát kétharmada marad takarás nélkül…
*
Virágzik a gömbkaktuszom! Négy gyönyörű karcsú, hosszú tölcsért lövell ki az idén is. / Szégyenlős a kincsem, tavaly a gyermekszoba zsivajában nem tudta magára ölteni hófehér virág-szoknyáját, huncut módon csak akkor öltözött át, amikor magára maradt, gyanútlanul kirándulni indultunk…/
Egész nap lesegetek felé, hogy mikor örökíthetem meg a friss virágokat, hiszen csak egyetlen napig élnek…
Tapintatlanul megvárakoztat!
Az éjszaka sötétjében öltözik át…Én meg gátlástalanul villogtatok a vakuval. Talán megbocsát nekem…

Színek
Csöppnyi börzsönyi üdülőhely. Az éjszaka néhány órája köszönt el. Az ébredező madarak egyre harsányabbak. A nyaraló vendégek többsége majd csak órák múlva bújik elő.
Csendben, kialvatlanul / egy pedagógusnak táboroztatáskor sosincs garancia az elegendő alvásra / settenkedem a gyönyörű kék vízfelület felé. Mindent ettől a kék csodától várok!
Beleereszkedem a medencébe és boldogan tempózom, lassan helyreáll bennem az egyensúly…Aztán csak lebegek a medence egyik végében, és bámulom a szemközti fákat. Ezüst fenyők, erdei fenyők, mamutfenyők, köztük karcsú borókák…a zöld szín megszámlálhatatlan árnyalatával. Méltóságteljes, egyenes törzsű, nagyon magas fák. Ezer titkot rejtenek magukban…
Eszembe jut Janikovszky Éva gép nélküli fotós trükkje. Megnyomom kétoldalt a halántékomat, összpontosítok és közben exponálok.
Ezeket a gyönyörű színeket mindenképpen magammal kell vinnem!

Madarak és szeplők
A tóparti kánikulában a hatalmas fűz árnyékába húzódom. Wass Albert által teremtett csodavilágban járok. Az ízes nyelvezet elvarázsol…Az égbolt felé tekintek…Mintha a regény folytatódna…A meleg légáramlatokon széttárt szárnyú madarak lebegnek. Hosszú perceken át nézem őket, aztán váratlanul beúszik az ég kékjébe pici fiam napbarnított, szeplős, boldog kis arca, orrán a kiskamaszkor első pattanásaival…Visszatérek a valóságba…Hát persze, hogy megyek labdázni!

Ujjak
A szerelem gyönyörűséges, beteljesült órái után sietve kapkodjuk magunkra ruháinkat. A félhomályban sikertelenül próbálom becsatolni a szandálom pántját…Az én kedves szerelmem elém guggol és fáradt, elgyötört, és oly sok csodát rejtő kezével megpróbálja a lehetetlent…Időm sincsen visszautasítani a mozdulatot…Újra kislánynak érzem magam, és a finom könny-fátyoltól már egyáltalán nem látom az apró részleteket, csak határtalan, örökké tartó boldogságot érzek magamban…

Nevetések
Elbámészkodtunk…Rossz vonatra ugrottunk fel. Robog velünk az elegáns IC, mi könnyes szemmel, tehetetlenül nézünk eredeti úticélunk után…Rohamosan távolodunk tőle…Szorultságunkban humorérzékünk megsokszorozódik, arcunk is szinte belezsibbad…
A nevetés elhatalmasodik rajtunk, ha elég gyorsan elér bennünket a jegyvizsgáló, és addigra sikerül kissé összeszedni magunkat, még az elkeseredettséget is szolgálhatják könnyeink. Szerencsére mellettünk állnak ártatlan gyermekeink is …
A jóképű, kellemes külsejű, fül-pirszinges ifjú kalauz kicsit megszorongat…de megmenekülünk! A napot most már megkönnyebbülten hahotázzuk végig.

Meghatározások
A kora esti órán végre elviselhetővé válik a hőmérséklet. A zánkai üdülő sudár tölgyei alatt tetszetős, minden kényelemmel felszerelt kis fa nyaralóházak, - intim távolságban egymástól.
A vasvázon ringatózó hintaágyon nincsen párna, mégis kényelmes tud lenni. Jól esik beleülni, és élvezni az esti erdő hangjait…Fekete sapkás barátposzáta röppen egyik ágról a másikra, kedves barátaim, a tücskök megnyugtatóan cirpelnek…A távolban a nagy kék víz szenderegni kezd, a szemközti part fényei gyöngysorként tündökölnek…
Eszembe jutnak Teréz anya gondolatai, amit Himnusz az élethez címmel 1985-ben írtak fel egy New-York-i otthon bejáratához. A kincsre délután leltem egy találomra kiválasztott, még az otthoni vasútállomáson vásárolt leárazott lapban:
„…az Élet szépség – csodáld meg
az Élet boldogság - élvezd
az Élet szeretet - örülj neki
az Élet himnusz – énekeld…”

Akkordok
Moszkva tér. Hétköznap délutáni csúcsforgalom. A metrófelújítás miatt csak nehezen találok rá a két működő BKV- jegypénztárra. Állványzatok és mobil kerítések között csetlünk-botlunk. Kígyózik a sor a két ablak előtt…Milyen dühítő hétköznapi szituáció…De nem! Dél – amerikai zenészek tüzes ritmusú dallamot játszanak a téren. Szeretném kicsit megállítani az időt…Miért nem kérnek többen számlát a vásárlásról? Még élvezem is a sort, a csöppnyi békét…Utána úgyis rohannom kell tovább!

Illatok
A vízpart illata…a lángos illata…a grillsütés illata…a kisfiam illata a reggeli első öleléskor…a nyári éjszaka friss illata…az angyaltrombitám csipkés virág-ruháinak illata…a kerti rózsa illata…a frissen vágott fű illata…a nyári rét illata…a konyha illata…a hűs, testes bor illata…a férfi illata…a napsütötte bőröm illata…a tó illata…a föld illata…a lombok illata…az apró csokrokban száradó levendula illata…a nyári zápor illata…

Hangulatok
Egy boldog nyári nap után ágyainkba bújunk. Én és a két fiam. Még bennünk lüktet minden szépség. Olyan jó így hárman együtt, egymástól szinte érintésnyire...Otthon nem érezzük egymást elalvás előtt.
A sötétben még sokáig beszélgetünk, nevetünk egyet-egyet…Közben észrevétlenül átölel az édes álom…
Úgy érzem ezeken az estéken, hogy mindentől megóv a gyermeki tisztaság, a feltétlen szeretet, az összetartozás… Ilyenkor én is szinte gyermeknek érzem magam, távol a felnőttség minden nyűgétől…Nincsenek számlák, határidők, munkatervek. Nincs kapkodás és nincs rohanás…Csak mi hárman vagyunk, és a Boldogság.
***
Tempózom a selymes vízben. Régen magam mögött hagytam már a strand tompa moraját. Körbeölel a csend…Alattam tátongó mélység, és halak…Jobb nem gondolni rá…Nincs is időm ilyesmire. Valami varázslatos a pillanat! Ég és föld szinte összeér, a hatalmas vízfelület megnöveli a teret. Úgy érzem minden álmom elérhető még! A természet szépsége keresetlen szavakat csal elő belőlem…Megköszönöm a létezésemet.

Kategóriák
Kora reggel óta járom a Balaton-felvidéki apró falvakat. A Művészetek Völgyében sokan vagyunk. A hőség elől jó elbújni egy pajta, vagy padlás hűvösében, és nemez,- vagy akár fotókiállítást nézni.
Akad, amire csak véletlenül bukkan az ember…
A kapolcsi evangélikus templom bejáratánál élénk tekintetű kis öregember üldögél, nála lehet megvenni a szebbnél szebb képeslapokat, a falu arcaival. Persze a megszokott hétköznapival, amikor csend van és nyugalom, bámészkodó sokadalom nélkül…
Nem szól, de tekintetével kedvesen hívogat. Arca napbarnított, mély barázdákkal. Aprókockás inge végig begombolva, rajta a horgolt mellényke. Nyilvánvaló, hogy ráérősebb téli estéken készítette a feleség. Gondos, aprólékos munka…
Váltunk néhány szót, aztán bejárom a kis épületet. Ilyen parányi, minden részletében tökéletesre sikerült orgonát még nem láttam. Igazi mestermunka lehet…Megérintem, körbejárom…
A valódi csodára csak percek múlva találok rá. Igen, ezért kellett bejönnöm! Az installációt a padlón helyezték el. A vékony rétegben elhintett, egészséges fekete fölrétegből az elvetett magocskák épphogy előbújtak. Pontosan kilenc. Az apró növény-kezdemények mellett pici kartonlapokon szavak:
- 1. szeretet - 2. öröm - 3. békesség - 4. türelem - 5. szívesség - 6. jóság - 7. hűség - 8. szelídség - 9. önuralom
Leülök, és apró papírdarabkára jegyzetelek.
Aztán komoly számvetést készítek…

Homokszemek
Zenei téren mindenevő vagyok, és minden élő zenét szeretek. A vakáció utolsó napjait élem. A máskor csónakázó-tó medrében százezer ember. A monumentális színpadon ifjúságom kedvenc zenei formációi.
Elvegyülök a tömegben…Nem csápolok a színpad előtt, a kerítésen kívüli apró kis dombra vackolom be magam, és átadom magam a remek, zenés nyári este élvezetének.
A hangerő a mellkasomban dübörög, a hatalmas kivetítőknek köszönhetően tökéletes az élmény.
Újra húsz évesnek érzem magam. Könnyű vagyok, és boldog, és kezdetben azt hiszem, hogy mindez órákig tart majd…
Váratlanul középkorú házaspár telepedik le elém a fűre. A hölgy egyidős lehet velem. Azt veszem észre, hogy egyre többször lesek feléjük…Milyen jól működnek! Mozdulataik a megbecsült szerelemről vallanak, nevetni is tudnak együtt, és mindketten ráhajolnak az apró mobilra, amikor a gyerekeiket hívják. Mindkét ember arca sajátos szépséget rejt. A férfi ötvenes, haja dús, sok-sok ősz szállal. A szeme kék, a mosolya egy kamaszé. A nő arca festetlenül is szép, alakja kifogástalan, bőre gyönyörű közép-barna.
Még ma is képesek elveszni egymás tekintetében…
Most miért könnyezem? Csak a szerelmes Korál-dalok és az előtolakodó emlékek miatt kezd hírtelen fájni a magányom?
Eszembe jut Zorán egyik dalából néhány sor: „…hogy értsd, egy pohár víz mit ér, ahhoz sivatag kell…”
Már érzem amint az apró kis homokszemekből szépen lassan sivatag keletkezik körülöttem…

Búcsúzások
„ A nyár végét jelzi a pirregő tücsök bánatosan hangzó muzsikája”- olvastam valahol Schmidt Egon ízes idő-meghatározását.
Mi lesz velem, ha esténként nem hallgathatom őket, és nem kutathatom majd a csillagos nyári égbolt csodáit és titkait?
Augusztus végén a Balatonról utazunk haza. A vonat ablakán kövér esőcseppek gördülnek le. Így kevésbé fáj a búcsú tájtól, emberektől, fáktól, hangulatoktól, a víz selymesen simogató ölelésétől…
Az egyik állomáson a párhuzamos szerelvény utolsó előtti kocsijának lépcsőjén egymásba fonódik a fiú és a lány. Minden pillanat számít, ki tudja mennyi időre kell elraktározni a boldogságot? Talán örökre, talán csak pár napra, hétre…
Láthatóan a lány marad, a fiú feljebb áll a lépcsőn. A külvilág teljesen megszűnt számukra…
Aztán a vonat lomhán mozgásba lendül, a szerelmesek kibontakoznak az ölelésből, a lány a peronra ugrik, még tesz egy-két lépést a vonat után, aztán hírtelen elfordul, és akkor már látom, hogy zokog. Kezét a szája elé teszi, mintha fájdalmas kiáltását fojtaná magába…
Nem teátrálisan, a vonat után futva zokog… Eldugja bánatát szerelme elől, egyedül küzd meg a könnytől elmosódott világ reménytelenségével, ürességével.

//**// Pit-bull ?

Ha kemény edző állna mögöttem, akkor sem úsznék tempósabban. Jó érzés, amikor a szokott idő alatt teljesítem a megszokott távot. Egy kilométert a 33m-es medencében.
Méghogy az úszás monoton, unalmas sport! Néha leírhatatlan gondolati távolságokba kalandozom. A legjobb ötletek is úszás közben jutnak eszembe.
Szemüvegem alaposan bepárásodik, de nem számít, amennyit kell, annyit látok. Azt is inkább a víz alatt…
A sáv végén a rajtkőre kibiggyesztett táblát nem vettem észre. A rikítóan piros betűk ellenére sem.
- Hölgyem, ez bérelt pálya, legyen szíves ússzon máshol! - búgja bele a fülembe váratlanul egy idősebb úr.
- Persze, bocsánat, megyek már!
Úgy gondolom elindulok a szélső sávok valamelyikébe. Az első válasz-zsinór alatt átbújtam, és éppen kibukkanok a vízből, amikor hirtelen egy szörnyeteggel találom szembe magam. Csak a rettenetesen széles vállát, erős mellkasát látom. A nagy, kövér, kerek fejét, aztán már a kidülledt szemeit is. Vörös, mint a rák.
- Mi a fenét keres itt?- kezd ordítani - Nem látja, hogy bérelt pálya???- folytatja még több erőt beleadva. Hangjából ítélve kortársa lehet az előbbi úrnak. - Az orráig nem lát!! Biztosan valami hülye vénasszony, azok ilyenek!! Az erek még jobban kidagadnak a nyakán, egyszerűen mennydörög!!
Teljesen megdermedek. Soha nem próbáltak még vízben megsemmisíteni. Csak nehezen térek magamhoz, úszószemüvegemet lerángatom a szememről, lássam, kivel is állok szemben.
- Hogy lehet valaki ennyire agresszív és ideges, aki sportol? –kérdezem, és próbálok nyugodtnak tűnni, de a férfi tovább ordít.
- Vén trottyos, örüljön, hogy él! - váltok én is, közben pedig attól félek, hogy megüt. Vagy egyszerűen csak lenyom a víz alá…
A kisfiam ott függeszkedik mellettem. Ő sem érti, hogy mi történt…

Hogy nézhet vénasszonynak?!?! Fortyogok tovább, egy idő után már csak magamban.( Nyilván ez az egyetlen szó, ez a „ vénasszony” fájt leginkább) Állítólag az új, remek kék színű, márkás úszódresszemben tíz évet letagadhatok… A bőröm is elég tűrhető, sokat iszom, a vitaminokra is nagy hangsúlyt fektetek, most szép barna, még feszes…Egyébként is csak augusztusban leszek 47!
Egész testemben remegek! Minden a feje tetejére állt bennem. Teljesen kizökkentem önmagamból!

Igen, ez is egy Pit-bull! Eszembe jut kolléganőm esete egy másikkal. Egyetértettünk abban, hogy sokan vannak köztünk, egyre többen.




Egy héttel később…

Azt hiszem sikerült feldolgoznom az esetet. Igaz, a torkom még összeszorul a „Bérelt pálya” tábla láttán, de most már jól vagyok. Most már figyelek. Sokkal jobban figyelek. Szinte keresem a táblákat…

Megint úszom, megint remekül érzem magam. Ismét a kisfiammal keresünk menedéket a hűs vízben a rekordokat döntögető kánikulában. Indulunk a medence felé. Nézegetjük melyik sávba csobbanjunk…

- Anya nézd, megint ott a Pit-bull! ( Nyilván őt is megviselte a korábbi eset…)

A hármas sávban, abban a leírhatatlanul ronda zöld sapkában, ismét erős izom-munkában a fair-play bajnok. Undorodom tőle!!!
Fiam lebeszélése ellenére csak azért is a kettes sávba megyek úszni. Nem félek, másrészt láttatnom kell, hogy nem vagyok vénasszony. Teszek is róla, hogy legyen ideje felfedezni. A rajtkő alatt vízi-balettbe kezdek, jól megtornáztatom magam, arcomon gúnyos, megalázó mosoly. A korkülönbség önbizalmat ad. Próbálok fölényt éreztetni.
Úgy teszek, mintha nem venném észre remek sporttársamat, de tudom, érzem, hogy ő is felfedezett.
Csak nézzen meg jól!! Nagyon remélem, hogy látja, nem vagyok vénasszony. Mikor már dideregni kezdek, tovább úszom.
Amint elúszunk egymás mellett, az idős férfi hatalmas lendülete következtében végtagjaink időnként durván egymáshoz surlódnak - ütődnek. Pillanatokra csak… Beljebb húzódom a sávomban, nyilván túlságosan jobbra sodródtam.

Aztán mindketten egyszerre tartunk szünetet. Hamar felfedezem, hogy rövid pihenője közben nála pár évvel fiatalabb, szép arcú hölgyet próbál jobb belátásra bírni megszégyenítő verbális agresszióval. Naná, hogy fülelek! Úszásoktatás folyik…
Megdöbbenek. Csak a felesége lehet. Ez a stílus csak 30-40 év alázatos szolgálat után jár valakinek…

Rövidesen a hölgy egyedül marad mellettem. Tényleg nagyon szép az arca, de a szenvedés nyomait is látni rajta. Beszélgetni kezdünk, én persze azonnal szóvá teszem, hogy milyen megengedhetetlen ez a stílus, no és persze beigazolódik a gyanúm: feleség.
Mivel igazat ad nekem, ezzel bátorít, természetes hát, hogy elmesélem az egy héttel ezelőtt történteket…
- Tudja angyalom, nem volt ő mindig ilyen. Sok-sok évvel ezelőtt, ha a városban járva nyűgös, hisztis, elviselhetetlen modorú vénembert láttunk, mindig mondtam, hogy: „Egyszer te is ilyen leszel Péterem!” Persze ő minden alkalommal hevesen tiltakozott.
Nem rossz ember ám, nagyon szeretik az unokái. Már 78 éves, és senior úszóbajnok, versenyekre jár. Nagyon ügyes, hatalmas akaratereje van.
Hirtelen eszembe jut az apám az összes megmagyarázhatatlan dührohamával, hisztijével. Pedig még csak 73 éves, ő senior asztalitenisz bajnok.
Közben látom, hogy Tamás a medence másik végéből figyel bennünket. Gondolom látja, hogy kitűnően elbeszélgetek az oldalbordájával…Kiderül, hogy az egyik unokája ugyanolyan jól úszik, mint a fiam, és ő is 13 éves, ráadásul szintén Gábor…

Lassan oldódik bennem mindenféle előítélet, Tamás-szörnyeteg vonásai is mintha lágyabbak lennének. Leveszi, majd rövid idő múlva újra a fejére húzza azt a ronda gumisapkát. Pedig fejrevaló nélkül egészen más az arc-berendezése. Már nem olyan félelmetes…Már-már hétköznapi hús-vér embernek látom…

Most akkor Pitt-bull vagy Péter?

Levezetésként a szauna előtti kismedencében próbálok a vízfelszínen lebegni. Ha erősen koncentrálok, és ha jól felfekszem a vízre, mindig sikerül… Végre széttárt végtagokkal lebegek. Észreveszem amint a senior jön le a lépcsőn, és megy a forrókamra felé méregteleníteni. Tekintetünk találkozik. Arcán alig látható mosoly fut át, kezét felemelve int felém.
A gesztus váratlanul ér, gyorsan behunyom a szemem, mintha nem venném észre.

Jó, rendben, talán mégis inkább Péter…

ÉV VERSE 2007 pályázatunkra érkezett:

SÁNTA LAJOSNÉ SÁRA

CSODÁK

Hála Néked, irgalmas Isten,
Hogy megőriztél minket életben,
S nem engedted, hogy leégjen a házunk:
Ezért Téged mindörökké áldunk!
A vezetékek „csak” a falban égtek,
De a lángok nem csaptak az égnek!
Terved van még a mi kicsiny életünkkel,
Beszélni akarsz Igédben szívünkkel.
Akiket ránk bíztál, hordozzuk hűséggel,
Legyenek bár azok akármely bőséggel!
Lelkeddel lobbantsad lángra lelkünket,
Hogy meglássuk, kihez akarsz küldeni bennünket!
Nyomorúság terhel nemcsak mi magunkat,
De megláttatod velünk a másikat,
Megnyitod a szemünk, kinek mit segítsünk,
Indítod a szívünk, és vele a kezünk.
Nem tudunk mi értük nagy dolgokat tenni,
Csak valaki kezét a kezünkbe venni,
Fájó lelkű embert csendben meghallgatni,
Ha nem ismer Téged, Hozzád elvezetni;
Vagy megerősíteni a hitét Tebenned,
Hogy a szívét kiöntheti Neked,
És Te adsz beléje békét és örömet,
Bűnbocsánatot, erőt és kegyelmet!
Annyiszor megingunk, de Te erősítesz,
Kezed alánk tartod és Magadhoz emelsz!
Adjuk tovább másnak azt a vigasztalást,
Amit nekünk adtál, így erősítve – mást!

Ámen!

2007. szeptember 9.

Újévi irodalmi pályázatunkra érkezett:

Bankó Béla versei


KIS HÚGOM!

Úgy merengj az elsuhanó múltadon,
Mint remény a jövőlátó hajnalon.
Kemény tusák őrlik tested, lelkedet,
De fel nem élik sors kínozta létedet.
Minél több a lélekrágó ártalom,
Annál tisztább ember ébred másnapon,
Minél több a vérfakasztó tőrdöfés,
Annál fénylőbb fényt vetít a szemfenék.

Megszakadt szív évek óta szenvedett,
S húrjaidon harmóniát hangszerelt,
Megsebzett szív dobbanása felzokog,
Halk imát mond és hangtalan háborog.
Könyörtelen harcmező a létezés:
Méltósággal élni kell az életért,
Életfogytig tudni kell majd küzdeni.
Sorsunk néha bánatfelhők könnyezik.

A gyöngykagyló, ha homokszem szennyezi,
Körülsírja s igazgyönggyé érleli.
Feléd dobott sárcsomóból gyúrsz erényt,
Mint kagylónak: gyöngyöt ér a szenvedés.
Nem hiába éled meg az életet,
A szívedben hordozod a gyöngyszemet,
Lelked mélyén felizzik a tisztelet,
Sugárzásod mély emberi szeretet.

Tudnod kell, hogy drága kincs az életed!
Azt adod, mi önnönmagad lényege.
Pislog fent a tejútrendszer álmodón,
Boltozatnyi láthatár a homlokod,
Fény és szem, só és kovász vagy bármikor,
Hála fohász rebeg majd az ajkakon.
Piroska! E szót az égre rajzolom,
Kis Húgom! Neved imába foglalom.

Székesfehérvár, 2005. március


TRIANON

Kereszthalál sújtott minket durván
Mohács alatt s Trianon oltárán.
Nagypénteki hangulattól törten
Nem élhettünk s feltámadtunk görcsben.

Sovinizmus! Nehéz múltunk árnya,
Milliókat taszított halálba,
És a győztes álnok béke jobbja
Új háború szárba szökő magva.

Trianon a nagyhatalmak gőgje.
Nekünk fájó, igaztalan béke.
Külföldi lett drága szülőföldjén
Sok-sok magyar, mély sebekkel lelkén.

Rajtunk átüt múltunk öröksége,
Mint a vér a tegnapi kötésre.
Tőrdöfés a kollektív bűnösség.
Hamis szózat, szégyentelen vétség!

Jogfosztottság árnya ült hazánkon,
Pedig tudjuk, mi maradtunk otthon
Erdélyország és Bánát vidékén,
Kárpátalján s Felvidék térségén.

Ősi fészken mások tollászkodnak,
Új otthona idegen világnak.
És a nyertes? Régi szokás módján
Tolvajt kiált, ahogy kifér torkán,

Fennhéjázva leplezi a szégyent,
S tudattalan azért hint el mételyt.
Őslakókat s minden ivadékát
Úgy tekintik, mint kakukkfiókát.

Az egyetem multikultúrális,
A pedellus szerint ez csak frázis,
Elüldöznek vérszínű festékkel,
Pedig szomszéd s úgy élt, mint testvérrel,

Megveretik, mert magyarul szólal,
S perbe fogják hamis tanúzással.
Az támad így, mint egy sértett vadkan,
Aki bűnös. Nem beszélhet halkan.

Nincs visszaút! Csak az együttélés
Méhén fogan újra megbékélés:
Szétszakított népek védőszentje,
A kisebbségek önrendelkezése.


Barcs, 2007. június 4.

Újévi irodalmi pályázatunkra érkezett:

Vakán Sándor (Tokod)


Szent Karácsony


Szent Karácsony éjszakáján,
Jézus születése napján
Az angyalok szózata így szólt:
Nagy örömet mondok néktek,
Megszületett a megváltó Kisded.


Csillag is meg állt az égen,
A betlehemi Kisded fényességében
Ki világosságot hozott a sötétségbe,
De a sötétség nem fogadta Őt be.


Értünk meghalt a keresztfán,
De harmadnapra feltámadott.
És dicsősége betöltötte
Mennyet és a földet.


Tavaszt váró


Úgy várom már a tavaszt,
Unom már a sok hideget, meg a havat,
Mert jobb a tavasz, mint a tél,
A szegény ember is jobban él.


Mert nem kell már a meleg ruha,
S nem kell már annyit fűteni,
Mert a szegény ember beéri,
A Napnak melegével is.

Újévi irodalmi pályázatunkra érkezett:

Pataki Betti írásai

A boldogság forrása

A Nap magasan van. Verőfényesen süt le az élők terére. A madarak boldogan csicseregnek.
Körülnézek.
Amerre ellátok, boldogságot látok. Nézem, ahogy az állatok élvezik a Nap adta meleget. Sütkéreznek a köveken, a fűben. Látszik rajtuk, hogy nincs semmi gondjuk-bajuk. Csak élvezik az életet. Nincs itt rohanás! Azt tesznek, amit akarnak! Nincs időhöz kötve a napjuk. Csak spontán élik kicsiny, ám annál értékesebb életüket.
Balra fordítom fejemet.
Virágokat látok. Halomnyi, megszámlálhatatlan virágot. Felette méhek, madarak felhője. Gyűjtik táplálékukra valót e hasznos munka közben.
Jobbra nézek. Kis patak folydogál. Medrében mindig van egy kis víz. Sose hagyja, hogy szomjazzanak az élőlények! Partjain állatok oltják szomjukat. És közben némelyik szaglássza társát. Gondtalanok. Nem tudják, mi a stressz. Nem tudják, mi a szomorúság.
Hát ez a boldogság forrása. Az egyik. Ha csak öt percet nézem ezt az életközösséget, teljesen feltöltődöm. Ez idő alatt elszáll belőlem minden problémám. S ha visszatérek „a való világba”, máris jobban érzem magam. Öröm nézni ezt a nyugalmat.
Főleg, ha a Nap is simogatja e tájat.

Tatabánya, 2007. tavasza


Egyetlen gyermekem


Nem tehetem azt, amit szeretnék,
Mert rövid láncra vagyok fogatva én.
Lelkem szabadon szárnyalna a magasban,
De visszakényszerítenek a talajra.

Szívem ég a vágytól nap, mint nap,
Gondolataim egy dolog körül forognak.
Lelkem kemény rabszolgaságban él,
Mint az emberek a régi korok idején.

Láncra van verve egyetlen gyermekem,
Kitörne helyéről, de ehhez túl gyenge.
Érzem, hogy állandóan mozog,
De ketrece visszafogja, folyton.

Magamban nem rég már eltemettem,
Kijutnia innen lehetetlen.
Bele kell törődnöm az életembe,
Gyermekem szabadulása reménytelen.

Tatabánya, 2007. szeptember 27.

Újévi irodalmi pályázatunkra érkezett:

SZEICZ KATA versei

Angyal az álomban

Álmomban haldokló angyalt láttam
Fénylő glóriájából kihunyt a varázs.
Szárnyai megtépve, koszosan csüngtek
Bútól vérző mellkasa oldalán.

Fátyolos szemét még rám szegezte,
Szívembe tőrként csapott a hatás.
Könnyeket csalt rég száraz szemembe
Ez a szenvedő angyali pillantás.

Kezét nyújtotta, és én megremegtem
Oly mennyei melegség áradt felém,
Közelebb léptem én gyáva ember,
Hogy megfoghassam egy angyal kezét.

Éreztem, ahogy hozzá értem,
Hirtelen fordult velem a világ.
A hazugságoktól elvakult szemem elé
Ez a kéz minden valóságot kitár

És ó nekem gyarló senkinek,
Látnom kellet a Föld minden zugát
Az emberek szenvedése, halála,
Hátamon, mint hideg, úgy fut át

Annyi szenvedés, és annyi bűn,
Gyilkosság, csalás és lopás,
Éhezés és gyűlölet között,
Szeretni már nem szokás.

Majd, hirtelen riadok fel álmomból.
Izzadó testem túllépte hőfokát,
Ahogy könnytől égő szemem felnyitom
Még látom egy pislákoló glória körvonalát.


Csak ennyi kell…

Kell az égbolt, hogy a végtelenbe lássak
Kellenek a hegyek, hogy ne nézzek messzire
Kell a folyó, hogy megszabja a gátat
Kell egy híd, amivel gátat törhetek
Kell a fény, hogy láthatóvá váljak
Kell a sötétség, hogy árnyékba legyek
Kell a szél, hogy szárnyain szálljak
Kell a föld, amire letelepedek
Kell a csend, hogy elaludjak rajta
Kell a zaj, amire felébredhetek
Kell egy mosoly, hogy nevessek rajta
Kell a könny, amivel feledhetek
Kellesz Te, hogy szeretni tudjál
Kellek Én, hogy megszeresselek
Kell a nappal, hogy emlékezni tudjál
Kell az éj, hogy elfelejtselek

Újévi irodalmi pályázatunkra érkezett:

Lovász Csaba versei

Élő nyelv

Ezen a világon van egy hely,
S ebben az országban van egy nyelv,
E kincsnek magyar a neve,
Már gyermekként ismerkedünk vele.

Ez az, ami minden nemzetnek kell,
Ez mi védelméért annyi ajak felel,
Mert nekünk csak egy van belőle,
Vigyázni kell rá, mint tiszta kendőre,

Gyermekdedként mikor ismerkedtem,
És ezen szavakat a szájamra vettem,
Ízlelgettem, mint friss gyümölcsöt,
Szó az ajkamon szóba kötődött.

Mikor később felcseperedtem,
És a mondatok tisztábbak lettek,
Egyszerűek, de még is szebbnél-szebbek,
Így ápolták, óvták az anyanyelvet.


Mert minden magyar embert,
A szavak kötnek egybe,
E csodás dolog mesés ereje,
Mint e nemzet ereinek összese.

Tehát fogadd meg e tanácsot,
Őt óvd, tiszteld és ápold,
Mert egy nép olyan nyelv nélkül,
Mint egy úri ember díszes ruha nélkül.


Tündérmesében....

Havas tájakon jártam,
Tegnap kora este,
És ott megláttam,
Hogy tengernyi hó hullott le.

Midőn tovább mendegéltem,
Mintha egy tündér mesében,
Lennék én elvarázsolva,
A hold csillámot szórt a hóra.

Közben az idő szürkére festette az eget,
S a felhők ontották magukból a jeget,
A fák töretlenül, némán tűrték,
Ahogy zord szelek ágaikat törték.

Az úton a föld színén,
Jeges tócsa benne falevél,
A víz felszíne tükörré válva,
Lett a levél hűvös fogdája.

A bokrok, cserjék megkopasztva állnak,
Tépett tollú varjak köztük fészekre találnak,
Vaskos jégpáncél lepte be az utat,
Egy cinke eközben eleséget kutat.

A távolban a házak irányából,
Tompa zajok szállnak tova, s távol,
Semmi hang csak kutyák ugatása,
Derék férfiak víg kacagása.

A napnak hamarosan vége,
Én eltöprengek pedig, midőn haza érek,
Az emberek mért vágynak el messze,
Mikor mindenhol ott van egy csodás tündérmese.

Év Verse 2007 pályázatunkra érkezett:

Lazarev Oleg Alekszandrovics

Aki magyar

Zakóját vállfára téve szárad
És fakul ki a szó, mely árad

Hiába, hisz a közélettől megfáradt
S részvét helyett inkább vészkijárat

Felé tartok tűzjelzőre a kezemet téve
Hagyom el a süllyedő hajót. Félre!

Hisz tollam helyett a kezemben
Fegyvert vagy kést nem akarok
Csupán néhányatokkal egyetemben
Zengvén dalomat, élményeket raktározok

Vállamon foltos zsákkal éppen egy mezőn ballagok
Kincset keresve lépek, olykor üdén táncolok
Közétek visszatérve pedig, hirtelen megtorpanok,
Mert oly ismerős a dallam, amelyre éppen fütyültök.

Nem más, mint egy búskomor, tragikus dráma
Könnyen lehet belőle sírkőre festett epigramma,
Hisz látszólag oly szép, oly nyitott és fennkölt
S mégis, aki dúdolta, mind gyászruhába öltözött.

Feketében mind, egytől egyig, büszkén állnak jobb oldalt
Ha kell, ők felveszik a harcot, nem takarván el az arcukat,
Mert ők még a jobbnak is a legszélén állnak, és álltak
Maguk közt és körül mást nem akarnak, csak magyarokat.

Az értékek mellett is kiállnak, s megvédik majd a kultúrát
Kiirtják majd a parlagfüvet s megadnak mindent a magyarnak
Itt nemzeti hősök s forradalmak forrnak fel újabban megint
Fasizoid eszméknek szárnya suhan, s a kormány erre csak legyint

Én pedig fegyvert a kezemben látni soha nem szeretnék
Így most csak írott szóval egy országnak kultúrájáért
A magam módján, s ép ésszel harcolnék
Egyetlen egy eszméért, mely köztünk való egyenlőség.

S még egyért, mely valódi, nem a torz, és hazug szabadság,
Testvérekké talán nem válunk soha, de emberek maradhatnánk!


Szeretnék

Terpessz be és nyald a bimbóm.
Mai napon csupán ez vár rád.
Felejtsd el kővé dermedt arcom.
Szemed helyett járjon a szád.

Nem a beszédre vagyok kíváncsi.
Szavaid sem akarom most hallani.
Egy szót sem, csak beszélj másképp.
Hisz tudsz te jól, ha szeretnéd.

Vedd észre, vedd észre kérem!
Hisz azt egyáltalán nem akarom,
Hogy egy szavad sem legyen,
Ha ezt el kell mondanom.

Lefekszem, és kicsit várok.
Egy kicsit várok még.
Arra, amit mástól,
Bármikor megkaphatnék.

Szeretném-e ezt vajon?
S utána szeretnélek még?
Megkaptam igen, és bevallom,
Hogy nem is volt ez olyan rég.

Szerettem, akkor igen.
Téged is szeretnélek még.
A pillanat volt, ami az övé,
S örök mind az, ami Tiéd.

Szeretnék.

Újévi irodalmi pályázatunkra érkezett:

Bodródi Miklós

Holt lelkek keringője

A falon vibráló neoncső, előtte állványon az infúziós tasak. Egy műanyagcsőbe másodpercenként két-három cseppet adagol a sós léből. Az ágy mellet műszerek, a legtöbbjükkel egészséges ember ritkán találkozik. Csövek mindenütt, kicsit arrébb az ebéd maradéka egy görgős asztalon.
„Itt még meghalni sem lehet tisztességgel!” – gondolja a szemben fekvő férfi, és hosszas erőlködés után elengedi magát. Hiába hívja a nővért húsz perce, most kénytelen bevizelni. Mellette fehér „rabruhájában” szunyókál egy idős bácsi. Talán napjai vannak hátra, mindene rákos, a morfium ütötte ki. Ilyesmiket beszélnek a nővérek.
Most kell egyet krákogni, a súlyos, keserű pirula vége még fent van, szorítja a torkot. Köhögés és erőlködés hangjai hallatszanak. Keserves herákolás. Köpés hangja, koppan a nyál a vesetál aljában. Fröccsen egyet, a korábban visszajött váladékba szinte belerobban.
A folyosóról az ápolónők papucsának zaja hallatszik, fel-alá futkosnak, ez megy egész nap és egész éjjel. Olykor eltolnak egy-egy fekvőbeteget, vagy megjelenik a takarítónő, nyekergő kocsit tolva maga előtt.
Az ablaküvegnél egy légy zizeg, körülbelül fél órája megállás nélkül keresi a kiutat. Az ablak résnyire nyitva, „mennyire ostoba jószág”, csak egy kicsit kellene odébb repülnie, és övé lenne az áhított szabadság.
Most egy beteg érkezik, tolókocsin. Nincs arca.
– Mi baja?
– Nem látja!? Lerágtam az arcomat!
Csendben tudomásul veszik a kórteremben, és hagyják, had folyjék szét a padlón. Beszalad, Weimayerné, a takarító, és felmosórongya segítségével egy tálkába összegyűjti. Egy szuszra kiissza.
A folyosón épp szembe jön Kenese, a régi szomszéd, keze helyén hínár, csomókban lóg lefelé, körülötte minden csupa víz, köszönés helyett sáros, iszapos posvány ömlik ki a száján. Mellette a földön kúszik egy katona. Vladimir, talán így hívják. Kiabál hátrafelé, a sarkon, ahonnan befordult, most rúgják odébb az alsótestét. Kiabál hátra, de nem érteni, mit mond. Kúszik még egy kicsit, gyorsan haladva, jó félméteres vércsíkot húz maga után. Belei szétterülnek a felhipózott padlón.
A nővérszobáig már nem lehet eljutni, Etelka magvadult állat módjára szórja szét az aktákat, üvölt, a szemei könnyben, az erek kidagadnak a fején. Arca vörös, elkezd húscafatokban beszélni, húsz-harmincdekás színhúsok potyognak a szavak helyett.
Ekkor éles hang veri fel a meghitt nyugalmat. Pittyenő hangok, léptek zaja, kiabálás. A sarkon látni az elsuhanó orvost, nővérek szaladnak ki- és be a szobába. Átellenben az ajtó, üvege mögül Kató néz, rezzenéstelen, merev arccal. Szemében csalogató, meghitt melegség. Utolsón pillantás a plafonra. A piszkos padló kezd szétfolyni, Kató közelebb kerül, eltűnik az ajtó, már nincs üveg, már nincs semmi. Csak a végtelenség.
A légy egy hirtelen mozdulattal megtalálja a rést, és kiröppen az ablakon.
2008. január

A Jazzrajongó

Mottónk:
Egy jazzrajongóról… Bocsánat! A Jazzrajongóról csak szeretettel, tisztelettel és humorral szabad írni, beszélni, gondolkodni!
A Jazzrajongó egy darabka zenetörténeti kövület. Bárhol is és bármikor is él, igazán jól csak a huszadik század elején érzi magát. Akkor is többnyire az Egyesült Államokban, főként persze délen. És, bár igazán válogatós fajta, őt speciel nem érdeklik a faji előítéletek. Számára az istenek fekete totemek és olykor túlsúlyos, guvadt szemű billentyűmágus formájában járnak köztünk.
A világ legjobb zongoristája Oscar Peterson!
A Jazzrajongó ízléstelen, ódivatú inget hord. Barnát, többnyire, de mindenképpen sötét színekből összeállított, lehetetlen mintájút. Alóla szabad szemmel is jól kivehetők atlétájának körvonalai. Mellén zseb nyugszik. Benne papírfecnik és ócska töltőtollak garmadája mered az ég felé. A Jazzrajongó ugyanis precíz. Mindent felír. A minden, természetesen, a jazz. Listákat vezet. Neveket, lemezeket, évszámokat jegyez le. Rendez, csoportosít. Kiemel. Átír, kijavít, kiegészít, mert egy jazzgyűjtemény soha nem lehet elég teljes. Egyébként feledékeny. A külvilág, azaz nem Amerika és nem a huszadik század eleje számára követhetetlen, absztrakt, szürreális massza, amelyben ő kénytelen-kelletlen létezik. Ez a környezet számára idegen és jelentéktelen. Minek hát megjegyezni belőle bármit is? Elvégre nem New Orleansban vagyunk, nem igaz?!
A világ legjobb jazztrombitása Dizzy Gillespie!
Ha az inge – fogalmazzunk finoman –, nem túl ízléses, akkor nyakkendője egyenesen botrányos! A Jazzrajongó, talán mert máskor és máshol él, néha csokornyakkendőt hord. Máskor hagyományosat. Érthetetlenül hosszút. A vége általában a nadrágjában rejtezik. Öve szinte a hasa közepén leledzik. Ülepe bevág. Fura szerzetnek véljük ettől, de hát a Jazzrajongó már csak ilyen. Tehát nyakkendőjével mímel, miközben zavarban van. Gyűrögeti. Közben lassan, körülményesen, körültekintően, mondhatjuk betegesen óvatosan intéz egy ügyet. Általában egyszerűt, amelyben természetesen járatlan - például feladni egy csekket. Ilyenkor csendben motyog. Többnyire szótlan. Ha netalán valahogy a jazzről ejthet pár szót, nos akkor órákig képes hallgatóságát untatni.
A világ legjobb dobosa Art Blakey!
Egyébként mindig kilóg valami a Jazzrajongó nadrágzsebéből. Előfordul, hogy lepedőnyi ruhazsebkendő kandikál kifelé, az esetek döntő többségében azonban maga az üres zseb fordul ki. Ez némileg ront a jólfésült, elegánsnak tűnő megjelenésen. Akárcsak az olcsó kölni, amelynek fanyar illata körüllengi őt, akár valami kéretlen és kétes aura. Van benne valami áporodott, dohos jelleg. De a tudásuk messze nem kopott. Éltetik a bakelitet, mint a valaha létezett hanghordozók legjobbikát. És persze a modern technikában is járatosak. Miért? Jó lemezeket csak kifogástalan lejátszókon lehet meghallgatni. És a jó, az feltétlenül jazz. Minden más műfaj menthetetlenül az „értéktelen vacak” kategóriába sorolandó!
A világ legjobb zongoristája Duke Ellington!
Amúgy a nadrágja szövet, és mindenképpen élére vasalt. Ez minimum az elegancia hívei számára. Valahogy meg is kell jelenni! Mert a Jazzrajongó megjelenik olykor, az üzletekben. Ahol, nem keres. Válogat! Mert válogatós! Na persze, nem könnyű jó lemezeket beszerezni. A Jazzrajongó számára a legbőségesebb választék is lehetetlenül elavult és szűkös. Mert ő vájt fülű, zeneileg csúcsigényes. Akármit nem hallgat. Ez a kekeckedő, tudálékos figura a legfelkészültebb eladókat is próbára teszi. Évszámok és nevek kerülnek elő, egy letűnt kor csillagai újra teljes fényükben pompáznak. Ez a Jazzrajongó számára fontos mozzanat. Mert istenei ilyenkor újra táncra perdülnek. Szemeiben ekkor szinte tűz gyullad, és gyermeki csillogás ragyog arcáról. A heves magyarázkodásban kimelegszik, kipirul.
A világ legjobb jazztrombitása Louis Armstrong!
Nadrágjához illik a zakója – halszálkamintás vagy „öregurasbarna”. Az inge persze minden ruhadarabjától elüt. Cipője olcsó és ócska. Zoknija általában fehér vagy éppen mintás, a szivárvány színeiben. Ritkán derül ki, de lyukas is… Nem meglepő egy művelt, intelligens, intellektuel alkattól. Aki egyébként izgága. A Jazzrajongó, ha valami tetszik neki, a fejét jobbra-balra illegeti, lábával pedig megállás nélkül topog. Nem egy esetben fütyörészi a dallamot. Ez az ódivatú, konzervatív, régi vágású jellem egy pillanatra gyermeki lesz. És megfeledkezik önmagáról.
A világ legjobb szaxisa John Coltrane!
Sűrű szemöldökük felszalad, ha valaki a gyűjteményük felől kérdezi őket. Ilyenkor felvágósak: a saját kollekció a legszebb, a legjobb, és – ezt mindig hangsúlyozzák és garantálják – messzemenőkig a legteljesebb, persze tudvalevőleg a legátfogóbb, egyben legegyedülállóbb. Amikor erről beszélnek mindig fontoskodva igazgatják meg a szemüvegüket, ezt a szarukeretes dinoszauruszt.
A világ legjobb zongoristája Art Tatum!
Ha sietnek, akkor is marad idejük válogatni a lemezek között. Bőrszíjas, százéves órájukon amúgy is megállt az idő. Nem csak a történelem nem halad velük, hanem a legutóbbi elmulasztott felhúzás óta már az óramutatók sem. Egyébként türelmetlenek. Nekik a legjobb kell, de azonnal. Érthetetlen, mert számukra mindenki a világ legjobbja. A világ legjobb trombitása, a világ legjobb zongoristája, a világ legjobb dobosa, és így tovább.
A Jazzrajongó tehát egy darabka zenetörténeti kövület. E kövületek évezredes monolittá válnak, a zene múló pillanatainak örökkévaló mementóivá. Becsüld hát meg jól a Jazzrajongót. Hiszen ő egy darabka a „nem itt”-ből és a „nem most”-ból.

PÁVA ZSOLT versei

idegen utitárs

mindenáron élni
túlélni a neszeket a csattogó deszkákon
s tábort verni éjjel nagyszobádban
kenyérrel
hússal
tekintetedben mohó szeszekkel

de látod bátortalan vagyok
kijelenteni próbálom a kérdéseket
és bókok helyett csizmatalpam ütõdik
a tegnapokba
sárba
hempergõzõ földalatti mosolyokkal számban
mint idegen utitárs
idegen városodban --

és mégis megszálltalak
elhoztam az esõt
az akácos országutat
el a dombokat völgyestül
és másnapos arcomat virágcsokorral

2007. 03.26.


egyedül

ide jöttél hozzám
hóarcú szeleken
vidítani
amit csak emlékképeken tudok
mert szorít ez az idegenség
a távolság magamtól
másokra is átruházva ---

a táj
az éjszaka
semmit sem tud rólam
(félhúzós pálinka az ébrenlétre)
kazlain füttyörész csak
s macskákkal õgyeleg
vagy papírra ír ha éppen --

szomorúbb már nem is lehet-
ez az idegenség
még felfedezni sincs idõm amerikát
néhány dombot a megpróbáltatásokra --
az értelem idült
vár

vonyít hogy újrakezdje


2007. 01.03. hajnali 3.

Czapáry Veronika (Budapest)

Alíz

Legalább ennyire érthetetlen, miként képes az agy megbirkózni az érzékszerveket folyamatosan érő, különböző frekvenciájú rezgésekkel, miként képes ezeket feldolgozni, belédhasít, a szavak szakadatlanul folynak közben, szent sóvárgás, közben felébred, eljön a pillanat, amikor nyarakon falak között a kendőkkel kirakott tájon valóságosak a gondolatai, az idő kimossa, a nappalok ugye, túlélünk mindent, szivárvány, lámpaarcok, az idevalósi otthonok, a házban rengeteg tébolyult járkál.

Valójában szél fúj, a tenger ilyenkor újraéled, az nő kacag, ott áll a medúza, a rejtjelek, hagyja magában élni az ezerarcú lényt, az őrület, belenéz a két szemébe, rózsaszín illatos bőr választja el a nőtől, a nő húsát a külvilágtól, bőrdarabka, milyen furcsa, amikor az óra ott ketyeg a feje fölött, (ez is tetszett a halandóknak), az csak egy bőrszeletke.

Csak egy bőrszeletke, ami elválasztja halandókat, egyetlen bőrszeletke, alagutakat csinál, vájatokat az időben, több ezer millió hús és ezer illat, tíz mitokondrium és idegpálya, agypálya, érpálya, testpálya, rózsaszín húsú önmaga, a rendszer, ami szállítja fel alá a húst, hogyan képes az agy több millió rezgésszámot feldolgozni, mert a művelet, a teste pár négyzetméteren elfér, háromdimenziós lény, a dimenzió rögzít és a negyedik a húsa, úgy terjednek, hogy hármasságot alkot, a tér és az idő, az árnyékbránon túl kacagása a végső, megfejthetetlen emlék, fehérség és csontok, szerelmeid, a végtelen, hármassága, gyermek, minden simán üvegfájlból van.

A tizenegyedik dimenzióban elgörbül a tér, pedig akkor már tudja, hogy jó kiinni belőle a végtelent.

Tetszik a halandóknak, csókolgatni, bőrét akár a márvány, gyengédsége húz magához, hófehér.

Szeret, szeret.

A bútorok bársonyosak, a hófehér húsú önmaga, melegség, végigsimítani az összes bőrréteget talán.

Egymásba nyíló szobák, aranyozott és vékony falak, az arcotok hangtalan mélység és szívetek, a varázsláshoz tűfokkal elvitt szoba háromdimenziósnak tűnik, érthetetlen, miként képes az agy az érzékszerveket érő különböző frekvenciájú rezgéseket feldolgozni, innen onnan átjön, a komódhoz nyúl, egy üzenet, csipke a kendőkkel teli tájon, elrepít ide-oda, teste is fehér, a medúza húsa, nem létezel, a fehér papírlap nevű kísértet, a végtelen papírmása, az arc és a szitakötő, a nyelv a jelölő, az ismétlés, az álca, mindenhonnan ismételgetett fénykép, a tenger, ahogyan ezt olvasod, már unod, emlékszel, az arc, a szitakötő és az álca mind leváltak az írás kettős írást eredményezett, milyen sejtek kellenek ahhoz, hogy emlékezz.

Belenézett a kék szemébe és megcsókolta.

Az érzelmek ide oda, nyomot hagy a tenger kékje, az ismételgetett fénykép, a test hibátlansága, annyit beszél a szél, ami olyankor öntötte el, amikor olvasott és látta a halhatatlanok városát, a labirintust, a nyelv az áttetsző vágy is, neki oda kell jutni, nem vagyok igazi, sírva fakadt, órákon át kottákba sírta magát, olyankor ragyogott, mert vele akart lenni csak, ahol minden abnormális és varázslatos, a szitakötő, nem gondoljátok, hogy értelmetlen lenne?, hogy esni fog?, kérdezte Alíz és megfogta Subidam kezét.

Ha nem álmodnék veled, elfelejtenélek, unalomig ismételgetett fénykép, nem lennél valódi, nem léteznél, rég eltűntél a megnevezhetetlen levegőben, hipp-hopp, igazi vagyok!, mondta Alíz, a Király véletlenül felébred, hipp-hopp, eltűntél volna, jó lenne tükörházban élni, most játsszuk azt Cicus, hogy át lehet oda jutni oda, ott minden igazi, te csak álomkép vagy.

Mély és élettel telien meglátszanak a foltok, az érintések nyomai, testén lilában, kékben, a tűszúrások nyomai.

Háromszázhatvannégy olyan nap egy eleven évben, amikor születéstelennapi ajándékokat kapsz, gondold csak el, pontosan, fele Alíz, és csak egy marad a születésnapi ajándékokra, érted, ez aztán a dicsőség, nem tudom mit értesz azon hogy dicsőség, mondta Alíz, Dingidungi megvetően mosolygott, hát persze, hogy nem érted, míg én meg nem mondom, úgy értettem: ez aztán az elsöprő erejű érvelés, de hát a dicsőség nem azt jelenti, hogy elsöprő erejű érvelés, Alíz, ha én használok egy szót, akkor az azt jelenti, amit én akarok, sem többet, sem kevesebbet, az a kérdés – hitetetlenkedett Alíz, vajon engedelmeskednek-e a szavak, az a kérdés, ki az úr és kész, Alíz sokkal nagyobb zavarban volt, semhogy erre válaszolni tudjon, így perc-perc után Dingidungi újból rákezdte: mindenkinek megvan a maga hangulata, különösen az igék, azok a legrátartiabbak, a melléknevekkel azt csinál az ember, ami akar, de az igékkel nem, az igék az hajnalokon, az útvonalban is állandóan motoszkálnak, de én féken tudom tartani az egész társaságot, kitapogathatatlanság, csak ennyit mondok, volna szíves elárulni, hogy ez mit jelent?, na, így beszél egy értelmes Alíz, mondta Dingidungi elégedetten, a kitapogathatatlanság azt jelenti, hogy erről a témáról már eleget beszéltünk, most már ideje elárulnod, miért írsz annyit, mert azt hiszem nem itt akarod leélni a hátralévő életedet, elég sok mindent jelent ez az egyetlen szó, Alíz elgondolkodott, ha ennyire megdolgoztatok egy szót, mondta Dingidungi, akkor mindig adok neki jutalmat, aha, Alíz elképedésében nem tudott szólni, látnod kellene őket, amint szombat délutánonként körém gyűlnek, mondta Dingidungi és komolyan ingatta a fejét, tudod a járandóságukért.

Hatalmas házak között élni a nyitott ablakoknál, ahol Alíz annyira szeretett időzni az időtlen időkben, nézni a városokat, a kertet, az útvonalat, a tengert, nagy alakját, az üveg csillogása, kis kerek négyszögek.

Nem sajátja senkinek a véget nem érő nappal, akik szolgálatban vannak, látnod kéne, ahogy délutánonként körém gyűlnek és szippantanak a levegőből, a rózsaszín fehér sejteket akarják, a húsukat, ami körül aurák élnek, a fejük fölött a végtelen sugárzás, kék és napfényes otthonok, az eszeveszett táj.

A kastélyszerű házban sok minden jelent meg, a tűnő fehérség a hatalmas viaszfalakkal körbevett úton, a házak mögötti napfényesség és üde hangulat.

A rózsaszín szobák között sütkérezni lehetett és nevetgélni, ott ahol új távlatokat nyit fel az idő.

A bőr és barack, az emlékezet útvesztői, egy-két darab az időből, falak.

Végigrohanni a szobákon, megtalálni a nőt, a viaszfalakkal körbevett úton a kesztyűt, mint régi képeken ismételgetni a vágyat, nagyvonalúan beszélget, tükrökbe nézni, végigáramlik rajta rózsaszín fény.

Melyik tengerparton érte őket az üzenet, meztelensége, fehér illat.

Kivilágított ablakok kivilágított tájakon, nők bőre, nimfasága, a kék nyár, bármilyen tér.

Az illatot szívta magába az olajos autók part menti útján, a napfényes testében a víz, ráolvasztott nyár, puhasága, mennyire akarom a fényt, combjait, mégis jó a hús, a szája, mennyire akarlak, forró bitumen, illatos combjai, az eleven nap, amiket nyalogattál homokkönyv, homokkönyv, a vízzel kapcsolatos alkonyok.

Szűkszavúsága, a jelzők megszállottsága, a fehérség nevű papírlap, a kislánykorban lévő lázálmok, tollak, leplek, papír és a jogarok, a táncoló nő nem egy táncos nő, redők feletti kő, a teste, az írás kettős jelenetet játszik.

Talán gondoltál arra, hogy miért van összevisszaság és a kék mit jelent a testben, vajon az álom újra álomhoz tér, vagy megfejthetetlen módon halássza ki a testeket, fehér alakját, a repedést, úttalan keresési útvonalat, az elmondhatatlan árkot.

A városok, utazás, végtelenné formálódó szublimált illat, fehérség és harisnyakötő, a megismételhetetlen, nem tudom kikérdezni.

Rózsaszín combú önmaga

Harmatos nőiség, a barlang, gyémánt és pókháló, a kertilak és a csigahéj, unalomig ismételgetett fénykép, persze szerette a nőt.

Arcvonásai eltűnnek a ködben, vékony bőrében, hosszú szárnyakon a nevetés, az esernyő, arc, és a szitakötő, a jogarok, a szöveg felfeslése mutatja meg, hogy nincs is irodalom, visszatérhetetlen hasonmása, a kék és a fehér mindörökké, a rózsaszín fák, felhőkarcolók, a világegyetem összes lehetséges története, valamint az összeolvadás a titokzatos utazással, beégetetett szín, csak egy-két oldal, tervek tegnapra és holnapra, időzóna, nem tudja megfogalmazni, közbeiktatott pontozás, a viaszfalakkal kirakott út, az üvegfúvók szentélye, fák, minden nap világosság közötti fény, a paplanokra kiírt úttalan, puha bőre puha takaróban, papírlapokra szabdalt útvonal, tervek tegnapra és holnapra, az időzóna, a ház feletti fény, a kapuk felett a jázminok, papír, folyamatosan száll fel a menekülés, te, sugdossa eszeveszettül, a tömör kapuk, sugárzás, a nimfavonások mesteri arcai, sötét anyag, üvegfal, eleven nap, vállaid íve, a központozás, az elektromágneses tér második bránja, a levelek szakadatlanul folynak közben, ki kell jutnom innen, alkonyok és a nap, mintha mindig megterítve lenne, figyelmeztetlek, ennyi elég, az ablakrózsa és a kertilak, a hárfahúrú ének, dicsőség, elsöprő erejű tévedés, nem jól értettem, nem hallottam, amit mondtál, viaszfalak, homok és szél, ünneptelen lét az extra dimenziókban nem történhet meg, csókol, meg nem terített idő, a lakoma, fekete téridő a nem létező bránon, száguld át rajta, hagyja élni az aranyozott halat, a zuhanás, első és utolsó vendég, a napfényekkel áztatott ablakok, rózsaszínű csigahéj, a mosolygás, tested aranyló színe, a híd száguld át rajta, esőcseppek, az érintésben sokkal több anyagnak kell lennie.

Kívülről felismerte, dekódolta, kis kerek négyzet, elfújja a szél, az unalomig ismételgetett fénykép, homokkönyv, a szavak szakadatlanul folynak közben, a fénykép, hófehér kéz.

Jó a levegőben üldögélni, mert állandósult a gondolat.

A szövegben idézetek találhatók Lewis Carrol műveiből.

A Lyra-antológiánk rendszeres szerzője, PÉTER ERIKA a közelmúltban jelentetett meg egy rendkívül kedves, olvasmányos gyermekkönyvet , VerselHetek címmel. A Móra Könyvkiadó gondozásában napvilágott látott kötet több ezer példányban fogyott el , s mint megtudtuk magától a szerzőtől, idén a 2. kiadásra is sor kerül.
Életre kelnek az évszakok, a rügyfakadás, a hőség, az eső és a fagy, a szél, s köd és a hó, és bennük az ünnepek. A Verselhetek sokféleségét Papp Anikó Mira színes rajzai gazdagítják. 40 oldal, kötött, végig színes illusztrációkkal .
Gratulálunk a kötethez , s kívánunk szerzőtársunknak további szép kiadványokat!
( a kötet megrendelhető a Móra Könyvkiadó címén, továbbá a www.mora.hu honlapon)

A tíz verset tartalmazó vékony füzet főszereplője Tádé, a kismalac, aki bizony sokat szenved négy nagy disznó bátyja gonoszkodásai miatt. A versekben egyebek közt az eső elől az ólba menekülnek, ahol beszorulnak az ajtóba (Tádé viszont bemászik az ablakon), lagziba mennek és Tádét otthon hagyják, de végül mégis jóllakik, szegény Tádét leckéztetik (pl. lyukas vödörben vizet hozatnak vele), zenebonát tartanak a hencidai királylány ablaka alatt, vagy a malacmenyecskék előtt illegetik magukat. Ahogy a fülszövegből megtudjuk, Tádé malackanyelven beszél, és ezért néha különös szavakat "gyártigál": ropogat, kapogat, hallogat, korogat, kopogat, kuncigál, ásitgál, halladoz, lökdöködnek, szippogat, sajnálgál, gyártigál, kajtorász, kutyorász, dobintnak. A két soros versszakok rímelésének megteremtéséhez gyártott szavak sajnos gyakran mennek az érthetőség rovására, és bizony a rímek még így is sok helyen sánták maradnak, pl. abban a versben is, amelyik azt beszéli el, hogyan szedettek a testvérei Tádéval cseresznyét maguknak, míg őneki nem jutott, ekképpen: "...Ha a bendőnk tele lesz,/ Minden cseresznyét te ehetsz. //De mert bendőjük jókora,/ Tádénk szeme csak kopogat..."

----------------------------------------

Meg kell vallanom, igen nagy zavarban vagyok, ha most azt kell mondanom könyvem védelmében, hogy az utóbbi évek legszebb új gyerekkönyvéről van szó. Miért hinne nekem bárki is egy elfogulatlan recenzenssel szemben? Ez bizony indokolatlan. Csakhogy nem nekem kell hinni, hanem önmaguknak. Nem szándékom ítélkezni, csak megjelölni néhány szempontot, amit véleményem szerint a recenzens eltévesztett.

A vers szabálya az, amit a költő megteremt, s egyetlen műalkotás sem ítélhető meg olyan szabályok szerint, amik nincsenek benne magában a szövegben. Ilyen például a következő két szabály:
Gyereknyelv (pl. Móricz: „iciripiciri”)
a rím föllazításával könnyed mesélő hang megteremtése (pl. Kormos: Vackor-mesék)
Úgy hiszem, mindkettőt következetesen használtam, s talán nyertem is rajt annyit, amennyit a szabados rímekkel veszítettem.



Gyereknyelv: a „kuncigál”, „lökdöködnek” stb. szavak így kiragadva valóban érthetetlenek. De tegyenek próbát gyermekükkel, s mesén belül mind érteni fogják, s talán még szeretni is. Határozott célom volt velük a kötelező rímelés kölöncét levetni, így igaz. De verseimben ezek a „rím kedvéért” gyártigált szavak nincsenek egyedül: a „szi-szi-szuszi-szundikál” például szintén gyereknyelvi szó, és senki sem vádolhat avval, hogy a rím kedvéért gyártottam volna. Hasonlóképp a „nyam-nya-nyam-nya-nyam-nya-nyam”, „töf-töf-töf-töf-töf-töf-töf” stb. szavak. Játékos, vidám, kedves szójátékok ezek, talán a rímtudomány hiányossága, talán a nyelvérzék kifinomultsága miatt, ami nem éri be hétköznapi szavainkkal. Egy biztos: nem szabad a szavakat kiemelni környezetükből:

Például a „lökdöködnek” szó így hangzik el:

Ha röfögök, ólba zárnak,

De ha nem, hát ráncigálnak;



Ráncigálnak, lökdöködnek,

Nincs jó dolga üstökömnek…

Egészen ügyetlen verselők, amilyenként a recenzióból pislogok önmagamra, mindig a felelő szóval vannak bajban, itt pedig a rímhívó szóban fordul elő a szokatlan gyereknyelvi elem. Amikor leírtam, fogalmam se volt még, hogy mi lesz rá a rím (erre határozottan emlékszem). Egy biztos: a „lökdösnek” szóban nem volna benne a kismalac kedves ügyetlensége, szánalomra méltó elesettsége, ami a „lökdöködnek” panaszszavában megvan. A „malackanyelven gyártigált” szavakat tehát így kell, és csakis így szabad megítélni: nyert-e rajta a szöveg, vagy veszített? Mert miért használjak rosszabb szavakat, ha jobbat is tudok, pusztán azért, mert ez utóbbi nem szerepel a szótárakban?



Rím: Nem tudom, megértenek-e, hisznek-e nekem, de költők tudják, hogy úgy áll a dolog, hogy egy-egy rím kedvéért bizony egész mondatokat, sorokat, szakaszokat ki kell dobni, sőt néha maga a mese is a rím után megy. Pozitív példaként említem, nagy tisztelettel Balázs Tibor Az esernyőm szülinapja című versét, amely minden bizonnyal az Ernő - ernyő rímből született, s állt össze kedves, humoros történetté. Evvel semmi baj nincsen, aki győzi, csinálja. Csak az nem jó, ha kötelezően számon kérik az efféle tiszta rímeket, vagy egyéb kötött formákat. Nincsen nekem semmi bajom Varró Dániel, Devecseri meg Rímhányó-Romhányi (bocsánat a bizalmas gúnynévért, nem sértésnek szántam, csak bizonyságnak arra, hogy így él a köztudatban) rímbravúrjaival sem. De ha nekem mégis Kormos István kedves, slampos, könnyed verses mesélése a szívemhez legközelebb álló, engedtessék meg nekem, hogy őt kövessem, vagy akár rajta is túltegyek a rímekkel való kötözködésben.

Haja,

haja, hé!

De sok csudás titkot őríz

a csöpp boglyos,

lompos,

loncsos

és bozontos

piszén pisze kölyökmackó

előtt az az ELSŐ BÉ!

Hát igen, a rím kedvéért gyártigált „haja, haja hé!” - bizony ez is eléggé slampos. És hol vannak a szabályos verssorok? Bizony ilyesmi sincs, de kinek kell az, ha ilyen kedves gyereknyelvet, gyerek-beszédet olvas? Ízlés dolga, van, aki Romhányira esküszik, nekem ez a kedvesebb. Én nem dobok Romhányira követ, de rám se dobjanak! S mellesleg még a kiragadott rímhiba dolgában sem biztos, hogy igaza van recenzensnek: tudniillik olyan lépésváltásról van szó, ami ezt a lazaságot talán még meg is kívánja. De legyen ebben igaza: én ezeket a rímeket olyan könnyedén és gondatlanul ontottam, hogy effélén akkor se akadnék fenn, ha kissé megdöcceni érezném a verset. De a rímről való nézeteimről mosakodás helyett beszéljen második kötetem versikéje:



Verses Gyuri



Hát de még a Verses Gyuri!

Az aztán a csoda muri:

Az is csak úgy kiabál,

A szája meg be nem áll:



- Csalamádé, véres hurka,

Én vagyok a Verses Gyuri.



Petrezselymet, krumplit, borsot,

Egybeszövök minden verset.



Sorvégen ha bitlek-botlok,

Rímeken nem sokat kötlök.



- Megállj! – szólok – tetten értem,

Csalónak itt nem jár babér!



De szól Tádé: - Várjunk csak,

Hiszen te is sántítgatsz.



Feddem Tádét: - Röntöm-böntöm,

Hisz a verset csak úgy öntöm.



Neked, bizony, neked, Tádé,

Ki is hűlt a forró kakaó.



Főzhetek új csokoládét,

Fölvidítni a kis malacom.



Ebből megérthetik, hogy ami a kisgyerekek számára kedves gyereknyelvi szó, az a költőkkel, kritikusokkal szemben egészen tudatos csúfolódás. S ha most a recenzens szatirikus vidám játék helyett pancserság rovására írja a dolgot, s Dunának megy bánatában, mit mondjak? Bizony jól teszi.



Grafika: Mindezekről persze roppant illetlen dolog volt beszélni, nem való, hogy az ember önmagát dicsérje, még talán mentegetnie sem igen való. De a rajzokról talán mégis illett volna pár szót szólni. Szerencsére nem írta bele a jóindulatú recenzens, hogy a rajzokat a szerző bátyja készítette (mint előző könyvemmel tett hasonlót). Pedig igaz. (S ez talán azt is visszaigazolja, hogy Lea-meséimet sem grafikus hiányában adtam közre Hörcsiék rajzaival. S talán Tádé bátyjai sem „gonosz disznó”-zhatók le, mert egész másról van szó, például arról, hogy mit jelent legkisebb testvérnek vagy kisebbecske Nemecseknek lenni.) S való igaz, a könyv-grafika világában ő is ismeretlen név. De a rajzfilm-világban nem, és a gyerekfilmek világában sem. Talán sokan emlékeznek Suli-buli című diákokról szóló gyerekfilmje mozi-bemutatójára, amikor a közönség hangos tapsviharban tört ki, ami moziban nem igen szokás. S nekem évek óta grafikus munkatársam. Ebből a recenzióból azonban még az sem derül ki, hogy képeskönyvről van szó, a legcsodálatosabb művészi grafikákkal, aminek nem sok párja akad könyveink között. Hogy értsük, micsoda tudatos rosszindulatról van szó, képzeljük el azt a helyzetet, ha valaki Marék Veronika könyveit így ajánlaná: „Mindössze tíz-húszsornyi mese”. Mert bizony annyi. Laponként két sor, de egy-egy kedves rajz, s a gyerekek a rajzokból olvassák a történetet, talán a betűket sem ismerik. Ki venné meg ezt a könyvet, ha nem tud a grafikákról? S a recenzens „tíz verset tartalmazó vékonyka füzet” szavai ilyesmit akarnak sugallani: ne vegyék meg, nem éri meg a pénzét, igen keveset kapnak. De miért hallgatja el, hogy minden oldalon egy-egy bűbájos grafika örvendezteti meg a gyerekeket? S bár ez keveseket érdekel, ennél olcsóbban ennyi színes kép ezer példányból nem hozható ki.

Kacsó Krisztina (Létavértes)

A temető titka

Catlin Wilkinson csak ült a tükör előtt derékig érő, hullámos hajzuhatagát fésülve. Egyre hevesebben és erőteljesebben fésülködött, de a testét átjáró nagyfokú remegés annak ellenére sem akart megszűnni, hogy valójában semmiféle félelmet nem érzett, hisz már kezdett hozzászokni, hogy minden este meglátogatja az idegennek nem nevezhető személy. A tavalyi lovasbalesetben meghalt „szerelme”, Christian Morgan. A férfi egyenes testtartással állt Catlin háta mögött és kitartóan bámulta a fiatal nőt. Szemeiben a túlvilág fényei ragyogtak. Sötéten, halottan izzottak, az életnek egy parányi szikrája sem lobogott már bennük. Catlin üveges tekintettel nézte Christiant, akinek még nem állt szándékában az idősebb Wilkinson lány szobájából távozni. Catlin már nem sikoltozott, elmúlt a kezdeti félelme, hisz a férfi halála napja óta, minden este ugyanabban az időpontban, nyolc órakor meglátogatja, és áthatóan nézi. Egy szót sem szól soha, csak kitartóan figyeli és a gondolatai útján, egyre csak hívogatja abba a másik, különös, de már a csak a halottak számára fenntartott világba, ahová nem lehet tombolán jegyet nyerni, ahol az emberek olyan elveszettnek és magányosnak érzik magukat a szeretteik nélkül. A lánynak nem is volt szüksége Christian szavaira. A pillantása elárulta, hogy halálában is érte epekedik, és a szíve csak utána sóvárog. Legalábbis Catlin meg volt róla győződve, hogy Christian azért teszi meg hosszú, fárasztó útjait a túlvilágról, mert még mindig halálosan szerelmes belé. Még csak nem is sejtette, hogy mekkorát tévedett!
Christian felbukkanása óta nem mutatta semmi jelét, hogy tudna Catlin gonosz szándékáról, az ő gondosan megszervezett és kitervelt haláláról. Catlin és Christian már két éve, hogy jegyben jártak, de Catlin soha nem szerette a férfit. Az apja akarta, hogy minél hamarabb egybekeljenek, hisz a birgmentoni gyapjúvállalatnak a házasságkötés után a Richard Morgan ültetvényein dolgozó munkások termelték volna a nyersanyagot, amihez jóval jutányosabban jutott volna hozzá a piaci árakhoz képest. Természetesen Christian apjának is ínyére volt a közelgő esküvő, mert így neki sem került volna sok vesződségbe a több tonnányi gyapot eladása.
Catlin apja még csak nem is sejtette, hogy szeretett lánya, akinek a szíve helyén egy jókora jégdarab dobogott egészen más jövendőbelit képzelt maga mellé. Catlin Tomért, az istállóban dolgozó fiúért epekedett, aki tudomást sem vett róla azóta, hogy egy ködös, őszi, borongós délutánon meg nem ízlelhette Catlin szirupízű ajkait és mézédes ölében meg nem, mártózhatott. Tom Knowles nem akart az alkalmi légyottnál többet, amióta Catlin kitartóan a szerelmével zaklatta, már a további pásztorórák elől is menekült.
A titkos randevú azonban Catlin szívét még inkább a szerelem börtönébe zárta, és nem akarta tudomásul venni, hogy az egyszerű lovászfiú csak úgy, visszautasítja. Minden női praktikát bevetett, hízelgett, a legszebb mosolyát felöltve édes szavakkal és cirógató simogatásokkal kedveskedett, a konyhából finomabbnál finomabb falatokat csent ki, de minden cselekedete kudarcba fulladt. Eközben Christian egyre jobban sóvárgott Catlin után és egyre hevesebb érzelmek kerítették a hatalmába, mely a lányt épp úgy terhelték, mint Tomot Catlin egyre kitartóbb és idegtépőbb ostroma. A nyájas és csöpögős szavak ellenére Tom hajthatatlan volt és ellenállt a csábításnak. Catlin dacos tekintetével, hisztérikus megnyilvánulásaival viszont még azt is elérte, hogy Tom levegőnek nézte és már beszélgetni sem volt hajlandó Wilkinson kisasszonnyal. Catlin ezért gonosz tervet eszelt ki és napokig csak a megvalósításán törte beteges elmével megáldott agyacskáját. Gyönyörű lány volt, de a lelke legmélyén egy gonosz kis bestia, akinek már csak az volt minden álma, hogy holtan lássa azt a férfit, aki megalázta és kitárulkozó lelkének ajtaját hevesen, és durván becsapta.
Szeptember nyolcadikán még a madarak sem csicseregtek olyan kedélyesen. Mintha megérezték volna, hogy valami végzetes esemény fog történni a Wilkinson rezidencián. Catlin már kora hajnalban egy gondosan megmunkált, cirádás serleget szorongatott a kezében, melyben a bor a vörös, forró vérre emlékeztetett. A reggeli órában belecsepegtetett méreg már feloldódott benne. Ujjainak inai erőteljesen rángatóztak, gyomrában hatalmas gombócokat érzett a rátörő idegesség miatt, de arca szoborszerű, merev maradt, szemei gyűlöletet sugároztak és csak egyet akart. Bosszút állni és megölni azt, aki nem szerette, aki sárba tiporta, aki semmibe vette az érzéseit. Megbecstelenítésről szó sem volt. Catlin Wilkinson tizenhét éves korára több szeretővel dicsekedhetett, mint más egész élete során. Tom ezt nagyon jól tudta, ezért nem is volt lelkiismeret - furdalása, ezért nem vette komolyan Catlin heves szerelmi vallomásait. A lányról annyi negatív pletyka keringett a birtokon belül is, amiből regényt lehetett volna írni. A lovászfiúnak ezért nem is főtt a feje a történtek miatt. Meg aztán tudott a lány jegyességéről és igazából már meg is bánta, hogy Christiannak ártott azzal, hogy egyáltalán szóba állt a mennyasszonyával és képtelen volt kordában tartani a vágyait, amikor a lány kacéran viselkedett vele. Többek között a vőlegény miatt is vetett véget a röpke kis kalandnak.
Catlin bájos, mosolygós, szűzies arccal lépett az istállóba, de semmi szükség nem volt a színésznői képességeire, hisz Tom még aludt. Letette a faragott, cseresznyefából készült, háromlábú székre a halálos italt és távozott. Délelőtt Samuel, az öreg istállómester jajveszékelésére az eltévelyedett lány kitámolygott a szobájából és örömmel vette tudomásul, hogy minden az elképzelése szerint alakul.
Egy valamivel azonban nem számolt. Alberta, az ikertestvére a Tom halálát követő napon zokogva kérte számon nővérét a történtek miatt. A megérzéseit ecsetelte, a Tom és a Catlin titkos szerelmi kapcsolatáról hallott biztos információit taglalta és a sejtelemit, mely szerint Tomot nem véletlenül ragadta el a halál, hanem nővérének igenis fontos szerepe volt ebben. Catlint először elöntötte a forróság, majd kirázta a hideg. Alberta maga volt a megtestesült jóindulat, szerény és hatalmas szívvel megáldott teremtés volt. Nem akart semmi rosszat a testvérének, de a patyolat tiszta lelke tiltakozott az ellen, hogy ne számoljon be a kastélyban történő eseményekről szeretett édesapjuknak. Valójában félt Catlintől, nem akart egy gyilkossal egy fedél alatt élni.
Még aznap éjjel Alberta Wilkinson önkezével vetett véget az életének. Még búcsúlevelet is írt, melyben a Tomhoz fűződő mély szerelméről, az elvesztése miatt érzett bánatról és az értelmét vesztett életéről írt. Természetesen Catlin végzett szeretett kishúgával, aki húsz évvel ezelőtt öt perccel később látta meg a napvilágot, mint ő. A Wilkinson kastélyban mély gyász uralkodott. A szülők, a komornyik, a szakácsok, a takarítónők úgy jártak keltek a hatalmas, ódon épületben, mint valami félelmetes, éjszaka riogató, bomló testű zombik. Sajnálták a kisebbik Wilkinson lányt, akire ugyan nem volt jellemző a búslakodás, az öngyilkos hajlam, mégsem gyanakodott senki semmi rosszra. Tudomásul vették, hogy elkerülte a figyelmüket Alberta valódi személyisége és a gyászba burkolóztak, hogy megadják neki a végső tiszteletet. Egyedül csak Catlin virult ki, ő érzett csak fura, de a testét jólesően átjáró elégtételt. Tom és Alberta halála kárpótolta az utóbbi hónapokban ért, nem valós, csak annak hitt sérelmek miatt. Már csak Christiant akarta valahogy eltéríteni szándékától, attól, hogy feleségül vegye. Catlin arcán sátáni mosoly suhant át és ez valahogy ott is ragadt szép, de annál gonoszabb pofikáján, ami senkiben sem keltett gyanút, mivel senkinek még csak fel sem tűnt.
Christian el akarta halasztani az esküvőt, Alberta halála miatt. Úgy gondolta, hogy emberibb, ha még várnak néhány hetet, hónapot és gyászolnak, nem pedig az esküvőn mulatoznak. Catlin hallani sem akart róla, de ez is csak a színjáték szerves része volt. Esze ágában sem volt Christianhoz nőül menni, inkább elevenen égett volna meg a pokol tüzében, mint egy olyan férfi hitvesének lenni, akitől borsózott a háta, ha csak meglátta, rosszullét kerülgette, ha a férfi megszólalt, vagy megérintette. Egyébként is az új lovászfiú készségesebb és odaadóbb tudott lenni, mint amilyen Tom valaha is volt, akkor, az egyszeri alkalommal. Catlin javaslatára Christiannal kilovagoltak a Wilkinson és a Morgan birtokot összekötő szirtekhez, hogy nyugodtan, kettesben, a jövőjüket tervezgessék. Az októberi párás levegőben már sejteni lehetett az eső savas, kissé sós, fanyar illatát, a csivitelő madarak télre való készülődését és a természet is ledobta nyári öltözékét, hogy felkészüljön a hideg, fagyos, fehér hópelyhek fogadására.
Catlin csak a kellő pillanatot várta, amikor elérkezik a napnyugta, amit Christian úgy szeretett. A nap vérvörös korongja komótosan már a felhők alatt úszott, hogy azután öt perc alatt eltűnjön, és csúfondárosan visszavonulót fújjon az egyre inkább előbukkanó, aranysárga, vakítóan világító holdnak.
Catlin a kezével ellenzőt formáló, a nyeregben peckesen ülő Christiant bámulta, elfintorította gonoszságtól eltorzuló arcát, majd lovaglópálcájával egy jókorát a telivér hátsó fertályára sózott. A ló megbokrosodott, a két első lábát a magasba lendítette és a mélybe, a hatalmas sziklákat összekötő völgybe zuhant. A férfi egy hangos, de rövid sikoly kíséretében zuhant a halálba.
Catlin felduzzadt arccal, kisírt szemekkel vágtázott vissza a kastélyba, hogy előadja rögtönzött meséjét a szerencsétlen „balesetről”, mellyel Christiant örökre a mennybéli lovaglásra kárhoztatta.
Azóta a kissé szeles, ködös, októberi este óta minden este megjelent a szobájában Christian Morgan, hogy a volt jegyesét bámulja és megtévessze szerelmes pillantásaival. Catlin nem is sejthette, hogy Christian már tudta, hogy egykori szerelme küldte az idő előtti halálba, és már nem a szerelmét látja benne, hanem egy velejéig romlott lányt, aki mindenre hajlandó a céljai elérése érdekében. Most már tudta, hogy Catlin soha nem is érzett iránta szerelmet, tudott Tomról, tudott Alberta titokzatos, de annál kegyetlenebb haláláról és ezért nem volt képes a lelke megnyugvásra lelni a túlvilágon, ezért járt vissza minden egyes nap, hogy a bosszúja beteljesedhessen. A fiatal lányt a legkevésbé sem érdekelte Christian, számára már feledésbe merült a múlt, csak a jelen foglalkoztatta, az élet, a csillogás, a hódítás és a lovászfiúval folytatott pajzán szerelmi kaland.
A Wilkinson kastélyban a gyász letelte után bált rendeztek. Mindenki lázasan készülődött a kellemes, tánccal, beszélgetéssel, evéssel, ivással, boldog vihorászással telt estére, hogy legalább egy éjszakára elfeledjék a Wilkinson birtokon történt haláleseteket és átadják magukat a felhőtlen szórakozásnak. Catlin már délután elkezdte a készülődést, de a szobájából már csak a temetőbe vezetett az útja. Este nyolc órakor, a szokott időpontban Christian ismét felbukkant a szobájában. Catlin megrándította a vállát és a fényes, ékkövekkel díszített fülbevalóját aggatta a füleibe, amikor Alberta és Tom is megjelent előtte a tükörben. Míg Christian úgy festett, mintha még mindig élne - kivirulva, vakító zöld szemekkel, vérpiros ajkakkal, lágy vonásokkal, jóképűen -, addig egykori szeretője és ikertestvére a gyilkosság hátborzongató nyomaival. Eltorzuló arcvonásokkal, habzó szájjal, óriásira duzzadt nyakkal és kínlódó tekintetekkel.
Catlin a szívéhez kapott, levegő után kapkodott, majd eszméletlenül rogyott össze. Szemei meredten, ijedten és üvegesen tekintettek a semmibe. Látta a körülötte nyüzsgő embereket, az apját, az anyját, az orvost és az alkalmazottakat, mindent hallott, de egy árva hang sem jött ki a torkán. Bénultan feküdt a padlón, majd később a baldachinos ágyában, de képtelen volt megszólalni. A szavak a torkára fagytak és hiába erőlködött. A teste, az agya nem engedelmeskedett. A halottasházban, a ravatalozón az orrát csiklandozta a virágokból áradó telt, erős illat, a halottak émelyítő, édeskés szaga, de nem tehetett semmit. Szemei hozzászoktak a hullaház rémisztő félhomályához, árnyakat látott, a gyertyafényben mozgó alakokat pillantott meg, de képtelen volt szóra nyitni ajkait. A gyászolók halkan motyogtak, sírdogáltak, megigazították utolsó útján viselt öltözékét, de senki sem vette észre, hogy Catlin Wilkinson nem halt meg, hogy minden erejével azon van, hogy észrevegyék, nincs kit siratni.
A temetésén, a hófehér selyemruhában, a nyakába akasztott aranyláncon függő kereszttel, a koporsóban fekve a körülötte zokogó emberekre szeretett volna torkaszakadtából üvölteni, hogy fejezzék be a szertartást, a pap is hallgasson már el végre, és valaki segítsen neki megmenekülni, hisz az nem lehet, hogy Anne Wilkinson így, ilyen kegyetlen módon fejezze be földi életét. A pánik abban a pillanatban ragadta el igazán, amikor a mélybarna tölgyfakoporsó fedelét lecsukták. A szemei ekkor megrebbentek, de a hangok még mindig a torkában terpeszkedtek és bármilyen erőfeszítés kevés lett volna ahhoz, hogy ki is buggyanjanak telt ajkain. A hangok, a megváltást jelentő hangok akkor tódultak ki a száján, amikor az utolsó lapát földet szórták végső nyughelyére, a súlyos koporsóra, melynek fényes csücskei úgy világítottak ki a fekete, porhanyós földből, mint valami sötétben kujtorgó, majd hirtelen előbukkanó, ragyogó macskaszemek.
Catlin Wilkinson körmei felszántották a koporsó vörös selyemből készült bélését, rekedt torokhangon a szabadulásáért kiabált és rimánkodott, de a pap imái, a gyászoló tömeg zokogása elnyomta a fel – fel törő dörömbölést és üvöltést, mely mindörökre a temető csendjébe veszett és végérvényesen a Wilkinson kastélyhoz tartozó temetőkertnek a mély, sötét és halott titka maradt.

//**//

A cseresznyefa

Agnes Lipski leginkább a kertben szerette a szabadidejét eltölteni. Negyvennyolc éves volt, a háta hajlott, állandóan fájó lábai sokszor úgy viselkedtek, mint két merev piszkavas, melyek szinte sikoltoztak egy kis napfényért. Szerette a friss levegőt, a rózsalugas illatát, a fákon ugrándozó, csivitelő madarakat, a simogató napfényt. Agnes arcát mély ráncok redőzték, az elmúlt évek minden kínját, szenvedését az arcán viselte, mélyen ülő, fűzöld szemei bölcsességet, a magány okozta, keserűséget sugározták. A középkorú nő soha nem ment férjhez, soha nem szült gyereket, a szülei is rég meghaltak. Egyedül volt és néha kegyetlenül gyötörte a társtalanság, de voltak napok, amikor kifejezetten örült annak, hogy nem kell egy esetleg rosszul működő házasságban tengődnie. Hazudni sem akart magának, hogy minden úgy tökéletes, ahogy van, de talán a sors is azt akarta, hogy magányosan tengesse az életét, hogy aztán a túlvilágon megnyugvást találjon.
Az asszony szívbeteg volt, az orvosai sem tudták, hogy mikor éri utol a halál szele. Agnesnek a szívrendellenességgel együtt kellett élnie, nem tehetett mást, csak türelmesen várta a kaszást, ami bármikor megérkezhetett, ha valami váratlan sokkhatás éri.
Egy kiadónál dolgozott, mint illusztrátor és a munkájának köszönhetően hatalmas műveltségre tett szert. Szinte falta a könyveket. Mindig ugyanott olvasott, a cseresznyefa alatt, a rózsalugastól alig két méterre egy ósdi, kopott, faragott széken.
Egy ilyen alakalommal – egy gyönyörű tavaszi napon, mikor a cseresznyefa virágba borult, s talán még soha nem volt ilyen csodálatos – Agnes valami fényeset látott a pompázó fa tövében. Először azt hitte, hogy csak a képzelete űz vele gonosz tréfát, vagy valami haszontalan tárgyat sodort a szél a fa tövéhez, de nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy talán valami más is lehet. Nagy nehezen felállt és a fához bicegett. Lábfejével megütögette a különös dolgot, mely meg sem mozdult, úgy tartotta magát a kemény földben, mintha mindig is a kiszáradt rög lett volna az otthona. Agnes azonban nem nyugodott, kíváncsisága olyan vizekre sodorta, ahonnan már nem lehetett volna visszarángatni kényelmes ülőhelyéhez. Sietősen a fészerhez battyogott és egy ásóval tért vissza. A rozsdásodásnak induló kerti eszköz fémesen koppant, ahogy a különös valamihez hozzáért. Agnest egyre inkább űzte a vágy, kíváncsi volt, hogy mit rejt a föld, milyen kincs birtokába juthat. Sokáig tartott, amíg a kiszáradt, esővizet rég nem látott talaj nagy nehezen kidobta magából az évtizedek óta rejtegetett lakóját. Egy kisméretű fémládikát. Agnes gyöngyöző homlokát koszos kezével törölte meg, amitől az arca maszatos lett, de nem érdekelte. Hevesen dobogó szívvel – nem törődve súlyos szívbetegségével – a székéhez bicegett és lehuppant rá. A könyv tompa puffanással a földre zuhant. Tíz percébe telt, mire rájött, hogy hogyan működik a ládika zárja. Felkattintotta. Csalódottsága azon nyomban kiült az arcára, ahogy meglátta, hogy a dobozka nem kincset rejt, hanem papírokat. Gyűrött, régi papírokat, ceruzával írt sűrű, erőteljes, girbegurba sorokkal. Szívének lüktetése gyengébb tempóra váltott.
Agnes a dobozka aljára markolt, a papírdarabok zörögve, mint a száraz falevelek hullottak erősen rovátkolt, izzadt tenyerébe. Rögtön kihajtogatta az egyiket, majd olvasni kezdte.
„Drága Lénám!
Engedd meg, hogy azzal kezdjem, mennyire szeretlek téged! A pokolban vagyok, de ha rád gondolok, a mennyországban érzem magam! Ha veled lehetek, ha csak gondolatban is, nem fáj semmi, és már nem bánt az sem, hogy napok óta alig kapunk enni. Nem akarlak elkeseríteni, de hogy enyhüljön a bennem tomboló kín, muszáj leírnom, hogy mi történik velem, velünk, a lágerben élőkkel. Egyszer talán lesz lehetőségem átadni – e leveleket, ami azt is jelentené, hogy ismét láthatlak. Nem tudom meddig tart még ez az őrület, de itt már minden újabb napot csodaként élhetünk meg. Naponta ezrek vesztik életüket. Vagy így, vagy úgy. Szörnyű kegyetlen dolgok történnek itt. Nem is hinnéd, én is alig! Fiatal vagyok igaz, de ezeknek a borzalmaknak még az ezredrészét sem tapasztaltam soha! Emberi életekkel játszanak, és még csak észre sem veszik a bestiák! Nem tudom, mivel érdemeltük ezt ki, miért és legfőképpen, hogy lehet egy nép ilyen kegyetlen egy másik néppel, akit csak azért büntet, mert más a vallásuk, mert zsidónak születtek.
Nagyon szeretlek, és abban csak bízni tudok, hogy a te szerelmed is olyan heves, mint amikor két éve elbúcsúztunk egymástól! Örökké szeretni foglak! Szerelmed: Józef”
Agnes szemeiből patakzott a könny, de elhatározta, hogy végigolvas minden egyes oldalt, ami erről a lengyel, de zsidó származású férfiról szólt. A szívéig hatoltak a szerelmes, de a háború miatt keserűvé vált sorok. Kinyitotta a következő levelet, és szemeivel, áhítattal falta a mondatokat, melyekből sütött a félelem, a kín, a gyötrelem és a pusztulás szaga.
„Drága Lénám!
Esküszöm, miattad, érted élek még! Ha te nem volnál, már rég feladtam volna! Bízom abban, hogy örökké szeretni fogsz! Nekem csak te adsz erőt, hogy elviseljem a mindennapok borzalmait. Rettenetesen fáj mindkét tenyerem, már két hónapja mindennap köveket cipelünk egyik helyről a másikra. A hólyagokat még elviselném, de a lelki kínt, hogy értelmetlenségre kényszerítenek bennünket, azt egyre nehezebben. A barakkból ma ketten haltak meg, de talán nekik így a legjobb!
Hidd el drága kincsem, hogy nem szeretnélek elkeseríteni a soraimmal, de szerencsére csak akkor olvasod majd a leveleimet, mikor szorosan foghatod a kezem, és zokogásodat forró csókokkal csillapíthatom majd! Szeretlek és a te szerelmed a szívembe vésődött az arcoddal, a karcsú alakoddal, a tengerkék szemeiddel együtt! Reggel veled ébredek, éjjel rólad álmodom, ezért élek még most is. Abban már csak reménykedni tudok, hogy tárt karokkal, tiszta szívvel vársz rám, akármikor is lesz az a nap.
Most nem írok többet, szenvedésem így is enyhült valamelyest. Szeretlek! Józef”
Agnes szívébe még hevesebben markolt a fájdalom, kezeiből a dús, zsenge fűbe estek a levelek, a kis ládikával együtt. Ketyegője zakatolt, mint egy gyorsvonat, majd megállt. Az asszony arca holtsápadttá, majd vérvörössé vált. Nyelvével végigsimította kiszáradt ajkait, hörgött egy utolsót, majd örök nyugalomra tért.
Agnes Lipskivel szívinfarktus végzett. A szomszédban lakó Janek Haller találta meg, aki gyakran vitt az asszonynak a kertjében termelt gyümölcsökből, vagy lepte meg Agnest friss tyúktojással. Janek Haller miután ráébredt, hogy kedves, de szófukar és kissé különc szomszédasszonya eltávozott az élők sorából csak bénultan álldogált. Lelki kábultságán túljutva felnyalábolta a szék lábánál elterülő papírdarabkákat és az ismerős sorokat olvasván eleredtek a könnyei. Nagyon is jól ismerte Józefet, akivel ugyanazokat a kegyetlen éveket élték át a fogságuk alatt, a második világháborúban. Nagyon jó barátok lettek. Támogatták egymást, biztatták a másikat, ha annak már nem volt ereje az életnek nem nevezhető borzalomhoz. Segítették egymást a kínban, a pusztulásban, a gyötrelemben. Janek végignézte, ahogy a legjobb barátja a háború vége előtti hónapban kisebesedett, tetves fejjel, rothadó lábbal, véres, hólyagos kezekkel a karjaiban szenvedett, majd meghalt. Józef elvesztésével többé Janek nem is reménykedett abban, hogy a láger poklából egyszer majd élve kijuthat.
Aztán véget ért a háború és ő a szabadság illatának beszippantásával a bensőjében dúló lelkiismeret furdalással, hogy ő túlélte az évekig tartó szörnyűséget, hazatért. Első útja Lénához vezetett, akinek átnyújtotta a koszos, zsírtól fénylő leveleket és reszketve, könnyes szemekkel a fiatal nő karjaiba omlott.
Léna és Janek Haller összeházasodtak, gyerekeik születtek. Az asszonyt azonban harmincnyolc évesen a mély gyász, a Józef iránti mérhetetlen, soha szűnni nem akaró szerelem a halálba taszította. Két kisfiút és egy megtört szívű férjet hagyott maga után. Hamvait és az igaz szerelemről árulkodó leveleket a cseresznyefa alá temette abban bízva, hogy az asszony a másvilágon rátalál bolyongó párjára és a mennyországban az örök boldogság vár rájuk, ahol nincs háború, nincs erőszak, nincs hiábavaló vágyakozás.
Agnes halálát talán nem is Józef őszinte, megrázó vallomása okozta, hanem a cseresznyefából áramló, hosszú évtizedek óta őrzött súlyos titkok, az egykor megtörtént események borzalmas igazsága, Léna értelmetlen, de annál érthetőbb halála, Józef kitartó szerelme és a háborúban átélt szenvedéseknek a fura keveréke tehetett róla.

CSAPÓ ATTILA (Pápa)

Schmidt Sándor halálára
(1959-2007)

Nálunk festettél utoljára, Sanyi! A fürdőszobánk, a konyhánk és az előszobánk a te kezed nyomát őrzik.
Szerszámaid ugyanazon a helyen, csak nem jössz már értük soha többet!
Megrázó volt az a reggel, amikor telefonáltál, hogy vért hánytál, ne várjunk a megbeszélt időben. Pedig előző nap még azt mondtad, hogy a korai busszal jössz. Bátyád hívása, amely pár órával később érkezett, és tudatta velünk halálhíredet, még tragikusabbá tette azt a napot számunkra.
Nagyon fiatalon hagytál itt mindannyiunkat!
Munkádra igényes festő voltál. Elmondtad, hogy téli időben, amikor kevesebbet kellett dolgoznod, kísérleteztél a színekkel, különböző festékeket párosítottál össze, s figyelted, melyekből jön ki a legszebb keverék.
Már a szakmunkásképző végzése közben hívtak házakhoz, lakások festéséhez. Nagyobb elismerés nem lehet egy diák számára, mint ha felfedezik a tehetségét. S a megrendelések ezt igazolták.
Aztán teltek az évek, és megtanultad a gipszkartonozás fortélyait is. Gazdagodott a tudásod.
Felfigyeltél például a kallódó T.J.-re is, aki elképzeléseid szerint arcképeket festett volna egy szórakozó helyen, s minden egyes portréért ötszáz forintot kellett volna adnia a megrendelőnek. A festéshez kiválóan értő mester, sajnos, kevés ideig bírta a munkát italozása miatt. Nem rajtad múlott, hogy nem tudtál segíteni. Egyszer még lakásfestéshez is magaddal vitted Keszthelyre 1992-ben, de ő nem tudott élni a lehetőséggel.
Mindig te dolgoztál nálunk. Azért fájó a halálod, mert évtizedes múltra tekint vissza az az együttműködés, ami téged és minket összekötött. Ajtók, ablakok festése, az egyik szoba tapétázása mind-mind emlékeztetnek rád.
Búcsúzom tőled, Sándor! Nyugodjál békében!


A búza


Megőröltek, megsütöttek, s belőled kenyér lett búza, drága termék az emberek asztalán. Hány nap és hány éjjel aludtál kinn a határban, mire megértél. Karácsonykor díszítetted az emberek asztalát. Aztán a mezőn sarjaltál tovább, naggyá nőttél és megértél. S a júliusi, augusztusi hőségben learattak, de te nem sírtál emiatt, mert tudtad, hogy folytatódik az életed a mindennapi kenyérben, cipóban, zsemlyében és kifliben. Csodálatos és gazdag vagy búza. Aranysárga kalászod reménnyel tölti el a föld lakóit! Te vagy a természet egyik legnagyobb kincse. Kicsi világunk parányi öröme vagy te, búza! Remény forrása, lélek felemelője. Köszönjük neked áldásodat, amely békességet sugároz. Köszönjük neked, hogy vagy!

CSAPÓ ATTILA (Pápa)



A dalmata

Már fejed tartásából tudtam, hogy fel akarsz ágaskodni.
Követtél mindenhová, futottál előttem, aztán egyszer csak, mint a villám visszafordultál, és hozzám szaladtál.
Munkatársaimmal fogadtunk be téged.
Zsemlyeszínű bundádat jó volt simogatni. Azt a szeretetet, amit tőled kaptam, nem felejtem el soha. Öröm volt nézni, ahogy mohón etted az ételt, amit adtam neked. Nagyon sok játékosság jellemzett.
Miért rakott ki az autóból az előző gazdád? Te már tudod, hogy vannak gonosz emberek, ilyen volt ő is, aki nem tűrte, hogy hálásan felugorjál és két első lábaddal támaszkodjál meg rajta, nem fogadta el hűséged biztos jelét. Féltette tőled a ruháját, pedig te nem akartál soha senkinek semmi rosszat. Nem voltál igazi házőrző, te inkább az örömszerzéssel tűntél ki kutyatársaid közül.
Amikor hangosabban szóltam rád, félve iszkoltál vissza a fáskamrából kialakított fekhelyedhez. Érzékeny voltál.
Az utolsó találkozásunkat sem felejtem el soha. Már aludni készültél, amikor utánad szóltam, és te rohantál hozzám, két első lábaddal felugrottal rám, én simogattam a fejedet.
Az élet úgy hozta, hogy elkerültünk egymás közeléből.
Legyen sok örömöd, dalmata! Legyenek jók hozzád azok, akikkel együtt befogadtalak! Isten áldjon, kedves kis kutyám!

Csapó Attila

CSAPÓ ATTILA (Pápa)


Kígyós Sándor szobrászművész halálának huszonötödik évfordulójára

Huszonöt év távlatából is gondolok Rád, mert emlékezetem­ben élsz azóta, hogy megismertelek.
Az esztétika kiemelkedő tanára voltál és szobraiddal mara­dandót alkottál. - Bevezetőül az általános szépségtan alapjaival ismertettél meg minket. Aztán tanítottál bennünket a képzőművé­szet tudnivalóira. De sohasem felejtem el a filmekről mondott nagyszerű gondolataidat sem.
Szobraid ott állnak a Villányi-szoborparkban, köztereken, gondolkodásra késztetik a pár percre megállót.
Másodikosok voltunk a főiskolán, amikor ellátogattunk Hoz­zád: megnéztük alkotóházadat, a pécsváradi parasztház egyik ré­széből kialakított szobrászműhelyt. Itt formálódott kezed alatt az anyag, s alkottál kiemelkedőt az amorfnak tűnő kőből. A modern­ség jellemezte munkáidat.
Azóta életemben nem múlt el olyan rajzóra, ahol helyettesítő tanár voltam, hogy fel ne olvassak néhány mondatot a „Kígyós" cí­mű tanulmányból, amiben értékekről, művészi megformálásról vallasz.
Emlékszem a mázaszászvári táborra, ahol főiskolás éveink egyik legszebb nyarát töltöttük Veled és Újvári tanár úrral. Itt ő-szintén beszélgethettünk egymással. Azóta sem felejtettem el, a-hogy velünk együtt drukkoltál a tévé képernyője előtt egyik cso­porttársunknak, Horváth Jóskának, aki a „Ki mit tud?" döntőjébe jutott.
Idővel, energiával nem takarékoskodva foglalkoztál a szob­rászattal. Meglátogattad Olaszországban Amerigo Tot-ot. Ekkor már beteg voltál. Ez talán az egyik utolsó pozitív periódusa életednek: szakmai tekintetben mindenképpen, mikor a nagy művésszel és baráttal beszélhettél az alkotás élményéről, a szobrászat igazi értékeiről, a kiindulóponttól a megvalósításig. Két művész találkozása volt ez az igazi kompozíció jegyében.
Csak az idő múlásával döbbentél rá, döbbentünk rá arra, hogy nagy baj van az egészségeddel. De Te ekkor sem adtad fel, a ter­mészetgyógyászat módszereivel igyekeztél szervezetedet erősíteni. Sajnos, ez csak egy darabig vezetett sikerre.
Egyik utolsó, mindannyiunk számára megszívlelendő monda­toddal gondolok Rád: „Szeressétek a gyerekeket!"